Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)

1987-12-24 / 354. szám

A romániai Craiova kö­zelében vagyunk, több mint 10 000 méteres magasságban. Az alattunk burjánzó, gomolygó szür­késfehér felhőktől azonban nem látni a földet. A MALÉV Budapest-Szófia-Bukarest- Budapest között közlekedő Tu- 154 2B járatának pilótafülké­jében Kenyeres Sándor kapi­tány Füzy Árpád másodpilóta és Balogh István fedélzeti mér­nök összehangoltan dolgozik. Most érünk ahhoz a pont­hoz, melynél a repülő negye­dik „tagja", a robot újabb „utasítást" kap.- Az irányítás a mi dolgunk, a „robotpilótába" betápláljuk a rendelkezésre álló adatokat, mert önálló navigációra nem képes - magyarázza Füzy Ár­pád. Egy számokkal, vonalak­kal telerajzolt itinert, az úgyne­vezett Jeppesen-féle eljárás­térképet mutatják, mely részle­tesen tartalmazza, hogyan kell megközelíteni a szófiai légiki­kötőt. Az amerikai Jeppesen cég látja el ilyen térképekkel a világ összes légitársaságát. Ezt Földünk valamennyi polgári re­pülőteréről elkészítették. A gép elfordul. Néhány perc múlva már a leszálláshoz ké­szülődünk. A másodpilóta rá­dión bejelentkezik, a kapitány adatokat kér, „78 tonna, 28 százalék, zöld, 265-os" — közli a fedélzeti mérnök, majd a ro­bottól visszaveszi a repülő irá­nyító sát.- Havas, jeges a szófiai le­szállópálya — tájékoztat Kenye­res Sándor. Ujjai játékos köny- nyedséggel zongoráznak végig a kapcsolókon, majd teljes fi­gyelmét a műszerekre koncent­rálja. 38 éves, nyolc éve repül, de mint később hangsúlyozta, a le- és felszállást soha nem lehet csak rutinból végrehaj­tani.- M eddig süllyedhetünk, Árpi? — 380-ra, siklópályán . . . Másodpercenként tíz méter­rel kerülünk lejjebb, kiúszunk a felhőkből, s feltűnik a hóval borított táj, balra a Vitosával. - Futók ki! — Elindult ... — válaszol Ba­logh István. Füzy Árpád a mindenkori magasságot közli . . 100, 90 . . . 50 . . . 10 . . .", a gép nagyot rázkódik: 65 perc után ismét a Földön vagyunk. Be- kacsázunk a repülőtérre, meg­állunk. A személyzet tudja, hogy hová kell beállniuk - az irányítótoronytól már megkap­ták -, a Jeppesen-térkép se­gítségével kikeresték a „par­kolót", ám várnunk kell a Follow-me-car-ra, a bevezető kocsira. Nem érkezik. Néhány perc múlva rádión jön az uta­sítás, hogy guruljunk a kijelölt helyünkre . . .- Megközelítés szempontjá­ból ez a bonyolult repülőterek közé tartozik, hisz a közelben magasodik a Vitosa. Biztos észrevette, hogy keményen tet­tem le a gépet - mondja a ka­pitány, miközben elfoglaljuk helyünket. - Szükséges volt, hogy érkezéskor a kerekek szétrobbantsák a pálya lefa­gyását, s ne csússzunk meg. * Valamennyi utas elhagyja a repülőgépet. Azok, akik to­vább repülnek Bukarestbe, a repülőtér tranzitvárójóban gyü­lekeznek. A személyzet, a fe­délzeti mérnök és egy stewar­dess kivételével szintén be­megy pihenni. Mi történik ezalatt a re­pülővel? A stewardess rendbe- teszi a konyhát, az utasteret, megnézi, nem felejtett-e vala­Felhők felett ki táskát, szatyrot a csomag­tartóban, az üléseken. Balogh István feladata, hogy műszaki­lag átnézze a gépet, ellen­őrizze a futóművet, az esetle­ges olajfolyást.- Minden rendben van, most nem veszünk fel üzem­anyagot, majd Bukarestben tankolunk.- Mi történik akkor, ha va­lamilyen hibát észlel?