Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)

1987-10-17 / 286. szám

Az építési örökség szerepe a kultúrában

Aczél György előadása a XIV. Országos Műemléki Konferencián

1987. október 17., szombat

Az augusztus 28-29— 30-án Pécsett megrendezett XIV. Országos Műemléki Konferencia nyitó előadását Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának a tagja, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatója tartotta „Az építészeti örökség szerepe a kultúrában" címmel. Az alábbiakban az előadás legfontosabb részleteit közöljük abból az alkalomból, hogy Baranya Megye Tanácsa hétfőn áttekinti a műemlékvédelem helyzetét és feladatait a megyében.

A mi múltunk Európa e részén sok súlyos tapasztalattal terhes. Építészeti örökségünk a tárgyi emlékek tekintetében, de építészeti kultúránk és az igényességnek a szempontjából is igen ellentmondásos. Tragikusan emlékpusztító történelmünk folytán, tárgyi emlékekben messze elmaradunk a szerencsésebb sorsú nemzetektől és nem kevés veszteség forrása az is, hogy. történelmi fejlődésünk megkésettsége és kisiklásai miatt sok minden meg sem született.

Nehéz történelmünk szomorú illusztrációja a hiányos, gyér építészeti emlékanyag. Ezért nálunk olykor egyetlen fő mű egész stíluskorszakot képvisel, ezeket azután áhítattal őrzi a hivatásos műemlékvédelem éppúgy, mint a nemzeti emlékezet. A magyar műemlékvédelem legfőbb aranytartalékai nemzeti fennmaradásunk szimbólumává váltak. Az építészet anyagba öntött, külső és belső terekben kifejeződő világnézet is, tükröződik benne a társadalom, amelynek a megbízatását teljesiti.

A

Műemlékvédő figyelmünk a reprezentatív művészettörténeti emlékeken túl, kiterjed a népi, paraszti, parasztpolgári, kisvárosi műemlékekre, a ritkuló, de még megőrizhető ipari műemlékekre. Magától értetődő, hogy ennek az országnak a történeti tudata ragaszkodik mindazoknak a népeknek és nemzetiségeknek a szellemi, s így az építészetitörténeti múltjához is, amelyek évszázadok óta a magyarokkal egy hazában élnek. A történelem megtanított bennünket arra, hogy a Duna-menti népek egymásra utaltságában, közösségében gondolkodjunk, s erre számítunk —, a műemlék- védelemben is —, barátaink részéről is. Keserves leckék árán jutottunk el a felismerésig, hogy amennyire természetes a ragaszkodás a számunkra legdrágábbhoz, a saját értékeinkhez, annyira logikus és parancsoló a szomszéd kultúrák és népek alkotásainak a megbecsülése is. Aki nem becsüli, veszni hagyia, netán rombolja, akárcsak önkéntelenül is pusztítja más kultúrák örökségét, az nem becsüli meg igazán a saját hagyományait sem. Ez az igazság különösen érvényes közös otthonunkban, Közép-Európa keleti részén, ahol az évszázadok nemcsak a magvar. hanem a többi nép éDÍtészeti alkotásait sem kímélték. E térségben fokozottan, hatványozottan kóros minden nacionalista türelmetlenséa és szűkkeblűséa. amelv közvetve vaay közvetlenül valamennyiünk közös tulajdonát herdálná el.

A.

1945-ben mintha valami ős- ereiű parasztlázadás elégtétel- éhsége támadt volna fel; a háború pusztította emlékek akkori tovább pusztítása kulturális lelkiismeretünk máig nyugtalanító emléke. A tulajdonviszonyok forradalmi megváltozásának első, nagy történelmi pillanatai korántsem voltak a magyar műemlékek históriájának a fényes lapjai.

A felszabadulást követő első évtized soha nem tapasztalt lendületet adott a tudományos műemlékvédelemnek, az építészeti kutatásnak, oly annyira, hogy a mai tevékenységünk is az akkor megvetett alapokra épül. Ugyanakkor viszont a spontán népharag, majd a hozzá nem értés és a mesterségesen is szított ideológiai feszültség tovább pusztította az évszázadok alatt amúgyis megritkult műemlékállományunkat ebben az első évtizedben. Az utóbbi harminc év ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Szakítást egy olyan voluntarista politikával, amely nemcsak az új építészet stílusát próbálta ideologikusán meghatározni, ismét leszűkítye ezzel a modern építészet fejlődésterét, de a múlttal sem bánt megértőbben. Az akkor szocialista— realistának deklarált irányzat sem szocialista, se realista nem volt. Ma már tudjuk, hogy a szocializmus az építészetben nem az ornamentikán múlik, s hogy ezt a jelzőt csak az embert, mint közösségi embert szolgáló építészet érdemelheti ki.

Az építészeti kultúra a szellemi és anyagi javak birtoklásából, az igényes ízlés, a jólét, a célszerűség, a testilelki higiénia olyan egységéből születik, amelyet nem lehet a semmiből megteremteni. Két—három generáció is kevés hozzá, még kedvező feltételek mellett is. Az építészeti és környezeti kultúránkat

ízlés és célszerűség irányába döntötte el.

Kritikusabban kell felmérnünk mindenekelőtt egész középítészetünk hatását az építészeti kultúránkra. Ha végigtekintünk újabb városképeinken, korántsem lehetünk elér gedettek. Egy részük lélektelen, unalmas és fantáziátlan, más részük hivalkodóan extravagáns. Ma sokféle kortárs és történeti hatás egyidejűleg érvényesül, s gyakran anarchiát eredményez. Az építészet pedig nemcsak igényeket elégít ki, hanem igényeket kelt is, a maga eszközeivel és határai között nevel. Az anarchiára, mely nem kevés jelét Otthagyta ájabb építkezéseinken is, van történelmi magyarázat. A századfordulótól egészen a 60-as évekig, nemcsak egységes városközpontokat nem építettek Magyarországon, de a városok arculatát meghatározó, ' új épületegyütteseket is alig. A két világháború között középítészetünk satnya, technikailag olcsó, urbanisztikánk pedig jobbára csak jámbor szándék volt. A felszabadulást követő kezdeti nagy fellendülésnek és ambícióknak a szárnyát szegte az anyagi szűkösség, majd egy akarnok ízlésdiktátum és doktriner ideológia. Az 50-es évek nagy diadaljelentésekkel kísért, urbanisztikáját nem is annyira az akkor szocialista realistának kikiáltott stílusépítészet minősége kompromittálja, mint inkább a csekély mennyisége teszi jelentékteMár formálódik az egykori Pannónia szálló külső képe

negatívan meghatározó történelmi hagyaték számbavétele legalább olyan fontos, mint a műemlékeké. Ezek a hagyományok nem kevésbé meghatározói az építészeti tudatunknak, mint az igényes építészet- történeti múlt, a maga jól megőrzött kastélyaival, városi palotáival és középületeivel. A mai negyvenesek számára még tömeges gyermekkori élmény volt a gerendás meny- nyezet, a szűk ablak, a falikút a konyhában, a közös illemhely a folyosó végén. Egész korosztályoknak volt egyetlen elérhető realitás, a szoba- konyhás, komfortnélküli lakás. Ez a nyomorúság nem múlt el nyom nélkül az idővel; tovább él az építészettel szemben támasztott mai igényeinkben, otthonkultúránkban, sőt a hatása megmutatkozik a középületeinken is.

Azok az építészek, írók, publicisták, akik szót emeltek a kockaházak és sátortetők sivár egyformasága ellen, majd a kerítés-erődök, a kripta-kultusz, végül a pöffeszkedő újgazdagság cifrapalotái ellen, nem azért maradnak alul, mintha nem lenne igazuk. Talán csak nem számoltak eléggé azzal a történelmi ízlésdeterminációval, amely a „mit építeni” kérdését nem az

a természet által teremtett, szép harmóniája, amelyet évezredeken át fenntartott q technikai lehetőségek végessége és az ember mértéktudó szerénysége, napjainkra megbomlott. De vajon nem ját- ' szott-e szerepet ebben a középítkezés is?.

♦

A lakás-tömegtermelést jelképező lakónegyedeket vegyes érzésekkel szemléljük. A paneles építkezés bírálói joggal vetik fel, hogy a merev és fantáziátlan lakásbeösztás, a szűk tér családi életformát és beépített konfliktusokat határoz meg. A közösségi helyiségek, terek hiánya kapcsolatszegény emberi viszonylátokat termel újra. De ezek a tömegtermékek szükségszerű velejárói voltak a hihetetlenül gyors társadalmi mobilitásnak, s százezres tömegek élték át bennük a szociális felemelkedés, a személyi tulajdonhoz jutás, az emberibb életkörülmények nagy élményét. Lakótelepeink máig nélkülözik azokat a fedett és fedetlen közösségi tereket, amelyeknek valóban igényt kielégíthető és életformát alakitó szerepük lehetne. Technokraták sem gondolják, hogy a melegvíz-szolgáltatás önmagában kárpótol a szűk és ésszerűtlen lakásméretekért; a napfényes beosztás nem ellensúlyozza a bezártsógérzettel együtt jelentkező meghittséghiányt. A saját lakás tudata sem feledtetheti a silány minőséget, sem pedig a környezet kietlenségét. Néhány újabb kísérlenné: nem hagyott igazán nyomot városaink képén.

♦

A közületi, a reprezentatív építészetnek számolnia kell a példamutatás lehetőségével és kötelezettségével. Az építészettörténet feltárta, hogy az ácsai templom románkori oszlopfői miként szolgáltak mintául még hatszáz év múltán is az ácsai parasztházak számára. A reneszánsz kastélyok és udvarházak árkádsorai évszázadok során fokozatosan váltak a népi építészet elidegeníthetetlen tulajdonává. A mi középítészetünk még nem alkotta meg a maga ácsai templomát, reneszánsz árkádsorait. Sokáig nem számolt azzal senki, hogy milyen hatást sugároznak a barakkszerű falusi szolgáltatóházak a környezetükre, hogy mit és hogyan reprezentálnak a fantáziátlan tanócsházak és a politikai intézmények nagyzási hóbortot tükröző székházai. A köz építészete akkor is hat a magán- építkezőre, ha ez a hatás nem tudatosul. A zsebkendő- nyi telken terpeszkedő óriásnyaralók, a vízparti tájakon egymásra- torlódó bódévárosok, a pihenőövezetek komfortnyomorúsága éppoly riasztó, mint a pöffeszkedő vagyonmutoga- tás. Az ember által épített és

let bizonyítja, hogy ugyanannyi vagy alig nagyobb ráfordítással már korábban is otthonosabb, jobb közérzetet teremthettünk volna családok ezreinek.

♦

Az egyformaság az építészetben is terméketlen. Az Alföldön és a Dunántúlon, a százezres városokban és a faluszélen egyaránt ugyanazt a stílust, magasságot és elrendezést látjuk viszont. A méreteket és az elrendezést egyetlen szempont, a technológiai szabvány határozta meg. De ez a voluntarizmus érvényesül abban a buldózerszemléletben is, amely a szanálásoknak — az építővállalat számára talán gazdaságilag előnyösebb, a köz számára azonban annál károsabb — eltúlzásából fakadt. A műemléki törvény által védett városrészek, családi házak, kertkultúrák fölösleges pusztulására gondolok, amelyek egy vétkes nagyvonalúsággal értelmezett, terepelőkészítésnek estek áldozatul. A szanálás eredetileg orvoslást, gyógyítást, rendezést jelent és nem lebontást, felszámolást, eltakarítást. Óriási értékeket herdáltunk el így, s a kiszámítható anyagi veszteségeken túl is sokat fizettünk rá az inRcgi is új találkoiás a pécsi belvárosban: a postapalota felújított épülete, is a hátterében a Hegyei Tanács modern tömbje.

Läufer Lásilá felvételei

dokolatlan szanálásokra. Az

így okozott elkeseredés- és

kiszolgaltatottságtudat pedig

nem merhető. 9

♦

A lakóhely humanizálása

patria teremtése — ez „

építészeti feladat ma aktuáli? abb, mint barmikor az elmúlt évtizedekben Ma elsősödön

°,ra van szükség, hogy a ha- gyomany által is szentesített települési formák lakói és

kott megszeretett színtereit Uniformizálódó korszakunkban gy jelentősege van annak

történ Z .epitészeti örökség, a tenelmi környezet a moaa

egyedisegében, történeti tanul

Z [ •htelyi tarsadalom öntudatra ébredéséhez, patri1.

CsakUSanak -,aZ er°s°déséhez. Csak így változhat meg az ember viszonya lakóhelyéhez így valhat a gazdájává, aki' féltve őrzi és vigyázza. de genyt tart arra is, hogy részi Vegyen környezete arculatának a meghatározásában. Ez nem

jelenti azt, hogy egy hamu nosztalgia jegyében mindent megőrizzünk. Semmit sem vé- den, buni mindent véden| faQ_

az ériét Tert szétforgácsolja «elekek megőrzésére for- dithato energiánkat. A múlt okos védelmére van szükséa,

harm' eS-aZ ,UJ egyensúlyának,

harmóniatanok a megtalálá♦

Az építészei — közügy, a

legteljesebb mértékben az

L..a. Jakásproblémákról, okar középületeink sorsáról

zetfir I20' ElsŐ szórT1ú közér- tformalo tényező, s ennek

iS m° tÓrS°Tda|mi figyelem éti meg. Támogatni kell minden, az életminőség megjavítására törekvő modellkísér- letet, a tervezői kollektívák ersenyere, alternatív koncephátíél VOn- ?ZÜksé9- az 'Pari hatter minőség, megjavítására,

útépítés, fegyelem szigorú ^,t,art°stara- A reformmal meg ke I változnia annak a torz ér deke tsegi rendszernek, amelv mmel több és drágább anyag beepitesere sarkall, de nem a kivitelez« minőségére, sem pedig a határidők betartására. Túlságosán .sok anyag energia es idő felhasználósával építünk drága, egysíkú és rosszul kihasználható belső és külső tereket.

*

Nem_ beszélhetünk az építészetről anélkül, hogy ne szólnánk az építészek munkáld/'01, es gondjairól. Ügy hír- 'k, hogy ma az építészek jelentős részé megkeseredett, vagy legalábbis elégedetlen a helyzetevei és a lehetőségeiig.:.,...9'' szegényesen praktikus, földhözragadt építészeti program valóban nem adhat szárnyakat. Azonban a kérdés meg is fordítható; kihoznak-e az építészek egy-egy lakótelep sokféle előírással és gazdasági paraméterekkel behatárolt feladatából annyit, amennyi kellő leleménnyel és bravúrral kihozható? Az építészeti stílus nem divatkérdés, ma felvehető és holnap levethető öltözékkel. Tíz- és százezrek tartós fogyasztási cikke ez, túl a közvetlen felhasználók különleges igényein.

Gyarapodásunk történetével szinte párhuzamosan megjelent a személyi tulajdonnak egy olyan építészeti köntösbe öltöztetett formája is, amelyből sem idő, sem pénz nem hiányzott, csupán az az igény és mértéktartás, amely az esztétikai burkon átcsillanthatna egy .etikai tartást. Ha igaz az a korábban idézett metaforánk, miszerint az építészet anyagba öntött világnézet, felmerül a kérdés: ugyan miféle világnézetet fejeznek ki ezek az épületek? Megszületett a mindenáron különbözni akaró újgazdagok lakhélytípusa, de ez az önmutogató házmodell újra presztízzsel ruházott fel már funkciótlanná vált építészeti egységeket. Nem stíluseltévelyedésről van szó! A posztmodern építészet világszerte azért arathatott diadalt, mert támaszkodott a civilizációtól fenyegetett ember normális iqényeire: a különböző- séq iránti váayra, a szerves, sőt történelmi formák iránt feltámadt szeretetre. Mégis elgondolkodtató, hogy nálunk lényegesen gazdagabb országok jómódú lakosságának sem jut eszébe a közmorállal ellentétes, utcaképeket megbontó épitményeket emelni.

*

Korunknak, mai politikai, gazdasági és kulturális realitásaink mellett inkább csendes minőségre, szolid mesterművekre, használható épületekre van szüksége, mint a tudatos emlékműállítás lehetetlen gyakorlatára. Eredetileg a műemlékek sem műemléknek épültek, s csak akkor váltak azzá, ha bebizonyosodott, hogy valóban kifejezik a saiát korukat, annak a . kultúráiát, ízlését, erkölcsét és technikai lehetőségeit.

E tanulságok figyelembeve- telével, a negatív építészeti hagyományok valódi felszámolásával, az igazi építészeti múlt, a valódi műemlékek mércéjével mérve kell ma új építészetet teremtenünk. A modern építészet nemzetközi- ségében úgy kell mggyar architektúrát kialakítani, hoqy a viláqszínvonalhoz felzárkózva feleljünk meg a hazai éghajlatnak, gazdasáqi feltételeknek, társadalomlélektani igényeknek, a kollektív szükségleteknek.

HÉTVÉGE