Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)
1987-11-25 / 325. szám
1987. november 25., szerda Dunántúli napló 3 Beremendi színjátszók Különös szerzet lehet, gondoltam jó néhány éve, mikor először hallottam, hogy működik Beremenden egy színjátszó együttes, amely, ha kell színpadon komédiázik; ha azt kérik, népdalcsokrokat énekel. Vagy öten-hatan közülük leülnek muzsikálni. Szórakoztató zenét, tánczenét, amit kérnek. Találkozásunk elég sokáig késett. Arra vártam, hogy fő területükön kifogjam egy szereplésüket: öregek között. Nyolc éve ugyanis előszeretettel járják a Siklós környék hasonló intézményeit s a szociális otthonokat. Adnak egy- egy órás műsort öregek napján, tsz-zárszámadáskor vagy ahová és amikor meghívják őket. Nem mondják, hogy ez „küldetés" számukra. S hasonló nagy szavakat se hallottam tőlük, amikor egyszer meghívtak ebédre, miközben sok mindenről beszélgettünk, szereplés után. Egy valamit azért nagyon megjegyeztem. Azt, amikor egyikük szerényen arról beszélt, hogy nekik milyen öröm, ha meglátják valamelyik otthonban lakóik sugárzó tekintetét: „Na, megjöttek a mieink!...” Hát, ezért szerettem volna ott lenni ilyenkor, de nem volt szerencsém. Láttam viszont máskor, másutt őket: színpadon s futballpályán rögtönzött játéktéren is, ahol a nép körbeállta a fűvön a népi ko- médiajótékot, a pórul járt zsugoriról és A szegény ember aranyairól. Nem volt ott más, mint egy paraván meg egykét kellék. 5 a nép mégis jóízűen derült, otthagyva csa- pot-lacikonyhát, és pipiskedett, nyújtogatta a nyakát, hogy lásson is valamit. És láttam szigorú zsűri előtt és pajtaszínházban is szerepelni őket, ugyancsak egyfel- vonásos vígjátékokkal. A közönség szórakozott, ,a bere- mendiek mértéktartóan és átgondoltan komédiáztak. Jól értettük a szövegmondásukat, szívesen láttuk őket a színpadon. Én még külön élveztem azt is, hogy az egyik férfiszerepet, jól maszkírozva, nő alakította. S meglepődtem naivitásomban, hogy a szigorú Ítészek fölrótták azt, amit én ügyes „csavarnak" véltem. Relatív minden e világban. De nagyon megértem védekezésüket: „Kérem szépen, kis falu ez, kevesen vagyunk, a fiatalok nem akarnak jönni; a szerepeket olykor nem tudjuk kiosztani ...” („Igen, igen, de azért mégis . . . ”) Nem szaporítom: a hangsúly szerencsére nem ide nyomódott, így ott lehettem, amikor tavaly a Népművelési Intézet vezető felügyelője személyesen nyújtotta át vezetőjüknek az országos minősítés arany fokozatú diplomáját. Megérdemelten. Vezetőiük: Dingó József, a Beremendi Cementművek közművelődési és oktatási felelőse. Magyarán: üzemi népművelő. A vendéglátóipari szak- középiskolát végezte el; a pécsi zeneművészeti szakiskolában pedig nagybőgő szakon szerzett oklevelet. Katonáék- nál tubán játszott, és ütőhangszereken. De mindig a kulturális munka érdekelte és a zene. A népdalcsokrokat is nagy gonddal válogatja össze. Ezzel szerepeltek nemrég Újvidék közelében, a Beocsin Cementgyár meghívására, siklósi néptáncosokkal közös műsorban. Nagyjából 14-15-en lehetnek, Dingó József immár nyolc éve vezeti a csoportot. Föllépnek a brigádtalálkozókon, családi esteken az üzemben; cserébe a BCM sok mindennel támogatja működésüket. Tagjaik üzemi dolgozók, háziasz- szonyok, néhányon vidékiek. Az üzem heti két próbájukhoz munkaidő-kedvezménnyel, műszakbeosztással, útiköltség-kedvezménnyel; szerepléseknél utaztatással támogatja őket — s ez is mennyire nagy szó manapság!... Hiszen gondjuk éppen így is akad elegendő. Az idén tervezték Galgóczi Erzsébet A használt koporsó c. komédiáját. De csak két olvasópróbáig jutottak el. Létszámgondok, szerepkiosztás . .. Csak egy valaki essen ki, máris megakad a jó ügy. A fiatalságot pedig nem vonzza ma már ez a közösségi forma. Nem versenyezhet az amatőr színjátszás se a diszkóval, se a mellékes kereseti lehetőségekkel, és ez, legyünk tárgyilagosak: minden amatőr együttesben kinek-kinek évről évre mind súlyosabb gondot jelent. Ilyen okok és ilyen gondok felhőzik a kis együttes vezetőjének tekintetét ma. Ezekről nemrég, legutóbbi beszélgetésünkön, külön is szót ejtettünk, amikor irodájában ülve, láttam, szomorúan mered maga elé: „Kicsit félek a jövőtől.. . Ezek az emberek áldozatot vállalnak, hosszú évek óta, amikor hetente két estéjüket nemes ügyre áldozzák. Szívesen csinálják - de vajon meddig? ... A megélhetés az ő számukra is egyre nehezebb..." Mit mondhatok erre? Szomorúság és együttérzés telepszik rám is. És lehangoltság, ha arra gondolok, hogy elhagyott öregemberek - akikre rajtuk kívül nemigen nyit ajtót senki, hogy csöppnyi derűt varázsoljon lassan lemorzsolódó napjaik egyhangúságába — esetleg hiába várnák az „övéiket" . .. Azon túl, hogy talán kettő közül a beremendi színjátszók az utolsó mohikánok egyike. Olyan, amelyik még az egykor mindenütt honos, a hagyományos falusi színjátszás stílusát és formáit megtartotta . . . Jó lenne megőrizni őket. Wallinger Endre Az országos oktatás- történeti pályázat eredményei I. Gyűjtőpályázat: Két egyéni és 8 csoportos (intézményi) pályázó indult. A begyűjtött tárgyak, illetve dokumentumok száma 214. Helyezést elért gyűjtők: 1. Az országos zsűri külön- díjával jutalmazottak: Pállai lenő igazgató, Vajszló, Drá- vaszabolcsi Általános Iskola, Palotabozsoki Általános Iskola, Pécsbányatelepi Általános Iskola, Pécs, Ágoston Téri Általános Iskola. 2. A TANÉRT különdíját kapták: Diósviszlói Általános Iskola, Mecseknádasdi Általános Iskola, Pécs, Ágoston Téri Általános Iskola. 3. A Megyei Tanács V. B. művelődési osztályának pénzjutalmát kapták: Pécs-Somogyi Általános Iskola, Gábori Imré- né ny. tanár, helytörténeti szakkörvezető. II. Forrásismertető tanulmányok : Közvetlenül az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumhoz beküldött jeligés dolgozat Baranya megyéből 7 érkezett. Az országos zsűri 2 pályamunkát javasolt megyei díjazásra. Díjazást nyert forrásismertető tanulmányok: 1. A Megyei Tanács V. B. művelődési osztály pénzjutalmát kapták: „Minaret" jeligéjű, Adatok a göllei kát. nép iskola történetéhez című dolgozat. Szerzője: Jeli József, Pécs; „ötlevelű lóhere” jeligéjű, Egy különleges diáköltözet - bányászhallgatók egyenruházata című dolgozat. Szerzője: József Attila Művelődési Ház bányász felnőtt szakköre, Pécs. Átalakítások a PMMF kollégiumában Bojler- és vízvezet ékcsere Jelentős átalakítások vannak a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola oBszorkány úti kollégiumának épületében és környékén. Hosszabb távra szeretnék megoldani a 18 éves épületben lakó főiskolások kollégiumi gondjait. Az idei fűtési idényre átalakították a kazánházat. Olajfűtésről gázra álltak át a központi, energiaracionalizálási program alapján. Az átalakítás tízmillió forintba került. Megmaradt ugyanakkor az olajfűtési rendszer is. Hat órán belül át tudnak állni az olajra. A gázfűtéssel összefüggésben is három darab, háromezer literes bojlert szereltek fel □ gondtalannak hitt melegvíz- ellátásra, erre azért is megvolt a lehetősége a főiskolának, mert az országos energia pályázaton nyert pénzből futotta erre az átalakításra is. Sajnálatos ugyanakkor, hogy kétéves használat után, nemrégiben az egyik bojler kilyukadt, használhatatlanná vált, omi különösen furcsa egy nyolc milliméteres vastagságú vaslemez esetében. A reklamációk alapján kiderült, hogy gyártási hiba is közrejátszott a dologban. Ez viszont kevéssé vigasztalja a kollégium lakóinak egy részét, akik sokszor hosszabb utakat tesznek, míg meleg vízre lelnek az épületben. Berta Mártontól, a PMMF műszaki osztályának vezetőjétől kapott tájékoztatás szerint a napokban helyreáll a rend, kicserélik a bojlert. A munkálatokkal egy időben folyik, a vizesblokkok felújítása a második és a harmadik emeleten. A kivitelező, az Építő és Tatarozó Vállalat a vizsgaidőszak előtt befejezi a munkát. A feladat elvégzéséhez a műszaki főiskolások is segítséget nyújtanak, és részt vesznek a IV. emeleten az új teakonyha-társalgó kialakításában is. A kollégium előtti részen elkezdődött a vízvezeték cseréje is. Az állandó csőtörések tették szükségessé a munkák elkezdését, a csere évekig is eltarthat. Bozsik L. értékek megszerettetéséért Kamarás Zoltán tanár irányításával az irodalmi baráti kör Fotó: Kóródi Gábor Irodalombarát szakkör Fehérhegyen Lehetőség a megnyilatkozásra Mi a különbség egy személyi igazolvány és Radnóti Alkony a tengeren című verse között? A kérdés első pillantásra szokatlan, de a városi irodalombarát szakkör tagjai komolyan veszik: messze bent járnak már az irodalomesztétika számukra ismeretlen .területein. Hetedik-nyolcadik osztályosok keresik a választ arra, mi a vers, mitől lesz valami művészi alkotássá stb. A pécsi Fehérhegyi Általános Iskola példamutatóan berendezett magyar szaktantermében ülünk, záporoznak a megfontolt, okos válaszok. Kamarás Zoltán, az iskola magyar— orosz szakos tanára még a foglalkozás előtt beavatott a csoport történetébe: — Tavaly ősszel indultunk, szinte minden előzmény nélkül. Elsődleges cél: az irodalomra fogékony gyerekeknek lehetőséget biztosítani az önálló munkára. Nem hiányosságokat pótolunk. Egyszerűen arról van szó: — az osztályban —• főleg a magas létszámok miatt — nem mindenkinek van megnyilatkozási lehetősége. így itt foglalkozunk az irodalom különböző megközelítési formáival, próbáljuk az olvasást még jobban megszerettetni: hogyan kell olvasni, útbaigazítást szeretnénk adni a versek értő megközelítésével, stb. Hosszan sorolja az elmúlt év témáit. Verselemzések, a kor- és irodalmi stílusok össze, függései, a műfordítás elmélete és gyakorlata (mennyire hiányzik ez a téma az iskolai tananyagból!), stílusok párba- állítása, hasoniósáaaik és különbözőségeik. Idén foglalkozni kívánnak dráma- elmélettel, az epika különböző területeivel, a krimiirodalom speciális kérdéseivel, a mai magyar irodalom megközelítési formáival — mindezt úgy, hogy a tanár szerepe csak a jól megválasztott kérdések föltevése, és a példatár jó megválasztása. Az ítéletalkotás, az összefüggések kibontása már a gyerekek feladata. Kreatív műhely, mondhatnánk, de nem véletlenül, Kamarás Zoltán egyszer sem használja ezt a szót. Nem akar megalkotni semmiféle kísérleti pedagógiát — egyszerűen rá szeretné vezetni a gyerekeket az értékes alkotások befogadására. És a gyerekek hálásak a minden manipulációtól mentes, közvetlen foglalkozási formáért. — Kodálytól tanultuk, hogy senki sem olyan fogékony a tiszta, értékes művészet befogadására, mint a gyermek, ne próbáljuk az „ő szintjére le- szállva" a műkultúrát, primitív műformákat keresni. Az eddigi eredmények igazolták ezt a nagyszerű tételt — mondja a tanár úr, s engem a látottak után nem kell meggyőznie. — A szakkört egyébként nem én találtam ki. Tavaly tavasszal irodalmi szakfelügyelőkkel tanácskoztunk a speciális érdeklődésű gyerekekkel való külön foglalkozásról. A városban különböző helyeken, különböző tantárgyakból indultak ilyen szakkörök. A foglalkozás szünetében alkalmam nyílt beszélgetni a gyerekekkel, lelkesen körbevettek, mindenkinek volt mondanivalója. Hosszú szőke hajú lány Szederkényi Éva, határozott célja, hogy irodalomtanár lesz, az itt tanultakat remekül tudja hasznosítani. Szabolcs Mónika azért jár ide szívesen, mert lehetősége van a külön megnyilatkozásra, mindenki elmondhatja a véleményét . Van olyan eset, hogy nem tetszik egy vers — mondja Pálinkás Csilla, —, de a tanár bácsi olyanokat kérdez, hogy az ember elgondolkodik, és egészen máshogy kezdi nézni — és rájön, milyen szép. így voltam tavaly József Attila Óda című versével, nyáron meg is tanultam kívülről az egészet. Folytatódik a foglalkozás. Új feladatot kapnak. A tanár úr semmitmondó szóval leírja az alkonyt a tengeren — ezt a témát kell megtölteni tartalommal, érzékletességgel, szépséggel, kinek-kinek saját egyénisége szerint. A gyerekek a műalkotás létrehozásának igényével lázasan dolgoznak. Kamarás Zoltán ezalatt elsuttogja egyetlen problémáját: kevés a fiú. Általában lányok jelentkeznek, persze ez a korán megnyilvánuló speciális érdeklődés náluk korsajátosság. Itt nincs tabutéma, a fiúk szégyenlősebbek, ilyen korban még nehezebb őket rávenni érzelmeik kinyilvánítására. Elkészülnek a „művek", a gyerekek egyenként felolvassák. Egy-egy dolgozat után a többiek a kritikát gyakorolják — itt erre is van lehetőség. Ámulva hallgatom őket — sallangmentes, őszinte fogalmazások, minden frázistól, giccstől tartózkodók. Szép, önálló képek, értékes emberi tartalmak találnak rá ügyes szerkezetekre. Az alkotás felszabadult örömének megnyilatkozásai. A szakkör hajdani önképző körök méltó utódja. Jó volna többet látni belőle. Pozsgai Zsolt előtt Horváth Tivadar Jó közepes nívójú szórakoztató program után zárhattuk volna el tv-készülékeinket szombaton este, ha a műsorszerkesztés jóvoltából nem láthatunk egy kitűnő portrériportot is, ráadásul fő műsoridőben A „Mestersége: színész" sorozatban Horváth Tivadarral beszélgetett Kaposy Miklós. Ezzel az ötvenperces interjúval tartalmas is lett ez az este. Sőt, kárpótolt a rá következő gyön- gécske krimiért, amelyben csak a főszereplő kiváló színészi játéka jelentett színfoltot az; egész film szürke unalmában, így a program harmadik részével, a neves illúzionista műsor- záró „tűzijátékával” együtt, érzésem szerint, senki nem bánta meg, ha teljes estéjét a képernyő előtt töltötte. Horváth Tivadarról - akit egy-két régebbi szilveszteri műsorból, de legfőképp Hubay— Vas-Ránky Egy szerelem három éjszakája c. musicaljéből ismerhetünk - mindig úgy tar-t tottam, hogy az egyik „legpes- tibb" pesti színész. Ami bizony, nagy veszteség azoknak a színházszerető embereknek, akik nem láthatnak vagy csak nagyon ritkán, fővárosi előadásokat; akik szívesen bele tudnak: feledkezni egy-egy igazi színészegyéniség játékába. így, akik Pécsett-Baranyában élünk, nagyobbára csak emlékképeink lehetnek Horváth Tivadarról, évtizedes filmek, tv-já- tékok, főleg intrikus figurái nyomón. Néha mint konferanszié vagy mint sanzonénekes „ugrik be" az emlékezet mezőibe beszédes tekintete, kicsit fátyolos, de nagyon kifejező, jellegzetes énekhangja. Az Egy szerelem három éjszakája filmváltozatában (1967) viszont alighanem mindenki fölfigyelhetett rá a fezőr, a rokonszenves szélhá- mos-üzletkötő-életművész szerepében. örömmel hallottam tőle egyik válaszában, hogy ő' is legnagyobb szerepének tartja ezt az emlékezetes színpadi alakot. Azóta számomra Rónki Györgynek ez a muzsikája, különösképp abban a csodálatos ,.PIanta-Dlanta"-ter- cettben, Horváth Tivadar remekbe szabott alakítását is fölidézi. Mindezen túl is a fővárosi színházi élet valóban igen jellegzetes alakját ismerhettük meg a kitűnően szerkesztett műsor eleven, tömör, színes pó- lyaraiza nyomán. Olyan művész útjáról hallhattunk, akinek a sokoldalúságát nemcsak sokoldalú tehetsége, de szerencsésen a családja, neveltetése is egyengette; aki Lakner bácsi gyermekszínházában kezdte, versekkel folytatta a színjátszást ; aki gimnazistaként hegedülni is tanul; vezényli az iskola zenekarát, és éiettségi után párhuzamosan tanul, vizsgázik a pesti bölcsészkaron, a Zeneakadémián és a Színművészeti Akadémián. Horváth Tivadar pályaíve egy kicsit a legújabb kor élő színháztörténete is. Olyan művészekkel jótszhatott-működhe- tett együtt, mint Bajor Gizi, Uray Tivadar, Gázon Gyula; Tolnay Klári, Várkonyi Zoltán, Salamon Béla, Kellér Dezső és sokan mások, akik ma is nagyok még gyakorló színművészként - vagy már csak emlékükben. S nagyon tetszett, hogy az emlékidézés derűs pillanatai közepette néhány magvas tanulságra is futotta részéről ebben az interjúban: ars poeticájáról s a magyar szó tisztaságáról a színpadon: vagy éppen számunkra, a kritikusi fölkészültség alapvető fontosságáról. W. E.
