Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)
1987-12-24 / 354. szám
ÜNNEPI ************* MELLEKLET 52. hét Karácsony Bár tudjuk, hogy karácsony van, mégis, valahányszor ezekben a napokban belépünk a lakásba, minden egyes alkalommal szinte nem várt meglepetéssel vesszük észre, hogy orrunkat kellemes fenyőillat csapja meg - és ettől már az előszobában újra és újra ünneplőbe öltözik a lelkünk, önkéntelenül elmosolyodunk: már ez a semmi mással össze nem téveszthető illat is jelzi, hogy ezek a napok az év összes többi napja fölé emelkednek. Ez az ünnep és ez az érzés persze csak akkor igaz és őszinte, ha máskor is - ha lehet, mindig - szeretettel fordulunk egymás felé, s ilyenkor ezt a mindig jelen lévő szeretetet ünnepeljük meg a karácsonyt jelképező külsőségekkel. Mert olyan „szeretet-ünnepben" én nem hiszek, ami csak egy-két napra szól. Aki csak arra képes, hogy néhány napig visszafogja magát, csak ennyi időre hagyjon föl az ellenségeskedéssel, veszekedéssel, netán gyűlölködéssel, s azután, mintha mi sem történt volna, újra ott folytatja, ahol a „kötelező" szeretet-kimutatás előtt abbahagyta, az, talán mondani sem kell, a karácsonyt is csupán külsőségekben, a látszat szintjén éli meg. S ezt a hamis érzelmet, a szerep- játszást legelőször és legélesebben a gyerekek veszik észre — éppen azok, akik a legjobban várják a karácsonyt, akikért elsősorban van ez az ünnep. Nem jól van az, ha a karácsony egyre inkább családon belüli átmeneti „fegyverszünetté’’, s egymást túllicitáló ajándékdömpinggé válik, hiszen így elveszti eredeti értelmét, jelentőségét, s csupán üres, fölcicomázott formaság marad. A forma nem szoríthatja ki a tartalmat: ez utóbbit meg kell őriznünk és meg kell próbálnunk egyre gazdagabbá tenni. A szere- tetet, a békét, az egymásért való élést, a szép, valódi emberi kapcsolatokat kell ilyenkor megünnepelnünk, de azzal az örömteli tudattal, hogy mindez állandó, folyamatos, hogy így volt eddig is, hogy így lesz ezután is, csak most éppen egy kicsit hangsúlyosabbá vált. Hiszen a napkeleti bölcsekről is azt tartják elsősorban számon, hogy a jelképes arany, tömjén és mirha mellett nem vittek mást magukkal, mint szép ajándékot — a szívükben. i. Fenyőfaünnepélyen az első osztályosok, a pécsi, Jókai Utcai Általános Iskolában Proksza László felvétele Vendégségben lakodalom után Kati néni összekulcsolja a kezét:- Tudja, nagyon szép volt. Sírtam is, meg a népek is sírtak ... A férje, Gayer Antal tanúsítja:- A Varga Sanyi mondott egy szép beszédet is. Nyolcvanhét gyönyörű piros szegfűt kaptunk, meg ajándékokat. . . A vő ideállt kocsival a Daindol végén kezdődő Sasdűlő egyik családi háza elé, és Gayerék kihordták az aranylakodalom „szerény" kellékeit, amit majd átszállít a Fábián Béla úti nyugdíjasok klubjába: 80 pár virslit, Kati néni sütötte süteményeket, aztán saját termésű bort, 23 litert, továbbá egy liter likőrt, üdítőt, sört, egyebeket. Azért a művelődési házba, mert a környék nyugdíjasai minden vasárnap délután - úay négy óra körül - itt találkoznak, közösen ülik meg ünnepeiket szórakoznak, néha van zene is, akkor meg táncolnak, úgy kora estig, amíg csak otthon el nem kezdődik a Hét.- Egész életemben nem táncoltam ennyit, mint most. Ezek az asszonyok . .. szinte kifulladásig. Én csak a valcert tudom, nehezebben mozgok, de a feleségem, ez még a gyorsat is járta . . . Képes lenne egy hétig táncolni, még munka helyett is . . . Kati néni tettetett szigorral kérdi:- Mit beszélsz?! Nem dolgoztam eleget életemben? Gayer Antal most elkomolyodik, csendesen mondja:- De igen, te aztán tényleg dolgoztál sokat. — Mindig kemény munkát végeztünk . . . Az aranylakodalmat 50 évi házasság után ünnepelték a közelmúltban.- Én somogyhárságyi vagyok, annak idején szolgalegény voltam. Jobbmódú parasztoknál dolgoztam, például Szulokon is elszegődtem egy gazdához. Volt tizenkét tehene, négy lova és hát ott volt a földje. Hajnali háromkor keltem, etetés-itatás, aztán ki a földre. Este tíz előtt nem kerültem ágyba, mert az állatokat újra rendbe kellett tennem, aztán vacsora, aztán újra ki az istállóba, ott aludtam. Volt egy prices, a gazda adott pokrócokat, hát akárhogy is nézem, az állatokkal együtt háltam. Havi egy mázsa búza volt a bérem, koszt és „lakás" kint az istállóban . . .- Hogyan ismerkedett meg Kati nénivel?