- Ha az a repülés bitzonsá- gát veszélyezteti, akkor nem szállunk föl addig, amíg nem hárítjuk el. Szocialista ország területén nincs gondunk, hisz ezek a társaságok is ilyen tí­pusokkal repülnek, alkatrész van, a szerelők ismerik a gé­peket. Egyéb repülőtereken pe­dig Budapestről kérünk segít­séget. Persze, ilyen ritkán for­dul elő, mert csak maximálisan biztonságos gépekkel indulunk el Pestről. A tranzitban Harangozó Pé­terrel, a MALÉV bulgáriai kép­viselőjével és Krajnyák István óllomásvezetővel beszélgetünk.- Vállalatunk mindenhol azonos színvonalú szolgálta­tást kell hogy nyújtson. Itt, Szófiában a tranzitváróban nincs étterem, viszont mi vál­laljuk, hogy a bármilyen oknál fogva késve induló gépek uta­sait a napszaknak megfelelően ellátjuk. A Balkán társaság üzemi éttermében például dél­ben megebédeltetjük utasain­kat.-— Milyen gondokkal keresik meg önöket az utazók? — A leggyakoribb az elve­szett csomag. De sokan kérnek segítséget átszálláskor, mert honfitársaink zöme nem beszél idegen nyelveket. * Alig egyórás szófiai tartóz­kodás után indulunk Bukarest­be. Az út olyan rövid, hogy a felszállást szinte azonnal a le­szállás követi. Visszafelé a 33 éves Füzy Árpád vezeti a gé­pet, s a kapitány navigál. Az otopeni repülőtéren szakad a hó, betonját tíz centiméteres havas jég borítja, lépésben kanyarodunk egy Tarom gép mellé. Az utasok egy része ki­száll, miközben Aladárt — gé­pünk lajstromjele LCA, s az utolsó betű alapján „keresz­telték" így — román határőrök veszik körül. A fedélzeti mér­nök ellenőrzi a műszereket, konzultál a Malév állomásve­zetővel, megállapodnak, hogy tankolunk. Egyik légikisasszony jelzi, hogy a mosdóból elfo­gyott a víz. Román asszony ér­kezik, kiüríti a szemetestartó­kat, a konyhában összeszedi a hulladékot és egy nylonzsákba ba pakolja. A személyzet és a Budapestre tartók a gépen maradnak, így a párás abla­kokon keresztül szemtanúi le­hetnek az üzemanyag-feltöltés- nek, a mosdóvíz pótlásának. Mindez alig fél óra alatt meg­történik. Két tonna kerozint vet­tünk fel. Balogh Istvántól tu­dom, hogy feleslegesen nem visznek üzemanyagot, hisz min­den tonna súly cipelésével óránként fél mázsa kerozint éget el a három hajtómű. Per­sze, annyi tartalék mindig van, hogy bármilyen időjárási vi­szonyok között is — ha Ferihegy nem tud fogadni —, szomszé­dos repülőtereken biztonságo­san le lehessen szállni. A sűrű pelyhekben hulló hó betakarja gépünket. Fura for­májú jármű érkezik. — Kértük a repülőgép jégte- lenítését, most ezt végzik el - mutat kifelé Kenyeres Sándor. A szárnyakat, a törzset, a vízszintes vezérsíkot folyadék­kal locsolják, melynek nyomán ismét előbukkan az alrumínium. Ebben a kényszerű várako­zásban az utaskísérők is pi­henhetnek egy kicsit. Repülés közben erre nincs sok lehető­ségük, hisz a kiszolgálás — éte­lek, italok tálalása - feszes tempót diktál.- Mindig ugyanaz a sze­mélyzet repül?- Nem, ez a beosztástól füg­gően változik - mondja Kis- laludyné Trini Tünde.- Mennyi ételt és italt visz­nek egy-egy útra?- Amennyi utassal az út so­rán számolunk. Olyan még nem fordult elő, hogy valakinek ne jutott volna, hisz van rátartá­sunk is. A különféle csomago­kat Ferihegyen készítik el, mi konténerekben vesszük át, s ezekből szolgálunk ki. Tünde 14 éve repül, ennyi idő alatt nagyon sok élmény érte. A legkedvesebb? Az, amikor egy csecsemőt segített majdnem a világra. Egy arab asszonynál Berlin felé közeled­ve egyre intenzívebben jelent­keztek a szülési fájdalmak, már felkészültek a szülés le­vezetésére. Rádión orvost és mentőautót kértek a reptérre. De közben leszálltak, a szülés a mentőautóban történt, út­ban a kórház felé.