Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)

1987-10-17 / 286. szám

a Pécsi nemzeti Színházban «■HTMi ; f s j i' 1 E [ # * wm • W&sáammÉSÉesammi Szerzői est Pécsett. Balázs Árpád 50 éves I- — ki hinné? ... Hiá­ba is tamáskodnék benne, hiszen a múlt pénteken része­se lehettem bensőséges hangulatú, csodaszép szerzői est­jének, amely Pécsett, a Liszt Teremben hangzott el szü­letésnapja alkalmából. Az egyik legnépszerűbb magyar zeneszerzőt láttam ott, boldog mosollyal, emberi közvetlenségével a közönség so­raiban; muzsikustársai s a koncert előadói, a mindig pél­dás művészi rangon muzsikáló pécsi Bartók Leánykor és a MEV Koncert Fúvószenekar tagjai között. S akkor úgy tűnt, az idő egy kicsit megállt. Ez a Balázs Árpád alig, szinte semennyire sem különbözött attól a lelkes, fiatal, de már jónevű komponistától, akit évtizedekkel ezelőtt Siófokon ismertem meg egy dalostalálkozón. S akivel átbeszélgettük a fél éjszakát: hogyan is kéne, egy kicsinykét legalább, megváltani a világot, amely már akkor sem volt éppen könnyű. Azóta magam sokszor rájöttem, hogy nem megy a megváltás se.. . Egyedül a művészet, a költészet, a mu­I zsika képes formálni, enyhíteni a valóságon. Balázs Árpád nyilván kevesebbet filozofált, helyette dol­gozott, alkotott. „Tettrehivó" lelkesedéssel és termékenység­gel ontotta, adta közre országnak-világnak mintegy 200 kórusművét, dalát és számos hangszeres, nem kis részben fúvószenekari darabját. Művei a mai kor emberének íródtak, s hangzanak el sok száz együttes előadásában, immár jó negyedszázada. Megkapó líraisággal, s ahogy valaki találóan megjegyez­te: valami mediterrán derűvel... Számomra egy kicsit egész művészeti pályaívét jellemzi az a dalsor, amely cím­adója is egyik kórusdarabjának, s amelyet oly bájos köz­vetlenséggel adott elő a lánykar, Kertész Attila vezetésé­vel: „Csillagokból gyöngyöt lűzünk..." S ugyanilyen remek muzsikacsokrot nyújtott át az Apáthy Árpád vezette érc­bányász koncert fúvószenekor is, hiszen őket ugyanúgy erős művészi és baráti szálak kötik össze a szerzővel, mint a leánykart. így lett ez a sikeres szerzői est mindannyiunk szép em­léke e „mediterrán városban", amelynek zenei légköre, bizakodunk, ezután is termékenyítőén hat Balázs Árpádra: új művekben, barátságban egyaránt. W. E. Befejezetlen számvetés. »0^ Sán. __________________ dór nemrégi­ben megjelent könyvét két jellegzetessége avatja értékes, a későbbiekben is haszonnal forgatható emlékirattá: ön­kritikus szemléletmódja és szűkszavú, ám kérlelhetetlen igazmondása. A szerző gimnazista kora óta szoros kapcso­latban állt a munkásmozgalommal, részt vett a Tanács- köztársaság harcaiban, később a bécsi emigráció küzdel­meiben, majd hazatérve fontos, illegális munkát végzett. Hányatott sorsa három Ízben is börtönbe juttatta (1933- ban, a személyi kultusz idején és az ötvenes évek végén). Bár útját csak a harmincas évek első feléig követhetjük nyomon, könyvében mégis egy teljes élet pátosztalan mél­tósága, helytállása és tragikuma fogalmazódik meg. Az a jelenet például, amikor az egykori vöröskatonát 1951-ben, mint a koncepciós perek gyanúsítottját szembesítik a bör­tönben fogolytársával, egykori kínzójával, a fehér Huttya századossal, szinte minden kitalált történetnél többet mond el legújabb kori történelmünknek erről a komor időszaká­ról. Haraszti Sándor bölcsessége, melyet keserű és küz­delmes hétköznapjainak tanulságaiból leszűrt, végtelenül egyszerű, s mégis (vagy talán éppen ezért) élő igazság: a szocializmus politikai gyakorlata valójában nem más, mint a népfront és a demokrácia eszméjének következetes megvalósítása. Jelképesnek tekinthető, hogy e befejezetlen számvetés végső utalása Dimitrov nevezetes beszédével kapcsolatos. A baranyai olvasók számára külön érdekes­sége is van e könyvnek: írója a szemtanú hitelességével számol be a