- A Kati Vásárosbéren élt szüleivel. Nekik nem volt templomuk, átjártak misére Hórságyra. Szép lány volt, nézegettem, ahogy jött-ment a misére. Megismerkedtünk. Kati néni közbeszól:- Ha egy kis bort innának a papával, megkínálom. - önti a saját termésűt, magának nem tölt:- Csak ketten iszunk? - kérdem.- Én még nem reggeliztem, inkább egy csöppnyi pálinkát iszom - s megy át a harmadik szobába. A férje meg int — cinkosan -, menjünk utána. Mindhárom szoba az utcára nyílik ablakaival. Szép, meleg bútorok, kézimunkák a falon, keretben, ajtó fölött, foteleken, heverőkön. A belsőben a reka- mién még a „lakodalmi” ajándékok egyike: kávéval, csokoládékkal, likőrökkel, konyakokkal és pezsgővel zsúfolt „ajándékkosár”. Nyitja a kombinált- szekrény lehajtható részét, bent üvegek tele itallal, „Jugóból" származó francia konyakok, likőrök, a szekrény tetején pezsgők. Egy falusi kocsmában nincs ennyi ital, mint itt..." — jegyzi meg a férj. Kati néni tölt magának, felköszöntjük névnapja alkalmából, amely ugyan már hetekkel ezelőtt elmúlt, de nem számít. Anti bácsi ötlete volt.- Már Katalin nap előtt egy héttel elkezdte a köszöntést, mindennap koccintunk azóta is mondja derűs arccal Kati néni. — Nálunk mindig vannak vendégek, szeretnek bennünket itt a környékiek. És ez igazán nagy öröm.- Gyerekek?- Kettő van, a fiunk a pezsgőgyárban dolgozik, a lányunk pedig fönt a szanatóriumban. Családosok, mindegyiknek van szép otthona, vannak unokák, szóval szépen megvagyunk. A mi gyerekeink soha még nekünk azt sem mondták, hogy „nem igaz". Nagyon tiszelet- tudóak, szeretnek bennünket, jönnek mindig, mi is megyünk hozzájuk. Nekik is van egy kis szőlőjük, néha segítünk nekik. Bár nekünk is van kertünk, ott is van munka elég. — Meg másutt is ... — mondja Antal bácsi. - Ha itt kinéz az ablakon, amerre csak ellát a daindoli szőlők fölött, talán nincs is olyan parcella, ahol mi ne dolgoztunk volna. Még az idén nyáron is mentünk napszámba kapálni a mienk mellett, mert a kettőnk nyugdíja nem éppen sok, hatezer körül, szóval dolgozunk, ez az életünk. Kati néni visszatereli a beszélgetést: — Szóval, lánykoromban is sokat gürcöltünk. Az apám beteges volt, ősszel lefeküdt, tavasszal kelt föl, hogy egy kicsit tudjon dolgozni, de hát nem ment. Volt lovunk, tehenünk, meg a földecske is . . . Az anyám akár tizenkét éves koromban férjhez adott volna, hiszen kellett a férfi a házhoz, sok volt a munka. Antal jó dolgos legény volt, szorgalmas, szóval, jól jártam vele. Gayer Antal zömök, erős férfi még ma is. — Dolgoztam az útkarbantartóknál is — mondja Antal bácsi - heteltem éveken keresztül. Tudja, mi az a „hete- lés"? Hétfőn elmentem hazulról és szombaton tértem haza. Addig az asszony otthon dolgozott meg a gyerekeket nevelte. Aztán bejöttünk hatvanháromban Pécsre és az uránhoz kerültem napszintre. Onnét is mentem nyugdíjba. Kati néni kihív az előszobába, aztán a konyhába, fürdőszobába, a hűvös éléskamrába (tavalyi stifolder, disznósajt a rudakon), a polcokon savanyúság, paradicsomlé, befőtt az üvegekben. — Amikor ezt a házat megvettük, nem mertük megérinteni a falakat, mert pergett le róluk a vakolat. Rozzant, ronda épület volt. Azt mondták, bolondok voltunk, hogy megvettük. Ráköltöttünk vagy százezer forintot, annyi biztos. Kutat fúrattunk, hidrofor szívja fel a vizet, bojler adja a meleg vizet, csempével rakattuk ki a konyhát, fürdőszobát, sok munka volt. Akkoriban még a buszfordulótól hordtuk föl ide a vizet, képzelheti! A buszvégállomás - a forduló — itt van lent, a házzal szemben a part alatt. Most jeges az út. Körül mindenütt új házak, vagy félig kész hajlékok, a kocsik csúszkálnak az úttesten. Előtte való nap is itt jártam, nem találtam őket otthon. Anti bácsi - ahogy mondja — „bent kószált a városban”, Kati néni meg a lányát látogatta. Egyébként — Így télidőben - itthon vannak. Ahogy mesélnek, mindig egymásra pillantanak, mintha egymástól várnák „nagy titkok" kitárását. Jókedélyű, melegszívű emberek. — Ne higyje, hogy csupa boldogság volt az életünk. Ha megharagudtunk egymásra - mert ugye azért csak volt min összeveszni —, néhány óráig nem szóltunk egymáshoz. Kati néni gondolkozik, aztán folytatja: — Van egy nóta, valahogy így: „Minek is a harag, veszekedés, lárma - Úgyis kibékülünk mi, tudom, nemsokára —, Akkor inkább kezdjük máma . . .” Ez az igazság. A férje: — Asszonyt könnyen talál az ember, de jó feleséget, mint a Kati mama is, hót azt már nagyon ritkán. Tölts már mama, aztán igyunk a névnapodra! .. . Rab Ferenc