- Ezek szerint a stewar- desseknek nem csak mosolyog­ni kell tudni?- Nézze, ha most maga rosszul lenne, minden gond nélkül ellátnám. Egészségügyi ismeretekből is minden évben vizsgázunk. A konyhában is felkészülnek a felszállásra, a mostani utas­kísérő személyzet egyetlen férfi tagja, Szedlák Gábor literes üdítős üvegeket nyitogat.- Jó, hogy férfi is van kö­zöttük, mert ezeket a kupako­kát nem könnyű lecsavarni - mondják a hölgyek. Hozzáte­szik, meg azért is jó, mert rit­kán ugyan, de szükség van a félfiúi tekintélyre. Például ak­kor, ha egy utas az elfogyasz­tott konyakok, borok hatására elveszíti jázanságát. .. * Gépünk megkapja a felszál­lási engedélyt, a sugárhajtó­művek felrúgnak, s nekilendü­lünk. Irány Budapest! Néhány pillanatig rázkódunk, majd el­szakadunk a Földtől, s mere­deken megyünk fölfelé. Hét perc alatt 7000 méteres ma­gasságig jutunk ... A kapi­tány a térKépen mutatja, hogy a Déli-Kárpátok felé közele­dünk. Gomolygó felhők takar­ják a hegyvonulatot, de azt jól látni, hogy előttünk a horizon­ton megtörik a felhősáv, a ma­gas hegyek visszaszorítják, megkavarják a felhőket. Húsz perc múlva már Magyarország fölött repülünk, s 13.07 órakor Ferihegy !l-n landolunk. Reggel hét őrá óta majd kétezer kilométert repültünk. Roszprim Nándor Läufer László felvételei ■■ Akác virágzás Cudar idő van odakint, a délelőtti szürkületben csipős szél kergeti az apró hószilán­kokat. Jólesik a forró kávé a fűtött szobában, s a szemron­tó félhomályt is megszoktuk már: átlapoztuk az idei falu- kiónikát, sok szép történetet elmondott házigazdánk, Ma­jor Mátyás. De még mindig ott tartunk az elején, a hi­dasi pedagógus önmagáról alig-alig mond valamit, s ha teheti, azonnal messzire ka­nyarodik a témától .. .- Féltem a nemzetiségieket — mondja a vastag keretű, fekete szemüvegét igazgatva. — Féltettem a háború előtt is. Biztosan tudja, eredetileg Mer- ber vagyok, Dunaszekcsőn szü­lettem ... Könyvet tesz elém, amely ott nyílik, középtájt, ahol egy fiatal pedagógus meghurcolá- sáról esik benne szó, mert le­szedte néhány gyerek kabát- gailérjáról a Volksbund jelvé­nyét. Legyint: — Ebben a hazában élünk. Ne legyünk németebbek a né­meteknél és magyarabbak a magyaroknál. Akkor is ezt mondtam. Fölmentettek, de mennem kellett... Perkátára kerül, s újult erővel veti ma­gát a munkába. Az uradalom­ból maga köré gyűjti a cse­lédek gyerekeit. S akkor ott, Fejér megyében első ízben el­végezteti vetük a polgárit. Magángimnáziumot szervez és Gyönkre viszi maturálni a kis csapatot. — Sok tanártársam csinálta ezt akkoriban. Szükség volt rá. Fölkarolni, segíteni a me­zítlábasokat . . . Pár éve vonatra ült, sok régi tanítványát felkereste. Másoknak meg írt, kérdezte, hogyan élnek, mit csinálnak. Kovács Pista a sárbogárdi já­rás tanácselnökeként, Wollein István meg a dunaújvárosi művelődési osztály vezetője­ként ment nyugdíjba. Dr. Gábor Imre Pesten él, dr. Pavlicsek István fizikus, dr. Szőllösi János a belügyben dolgozott, Bognár Feri peda­gógus, Bogó István Polgárdi- ban plébános, a .másik Wol­lein, a Feri a Dunai Vasmű mérnöke . .. — Negyvenöt fordulópont volt: egyetemekre, főiskolákra vitte a perkátai srácokat. Hogy repül az idő! Már majdnem mindegyikük nyugdíjas . . . Hogy őt, Major Mátyást, a szekcsői parasztgyereket ki indította? Természetesen taná­rai, a néhai Moravek Endre és dr. Tibor Béla, aki az ele­miben a történelmet tanítot­ta. És még valaki.