Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)
1987-11-21 / 321. szám
HÉTVÉGE nyár a, mert eddig nem volt olyan esztendő, amit ne nyilvánítottak volna valakiének. Ugve a közelmúltban például az ifjúságé, vagy a rokkantaké. Hogy mit nyert ezen az ifjúság, vagy a mozgáskorlátozottak sokasága, én bizony nem tudom. Vagy hogy mi volt a társadalmi nyeresége a takarékossági világnapnak. Bevallom: én egy fillérrel sem tettem többet félre, mint máskor, vagyis semennyit, mert néhány dologra ugyan elég a pénzem, de takarékoskodáshoz már kevés. Ráadásul ezek a ..vezényszavak" oly sűrűn kopognak a fejemre, hogy tulajdonképpen már el is tompultam. Most meg itt volt a dohányzás elleni nap. Nem tartozik ide, de jelentem: már korábban radikálisan csökkentettem a naponta elszívott cigaretták számát, mert meggyőzött más . . . Szóval, az a lényeg: összefolynak bennem ezek a kampányok, feloldódnak, savuk-borsuk — ami mozdítana — eltűnik a sokaság közepette. És ez feszültséget szül bennem. A Siklósi Bútorgyárban. (Írásunk a 7. oldalon.) Fotó: Läufer László Kehlmann Józsefet dél körül elfutotta a méreg, letette a vakolókanalat: ,,Mi az öreg ördögnek erőlködünk itt mi?! Nekünk már úgy sem lesznek gyerekeink, akik ide járnak!" Mindenki tudta, kinek szól a kérdés. Hein Károlynak, aki az óvodaépítés társadalmi munkáját szervezte, aki kérte az embereket, jöjjenek segíteni, s aki velük együtt dolgozott. Ma is jól emlékszik arra a forró nyári vasárnapra, amikor ez elhangzott. Ma sem titkolja, hogy akkor bizony megijedt: mi lesz, ha már a Kehlmann Józsi is ezt mondja? Pont ő? Az egyik legszorgalmasabb, legtöbbet dolgozó ember itt az építkezésen? A brigádvezető? Ki fog akkor idejönni, ha ő is belefáradt? — A gyerekeink nem, de az unokáink talán igen, és lesz honnét ebédet kapjanak a falu öregjei — válaszolta akkor, s aligha gondolta, hogy az ő édesanyjának is hamarosan innét hozzák majd az ebédet. Hein Károlyt nem találtuk a munkahelyén, a mecseknádasdi tanácson. „Szabadságon van a héten, bort fejt — mondták a kollégái —, otthon lesz Ófalun”. A dombnak kapaszkodó kis utca öreg, de takaros épületének ajtaja zárva, a pincénél sem találunk senkit. „Beteg az édesanyja, egész héten odajár" — igazít útba a szemben lakó szomszéd. A Petőfi utcai kis házban valóban Hein Károly nyit ajtót. Bár alig pár napja — az óvoda avatásán — találkoztunk, most mégis egészen más embert látok. Meghajlott, mo- solytalan. — Nincs nagy baj, fel fog épülni a mama — mondja sokkal inkább saját magának —, de most vigyázni kell rá. Meqfázott, magas láza van, és gyenge a szive. Elfordul, a vastag dunnát igazítja szótlanul percekig. Nyolcvanéves édesanyja a mennyezetet nézve, hangtalanul fekszik. Már napok óta itt alszik, eteti, itatja, az édesanyját, ő adja neki a gyógyszereket és ő fésüli meg reggelenként. Csak délután mozdul mellőle, amikor a felesége végez a munkahelyén: Akkor váltják egymást. — A bort azért lefejtettem, — mondja később. — Minden más ráér, csak a mama gyógyuljon meg. A mama, aki innét pár házzal arrébb, a volt apai házban hozta világra a bátyját és őt, oki éjfélig pacskert varrt, pótolva az elszaggatottakat, hoqy ők más lábbeli híján a következő nap újból tudjanak szántani, vetni. Aztán hajnalban már etette az állatokat. Később már ebben a házban nevelkedett a két Hein testvér. Hein Károly innét járt gyalog mindennap a hidasi iskolába, itt tervezgették merre tovább. Aztán mindent keresztülhúzott a háború. Az 1958-as választásokon ő lett Ófalu tanácselnöke, majd 1977-től —, amikor a