szerb megszállás alatti Pécs izgalmas politi­kai és szellemi életéről, s szemléletes emberi portrét raj­zol a baloldali értelmiség olyan kiemelkedő képviselőiről, mint Hajdú Gyula és Doktor Sándor. N. I. II Pannónia Fellbachban. Pécs NSZK-be­' li testvérváro­sába, Fellbachba látogatott el az elmúlt hét végén a Baranya Megyei KISZÖV Pannónia Táncegyüttese. Oda­vezető útjukat Grazban szakították meg a pécsi táncosok, ahol több helyi néptáncegyüttessel barátkoztak össze egy közös vacsora alkalmával. A jó hangulatú estén egymás táncait is tanulták a csoportok. Fellbachba érkezve a városházán fogadták a pécsi kül­döttséget, amelyet Piti Zoltán, Pécs M. Város Tanácsának elnöke vezetett, és amelyben a táncosokon kívül a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának munkatársai is képvi­selték megyeszékhelyünket. A magyar vendégek bekapcso­lódtak az éppen a befejeződéséhez közeledő Fellbachi Ősz rendezvénysorozatának programjaiba. Az ünnep egyik fő eseménye a testvérvárosi kapcsolatok fesztiválja volt. Ennek keretében még a megérkezés estéjén színpadra léptek a „pannóniások”, négy további testvérvárosi kül­döttség társaságában. A fellbachi Schwabenhalle Hölder- binter termében a pécsi csoport kirobbanó sikert aratott harmincperces produkciójával. A rövid idő is elég volt ahhoz, hogy a közönség a szívébe zárja a székelyföldi és mezőségi táncokat bemutató pécsi néptáncosokat. Miután ilyen jól sikerült a bemutatkozás, nem volt már váratlan a csoport másnapi sikere sem, amelyet a több mint két kilométer hosszú menettánc alkalmával aratott. A fesztivál e programján sokan voltak kíváncsiak a pé­csiekre. Nemcsak a város lakóinak, annak vezetőinek el­ismerését is kivívták a „pannóniások", hiszen F. W. Kiel polgármester újra meghívta városába a csoportot. K. E. A Montmartre-i ibolya £uadnyitäs A Pécsi Nemzeti Színház nemcsak új bemutatóval várta közönségét az októberi évad­nyitáson, hanem a nagyterem nézőterének és az előcsarnok ülésein elhelyezett kis, rózsa­színű, virágos, szalagos kár- tyácskák is köszöntötték a né­zőket. E kedves gesztus re­mek bevezetőnek bizonyult Kálmán Imre (1882-1953) há- romfelvonásos operettjének, A Montmartre-i ibolya bemutató előadásához. Kálmán Imre már nagy si­kerű, világhírűvé vált operett­jei (Tatárjárás, Cigányprímás Csárdáskirálynő, Marica gróf­nő, Cirkuszhercegnő), a fran­cia szatirikus operett, a bécsi daljáték és a táncoperett di­vatja és sikere után új témá­val és vígoperai fordulattal próbálkozott. A Julius Bram- mer és Alfred Grünwald lib­rettója alapján készült Kál- mán-művet 1930-ban mutatták be Bécsben, a Johann Strauss Theótterben, majd Berlinben. A fővárosi Király Színházban a szegedi társulat vendégjáté­kaként Sziklay Jenő rendezé­sében 1935. április 12-én ját­szották először. Montmartre nemcsak a Pá­rizst járók számára ismert művész-, festő- és bohémne- qyed, viláqhírességek lakóhe­lye is a Quartier Latin és a Montparnesse mellett, a szűr- reaelizmus és a kubizmus el­indítója, hanem ihletője és té­mája is egyben számos mű­vészi alkotásnak. A Corot, Renoir, van Gogh és mások által megörökített Moulin de la Galette művész­világa szolqól a cselekmény hátteréül. A főszereplők e vi- lóq jelegzetes művésztíousai, sőt, mi több, a poéta Henry Murqer, a „fő és ős- és élbo­hém", Puccini is a Bohémélet című regénye alapján írta azonos című operáját; a mu­zsikus Florimond Hervé, a világhírű Nebáncsvirág és Lili című művek szerzője, aki, mint mások is, vallotta a zene gyó­gyító hatását és eljárását muzi- kotherápiának nevezte, amikor hetenként betegnek zenélt, va­lamint Offenbachot megelőzve átvette az araboktól a kán­kánt, mely valójában hosszú életű táncnak bizonyul; továb­bá a nagy romantikus festő, Delacroix-Raoul. Violetta, azaz ibolya, a segítőkész, önzetlen, nincstelen leány segíti sikerre jutásukat. Vas-Zoltán