- Minden szerdán beuta­zom Pécsre - mondja Matyi bácsi —, Selymes Feri bará­tomhoz. Megbeszéljük a világ sorsát, s ki tudja hányadszor elevenítjük fel az ifjúkori tör­téneteket. Régi barátság a mienk. Feri fölöttem járt né­hány évvel, s amikor az első gimnáziumban megírtam a fél­évi felmérő dolgozatot magyar nyelvből, olyan szekundát kap­tam, hogy nem fért rá. Érthe­tő, hisz otthon a faluban né­metül beszéltünk. Feritől az­tán órákat kaptam, együtt bif­láztuk a nyelvtant. Ki tudja, mi lett volna belőlem nélkü­le?. . . A felszabadulást követően vágyik vissza a régi közösség­be, Baranyába. Előbb azon- bcn Hőgyészen tanít néhány évet, s aztán érkezik Hidasra. Pedagógusként - de nem az általános iskolába, hanem a művelődési házba. Itt lesz népművelő. S amint teheti, megszervezi a hidasi gimná­ziumot is. Mohácsról hívja a tanárokat, a községből és a környék falvaibái gyűjti a leendő diákokat. Egyszerre ül apa és fia az iskola padjába Omböli Ferenc és ömböli László -, egyszerre férj és fe­leség - Wilhelm János és Já­nosáé. Akkor érettségizik Bor­sos Árpád is, aki ma Hidas tanácselnöke. Ö mondja: — Matyi bácsi beírta a ne­vét a község történetébe. So­kat tett a köz érdekében, s tesz ma is, — fürgén, lendü­lettel, megállíthatatlanul. Ve­zeti a község krónikáját, se­gíti az embereket, szervez, tal­pal, kilincsel vállalatoknál, in­tézményeknél, szervezi a tár­sadalmi életet. Nemrég vette át az arany­diplomát. Barátok, ismerősök, s ami a legszebb, tanítványok állták körül. A hidasi gimnáziumban több mint nyolcvanon érettsé­giztek a három évfolyam so­rán. Amikor Major Mátyás el­indította ezt a kihelyezett mo­hácsi tagozatot, meglátogatta egy asszony Budapestről, a minisztériumból. — Hogy gondolta ezt, Hi­dason gimnázium? — Igen, ahogy mondani tet­szik. — Hisz benne, sikerülni fog? — Erre majd megválaszolnak a diákjaim. A Major-család négy gyer­meket nevelt fel. Matyi bácsi felesége nem él már. A gyer­mekek közül Lívia a legidő­sebb, Hidason bőrcikkekkel foglalkozó kisiparos. László Szekszárdon bíró, Margit a Zöldért főkönyvelője Tolnában, s a legkisebb, Kamill, festő­művész Párizsban. (Tavaly ki­állítása volt Pécsett). Van több unoka, dédunoka. Csak most tűnik fel, búcsú- záskor, hogy Matyi bácsi is menetkész: a bőrzakó alatt vastag, mintás pulóver, s ut­cai cipő a lábán. Menni ké­ne, várnak rá egy üzemben, ahol a nyugdíjas szakszerve­zeti tagok ügyeit intézi. No persze, a lánya is említette: nem tud apu megülni, élet­eleme a máshollét. Gyűjti a helytörténet adatait, most nyomoz a jeruzsálemi rabbi­képző rektora után, aki állí­tólag Hidason nevelkedett. S még mindig lehet valami tár­gyi emléket találni a tájház számára .. . Akad egy-egy, nehezen mozduló, idős ember is, akivel ha néhány szót vált, az is elég. Egy vázán a régi hidasi címer. — Én csináltattam korabeli leírások alapján. Kettő is van. Az egyik 1792-ből, a másik 1737-ből való. Egyik német, a másik magyar. — Miért szép Hidas? — Miért? . . . Hogy is fogal­mazzam. Sokfelé éltem, s min­denütt szép volt, jó volt. Min­denütt másért szép és másért iá. A kertkapuból mutatja, hogy az utca fölött, a domboldalon rengeteg akácfa nő. Tavasz- szal, ha virágzik, az akácillat betölti a völgyet, végigfut a kis utcákon, beszalad minden udvarba, minden házba. Olyankor az emberek mintha jobbkedvűek lennének . .. Kozma Ferenc 1987. december 24., csütörtök ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents