Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)
1987-11-03 / 303. szám
Dunántúli napló 1987. november 3., kedd Ünnepség Moszkvában az októberi szocialista forradalom 70. évfordulóján (Folytatás a 3. oldalról) csolatban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriási vívmányaink és múltbeli bajaink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jövőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-harmincas évek általános mérlegét megvonva, kimondhatjuk: nehéz, bonyolult, ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesének érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, hazafisága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpróbáltatásai idején, 1941 és 1945 között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a II. világháború kimenetelével - politikai, területi és társadalmi következményeivel —, akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ok-okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az események időbeli sorrendjét. Ebben a vonatkozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csak hogy a Szovjetuniót tegyék felelőssé a II. világháborúért, úgy, mintha az ahhoz vezető utat a Ribbentrop-Mo- lotov megnemtámadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részletesebben szólnunk a kérdésről. Valójában a második világháború közel sem 1939. szeptember 1-jén vált tragikus valósággá. Északkelet-Kina Japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens" az 1931—32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Albánia (1939 tavaszán) ellen, a köztársasági Spanyolország elleni német- olasz intervenció (1936-1939), a japán fegyveres betörések Kína északi, majd középső részére (1937 nyarán) — ezek azok az események, amelyek fellobbantották a második világháború tüzét. Az más kérdés, hogy akkor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érintené, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresszió áldozatainak védelmére kelljen kelniük. A szocializmus iránti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályönzés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt mi több, állhatatosan ajánlgat- ták a fasizmusnak a rohamosztag szerepét az antikommu- nista kereszteshadjáratban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a.,,megbékítés” oltárán, kard lebegett Lengyelország, a Balti-tenger és a Duna-medence államai fölött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a Harmadik Birodalom búzaföldjévé és jószágudvarává váloztatják. Végsősorban az agresszió fő áramlatait a Szovjetunió ellen irányították, s miután jóval a háború előtt már elhatározták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz elképzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiragadott, spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki, elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelentkezett, mint a breszti béke idején. Független legyen vagy sem az ország, létezzen-e vagy sem szocializmus a földön. A Szovjetunió sokat tett, hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre és megakadályozza a világmészárlást. De a szovjet javaslatok nem találtak visszhangra a nyugati politikusoknál és cselszövőknél, akik hidegvérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél ravaszabban berángassák a háborúba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, az imperializmus semmiféleképpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralkodó körök, bűneik elleplezésére törekedve, arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy Lengyelország náci megszállására és egyben a második világháború megkezdésére az 1939. augusztus 23- án megkötött szovjet—német megnemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, amelyet Anglia és Franciaország 1938-ban írt alá az Egyesült Államok aktív közreműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a spanyol köztársaság eltiprá- sa, Csehszlovákia és Klajpeda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Németországgal megkötött megnemtámadási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez nagyon is belefért az imperialista politika szerkezetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni német támadás időpontját („nem később mint szeptember 1.") már 1939. április 3-án kitűzték, vagyis jóval a szovjet- német megállapodás előtt. Londonban, Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismerték a lengyel hadjárat előkészületeinek legbensőbb titkait. Ugyanúgy tudták azt is, hogy az egyetlen akadály, amely képes lett volna megállítani a hitleristákat, az az 1939 augusztusánál nem később megkötendő angol- francia—szovjet katonai szövetség lett volna. Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Francia- országot a közös intézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori lengyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szövetség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnemtámadási szerződés megkötését, és megfosszanak bennünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Németország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem, hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos háború valós veszélye előtt állt: nyugaton Németországgal, keleten Japánnal, amely véres konfliktust robbantott ki Hal- hin—Goi folyónál. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mítoszokat és a reálft utat választottuk. Új fejezet nyílt - a legsúlyosabb és legösszetettebb - a legújabbkori történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és ellenfelének csak egy lehetőséget hagyott — győzni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresszió a szocialista építés életképességének, a soknemzetiségű szovjet állam szilárdságának, a szovjet emberek hazafias szellemének könyörtelen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert népünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus, folytatott harcban az élet és halál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok leszünk vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háborújává vált. A szülőföld védelmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemzete és nemzetisége. Első harcát vívta az a nemzedék, amely október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem látott kitartás és hősiesség a csatatereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel-nappali, lankadatlan munka a hátországban — ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazájukat, a szocialista rendszert, október ügyét és eszméit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg, amikor súlyos csapás érte közös otthonunkat, nem görnyedt meg az első kudarcok és vereségek, a sokmillió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az eljövendő győzelemben. Katonaköpenyben és munkásruhában megtett mindent, ami emberi erőből telik — sőt annáJ is többet —, hogy közelebb hozza a győzelem várva várt napját. Amikor a háború 1418-ik napján ránk köszöntött a győzelem, az egész megmentett világ megkönnyebbülten sóhajtott fel, megadva a győzedelmes, hős, dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének — mely sok ezer kilométert tett meg a hadak útján, s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott — az őt megillető tiszteletet. A nagy honvédő háborúban a maga teljességében mutatkozott meg a nép soraiból jött, kiemelkedő hadvezérek tehetsége - G. K. Zsukové, K. K. Rokosszovszkijé, A. M. Vaszil- jevszkijé, I. Sz. Konyevé, a többi dicső marsallé, tábornoké és tiszté —, mindazoké, akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek, századok, szakaszok parancsnokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe annak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatosságnak, fegyelmzeő és szervezőképességnek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azonban az egyszerű szovjeti katona — nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető harcos — viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő háború sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társadalmi megújulás munkájában. Fogadják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munkasiker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták elsőként indultak rohamra az arcvonal fövészár- kaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátországban utolsóként fejezték be a munkát a gépeknél, a földeken, a gazdaságokban. A szovjet emberek minden korábbinál erősebben érezhették, hogy az SZK(b)P az ő pártjuk, hogy a kommunisták tettekkel mutatják meg, mit jelent a nép élcsapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, amikor élet vagy halál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvédő háború pártunk történetének egyik legdicsőbb, leghősibb, sok millió kommunista bátorságával, merészségével, páratlan odaadásával és önfeláldozásával írt fejezete. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és a nagy október elválaszthatatlanok egymástól, s nincs a világon oly erő, mely megbonthatná egységüket. A szocializmus nemcsak, hogy talpon tudott maradni és győzni tudott, de erkölcsileg és politikailag megerősödve került ki a legszörnyűbb, legpusztítóbb háborúból, világszerte megnövelte tekintélyét és befolyását. Ellenségeink gazdasági hanyatlást jósoltak nekünk a háború befejezésekor. Azt jövendölték, hogy hosszú időre kimaradunk a világpolitikából. Úgy vélték, fél évszázad, sőt még ennél is több idő is kevés lesz ahhoz, hogy megbirkózzunk a háború következményeivel. A szovjet nép azonban igen rövid idő alatt újjáépítette a lerombolt városokat és falvakat, helyreállította a romba dőlt üzemeket, gyárakat, kolhozokat és szovhozokat, iskolákat és felsőoktatási intézményeket, kulturális létesítményeket. Újólag megmutatkozott a szocialista állam roppant ereje: a nagy október szülőföldjének legmagasabb rendű érdekeit felismerő pártakarat: az újjáépítésnek és a hazai ipari potenciál békés rendeltetésű termelésre való átállításának fő terhét viselő munkások szilárdsága és proletárbölcsessége: a feldúlt országnak utolsó falatját is átengedő parasztság ön- feláldozása, türelme és hazafisága; a népek barátsága, eltökéltsége, hogy közösen, testvériesen megsegítik azt, aki különösen sokat szenvedett, hogy segítenek talpra állni a közös haza azon körzeteinek, amelyeken különös kíméletlenséggel gázolt ót a háború. A háborút követő nehéz esztendők dolgos hétköznapjainak hősiessége sikereink, gazdasági és műszaki-tudományos haladásunk forrása. Ez tette lehetővé, hogy szolgálatunkba állítsuk az atomenergiát,-felbocsássuk első űrhajóinkat, javítsuk a nép anyagi és kulturális körülményeit. Ám ugyanebben az időszakban — a szocializmus nevében véghez vitt új népi hőstettek korában — egyre érzékelhetőbbé vált az ellentmondás is társadalmunk akkori állapota és a vezetés korábbi módszerei között. Folytatódott a hatalommal való visszaélés, a szocialista törvényesség megsértése. Ekkor koholták „a leningrádi pert", az „orvosok perét”. Röviden szólva: hiányzott a nép igazi megbecsülése. Az emberek önfeledten dolgoztak, tanultak, új ismeretek szerzésére törekedtek, beletörődtek a nehézségekbe, a nélkülözésbe, de közben érezték, hogy a társadalomban aggodalom és remény gyü- lemlik fel egyszerre. Kevéssel Sztálin halála után mindez magával ragadta a társadalmi tudatot. Az ötvenes évek közepén, különösen az SZKP XX. kongresszusa után, változások szele érintette meg az országot: a nép felocsúdott, feleszmélt, merészebb és magabiztosabb lett. A pártnak, a pórt vezetésének — élén Ny. Sz. Hrus- csovval —, nem kevés bátorságra volt szüksége a személyi kultusz bírálatához, a személyi kultusz következményeinek feltárásához, a szocialista törvényesség helyreállításához. Foszladozni kezdtek a korábbi beidegződések mind a bel-, mind pedig a külpolitikában. Megkísérelték a 30-as és 40- es években meggyökeresedett utasításos-bürokratikus irányítási módszerek kiküszöbölését. Megpróbálták dinamikusabbá tenni a szocializmust, annak humanista eszményeit és értékeit hangsúlyozni. Elméletben és gyakorlatban egyaránt újra próbálták éleszteni a leninizmus alkotó szellemét. Az SZKP KB 1953. szeptemberi és 1955. júliusi üléseinek határozatait áthatotta a gazdasági fejlődés prioritásainak megváltoztatására, a munka eredményességében való egyéni érdekeltség ösztönzőinek bevezetésére irányuló törekvés. Több figyelmet kezdtek fordítani a mezőgazdaság fejlesztésére. a lakásépítésre, a könnyűiparra, a fogyasztási szférára — mindenre, ami kapcsolatban áll az emberi szükségletek kielégítésével. Egyszóval, jó irányban változtak a dolgok, a szovjet társadalomban és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt. Ugyanakkor nem kevés szubjektív jellegű hibát is elkövettek, amelyek megnehezítették azt, hogy a szocializmus új szakaszba lépjen, sőt sok szempontból kompromittálták a haladó kezdeményezéseket. Az történt, hogy a minőségileg új bel- és külpolitikai, pártépítési feladatokat nem ritkán voluntarista módszerekkel, a régi politikai és gazdasági mechanizmus segítségével oldották meg. Az ebben az időszakban megindított reformok sikertelenségének legfőbb oka azonban az volt, hogy azok nem támaszkodtak széleskörű demokratizálási folyamatokra. Az SZKP KB 1964. októberi ülésén váltás történt a párt és az ország vezetésében, döntések születtek a bel- és külpolitikai »téren tapasztalható voluntarista tendenciák és torzulások leküzdése érdekében. A párt arra törekedett, hogy bizonyos politikai stabilizációt érjen el, realistává és megfontolttá tegye a politikát. Az SZKP KB 1965 márciusi és szeptemberi ülésén új gazdaságirányítási megközelítések születtek. Kidolgozták a gazdasági reformot, az új körzetek meghódítására, a termelőerők fejlesztésére irányuló nagyarányú programokat, s hozzáláttak végrehajtásukhoz. Ez az első években javított az ország helyzetén. Növekedett a gazdasági és tudományos potenciál, erősödött az ország védelmi képessége, emelkedett a nép életszínvonala. Számos olyan külpolitikai akciót haj- "tottak végre, amelyek megerősítették államunk nemzetközi tekintélyét, biztosították katonai-hadászati paritásunkat az Egyesült Államokkal. Az ország nagy lehetőségekkel rendelkezett fejlődésének további gyorsításához. De e lehetőségek kihasználásához, mozgásba lendítéséhez újabb döntő társadalmi változásokra és természetesen megfelelő politikai akaratra lett volna szükség — ám egyik sem volt meg. Sőt, sok elfogadott döntés is csak papíron létezett, a levegőben lebegett. Fejlődésünk üteme jelentősen lelassult. A párt a KB 1985 áprilisi ülésén és a XXVII. kongresz- szuson nyíltan megnevezte a kialakult helyzet okait, feltárta a fejlődésünket fékező mechanizmust, s elvi értékelést is adott róla. Hangsúlyoztuk, hogy Leonyid Brezsnyev életének és tevékenységének utolsó éveiben a továbbhaladás útjainak keresését nagy mértékben akadályozta a megszokott, az új valóságot nem tükröző formulákhoz és sémákhoz való ragaszkodás. Elmélyült a szavak és a tetek közötti szakadék. A gazdaságban erősödtek a negatív folyamatok, amelyek lényegében válság előtti helyzethez vezettek. Számos anomália alakult ki a szociális és a szellemi-erkölcsi szférákban, amelyek eltorzították, deformálták a szocialista igazságosság elveit, aláásták a szocialista igazságosságba vetett hitet, társadalmi elidegenedéshez és erkölcstelenséghez vezettek. Tűrhetetlenné vált az egyre fokozódó eltérés a szocializmus nagy eszméi és a mindennapi valóság között. A párt és az egész társadalom egészséges erői mind élesebben érezték annak sürgető szükségességét, hogy le kell küzdeni a negatív jelenségeket, meg kell törni az események folyamatát, biztosítani kell az ország társadalmi-gazdasági fejlődésének felgyorsulását, el kell érni a szocializmus erkölcsi megtisztulását és megújulását. Erre a rendkívül éles társadalmi igényre adott választ a KB 1985 áprilisi ülése, az ország társadalmi-gazdasági fejlődésének meggyorsítására vonatkozó koncepcióval és stratégiával, a szocializmus megújítását célzó irányvonallal. Ezeket a XXVII. kongresszus és az azt követő KB-ülések határozatai elméleti és politikai szempontból továbbfejlesztették, s belőlük alakult ki a szocialista társadalom életének minden- oldalú, forradalmi átalakítását célző általános irányvonal. Az átalakítás eszméje hetvenéves történelmünkre, alapvetően új társadalmi építményünk szilárd alapjára támaszkodik, egyesíti a folyamatosságot és az újító szellemet, a bolsevizmus történelmi tapasztalatait és a szocializmus korszerűségét. Az a feladatunk, hogy folytassuk és gyarapítsuk a forradalom és a szocializmus úttörőinek ügyét. Munkánkkal szakadatlanul erre törekszünk, alkotó módon alkalmazva azoknak a nemzedékeknek a tapasztalatait, amelyek lerakták október útját — hozzánk és nekünk. Elvtársak! A forradalom útján haladunk, s ez nem a gyengék és a bátortalanok útja, hanem az erőseké és a bátraké. A szovjet nép mindig ilyen volt - a nagyarányú társadalmi átalakítások éveiben is, a háborús megpróbáltatások éveiben is, és a békés alkotó munka éveiben is. A nép formálja saját történelmét, saját sorsát, s ez a sors sohasem könnyű, de utánozhatatlán és felbecsülhetetlen értékű, mint maga az emberi élet. És ez sokszorosan igaz, amikor a szocializmus történelméről- a nagy forradalom ügyének folytatásáról van szó. A népet összefogó élcsapat a munkásosztály volt, és ma is az. Ez az osztály még a forradalmi mozgalom hajnalán követte Lenin felhívását: „A szabadságért harcolva egy pillanatra sem szabad feledni a szocializmus eszméjét, egy pillanatra sem szabad abbahagyni a megvalósításáért kifejtett tevékenységet. Szüntelenül gyarapítani kell erőinket és folytatni a szervezőmunkát a szocializmus kivívásának érdekében". És éppen a munkásosztály volt az, amely minden dolgozó réteggel szövetségben végrehajtotta a nagy októberi forradalmat, felépítette a szocializmust és nehéz csatákban meavédelmezte azt az ellenségtől. Mindent elviselt, mindent megtapasztalt és mindent kibírt! Jelenleg is a fejlődő szocializmus, a forradalmi átalakítás élvonalában halod. Dicsőség és nagy tisztelet neki! Lenini pártunk a munkásosztály harcos élcsapataként született és fejlődött. Tőle kapta meggyőződésének hatalmas erejét, szilárdságát, fegyelmét, a szocializmus eszméiért vívott harcban tanúsított kitartását és az élet bölcs, emberi megértését. És most, az egész nép pártjaként őrzi a harcos és teremtő osztály eme legjobb vonásait, most és a szocializmus történetének minden szakaszában! Történelmünk legfőbb, meghatározó jelentőségű tartalma az, hogy e hetven év alcítt népünk a párt vezetésével élt és dolgozott a szocializmusért, a jobb, az igazságos életért. (Folytatás az 5. oldalon.)