település egyesült Mecseknádasd- dal — igazgatási főelőadóként dolgozott tovább a közös tanácson. Két év óta ő az ófalui elöljáró. Aki harminc évvel ezelőtt járt Ófalun, bizony már aligha ismerne rá a községre. Az egykori sárfészekbe megépült a bekötőút —, ez volt az ország 200. ilyen útja —, a lakosság pénzéből és munkájával minden utca kövesutat kapott. Járdákat, tanócsházát, egészségházat építettek, bővítették az iskolát, mozi lett a volt pásztorházban. S most, novemberben a legújabb, és a község talán legszebb épülete készült el: az óvoda — nagy konyhával. És fölötte a két pedagógus szolgálati lakás, ötmillió forintba került ez a létesítmény és a felét társadalmi munkában állták. — A falu útjainak megépítéséért 1983-ban elnyertük a népfront Nemzeti Zászlaját. Azért kaptunk 1 200 000 forintot, a megyei tanács adott finn noO-et, ez volt az induló tőkénk - mondja Hein Károly. — Tavaly tavasszal kezdtük. idén befeleztük. Nagy túlzás lenne azt mondani, hogy minden házban azonnal ráálltak a segítésre és hogy mindenki egyformán sokat és jól dolgozott. Hein Károly legjobban annak örült: ahova ő bekopogott, ott azok sem mondtak nemet, akik nem tartoznak abba a legszűkebb csoportba, amelyre mindig lehet számítani, akik közül többen gyerekkori játszótársai. A régiek: Bekl Adóm, Pasch Antal, Kleisz Jakab, Riegl János, Hoffmann József, Kaltenbach János, Link János, Löcser József. — A Pálfi Jakab húsz éve rokkant, de eljött dolgozni. Amibe tudott, segített. Az egykezű Schmieder János, aki azóta már meg is halt, azzal az egy kezével hordta nekünk az anyagot — mondja Hein Károly. Róla viszont mások mesélték, hogy tavaly nyáron napokon ót szédelegve dolgozott a munkahelyén, meg hétvégeken, az óvoda építésénél, is. Vírusos influenzát kapott, de itt is, ott is sok volt a munka, nem akart táppénzre menni. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy rosszul hall. Dél van, egy fiatalasszony hozza éthordóban az ebédet az óvodai konyháról. Hein Károly felülteti édesanyját, a hátát párnákkal támasztja meg, nagy damaszt szalvétát terít a dunna tetejére. Miközben ebédeltetéshez készül, a gyerekeiről, unokáiról beszél, akik Bonyhádon és Pécsvára- don laknak. A kérdésre, hogy mit vinne magával, ha egyszer ő is elköltözne innét, megáll kezében a kanál: — Innét nem lehet elvinni semmit — mondja csendesen —, ide még sok mindent hozni kell. És én nem megyek el Ófaluból. T. É. Kezdhettem volna így is: kampányellenes kampány. S ezzel jelzem is ennek az írásban a lényegét, kész, slussz-passz, minek ide több szó. Ugyanis az a helyzet, hogy képtelen vagyok megjegyezni: mikor kiknek, minek a napja van, hogy éppen most mi a kiemelt feladat, mi élvez megkülönböztetett figyelmet, mi a célja a jótékonysági koncertnek, mire és ki gyűjti, melyik csekkszámlára a pénzt, kiket kell megsegítenünk, hol adják olcsóbban (ez utóbbit aránylag könnyen fejben lehet tartani . . .), s ráadásul mindez nemcsak szerény területű hazánk határain belül, de olykor még világviszonylatban is. Ez bizony nem egyszerű feladat: eligazodni ennyi kampány között. És nemcsak erről van szó — bár ezt egy kissé bátortalanul jegyzem meg —: néha kénytelen vagyok magamtól elfogadni a kéz- rálegyintés jogosságát: ejh, nem érek most rá a harmadik világ bajaival foglalkozni! Van itt helyben is elég. Mielőtt teljes közömbösséggel vádolnának, jelzem gondjaimat. Mindenekelőtt a legfontosabbat: nem tudom — bármily szégyenletes —, hogy most minek az éve van . . . Márpedig valaminek bizoMinek (az éve van)? 47. hét Gyökerek