Iván rendező igényes, művészi színvonalú operettválasztása a szórakoz­tatás hagyományos megőrzését és megújítását párosítja az operett témájában bentfoglal­tatott művészi hitvallás szín­padra vitelével. A téma meg­jelenítését Vata Emil Jászai- díjas díszlettervező hangulatot felidéző környezetteremtése élénkíti. A szöveg és a meg­formálás összhangjának jó példája az első felvonás vé­gének az a szcenikai megol­dása, melyet nem túl gyakran tapasztalunk a színházban több évszázados történelmi hagyománya ellenéire sem (a hold feljöttének technikai megoldása összhangban Vio­letta fortissimóból pianóba át­ívelő felvonászárásának). Bukszár Márta Violetta sze­repében és Egri László m. v. Raoul alakításában mindket­ten énekhangjuk és színészi alakításuk javát adták a kö­zönség örömére. Moravecz Le­vente szintén kitűnően alakí­totta Florimon Hervé szerepét. Bánki Gábor a művésztriász poéta szerepében jól alakított. A Ninont játszó Dancsó Klára hiteles alakot formált. A pé­csi közönség kedvenceként lát­hatta viszont remek karakter­alakításában N. Szabó Sán­dort Spaghetti végrehajtója­ként. Amikor Péter Gizi Jea­nette alakítójaként és Mester István Frascatti miniszterelnök szerepében megjelent a szín­padon, nagy tapssal fogadta őket a közönség, melyet kitű- nű szerepalakításuk valóban megérdemelt. Faludi László Rotschild bárója remekül mu­tatta be a köznapiság babo­nás hitének felnagyítását. A remek karakterszínész, Szivler József Violetta apjaként reá­lis alakot formált meg. S vé­gül a színigazgatót alakító Fülöp Mihály stílusos játéka vitte tovább a cselekményt és kötötte össze a szereplőket. Az előadást Papp Zoltán vezényelte, sikerét nem csök­kentette a műből és a rende­zői leleményből adódó megol­dás, tudniillik, hogy a darab egyik főszereplője, maga Flori­mon Hervé is vezényelte a ze­nekart. A darab aktualitása és „örökzöld" zenei formáltsága a nézőnek maradandó él­ményt, a színháznak pedig si­kert biztosít. Hanus Erzsébet A Magyar Állami Hangversenyzenekar pécsi koncertje A szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg a Ma­gyar Állami Hangversenyzene­kar koncertjét október 8-án este a POTE aulájában. A ze­nekart ezúttal lurij Szimonov szovjet karmester vezényelte. Jurij Szimonov másfél évtize­den keresztül a moszkvai Bol- soj első karmestere volt, 1985- től pedig a Moszkvai Állami Kiszenekart vezeti. Hazánkban többször koncertezett, Pécsett most vezényelt először. A ro­mantikus szerzők műveiből ösz- szeállított hangverseny első ré­sze némi csalódást okozott a pécsi közönségnek. Olyan nagynevű, patinás, ország-vi­lág előtt ismert és elismert együttes, mint az ÁHZ nem tel­jesíthet rangján alul. Neve, hírneve kötelezi a legmaga­sabb művészi színvonalra — még egy „vidéki" városban is. Schumann: Manfred-nyitány című, op. 115. műve - az est nyitó száma — irodalmi fogan­tatásé. Byron romantikus, meg­rázó elbeszélő költeményéhez Schumann hasonló hangulatú zenét komponált. Az AHZ tol­mácsolásában túlságosan visz- szafogott, tartózkodó előadás­ban hallottuk a darabot. Azt a szenvedélyesen drámai hang­vételt hiányoltuk, amely a mű­vet romantikus szélsőségei el­lenére is egységes egésszé avatja. A másik Schumann-kompo- zíció, az á-moll gordonkaver­seny (op. 129.) szólistája az ugyancsak szovjetunióbeli Mi­hail Homicer volt. E verseny­mű a mester utolsó alkotásai­nak egyike. Nemcsak a kor­társakat hökkentette meg - szépségei, értékei, ellenére —, de számunkra is nehezen meg­hódítható. Az inkább megrá­zó, mint gyönyörködtető da­rab, mely a zeneszerzőnek egyre jobban elhatalmasodó betegsége idején íródott, épp­úgy hozzátartozik a schumanni életműhöz, mint korábbi, 1830- as, 1840-es évek alkotásai. A zenekar a karmester pon­tos irányítása mellett sem volt maradéktalanul „kézben tart­va". A második tétel túlságo­san vontatott megszólaltatását feledtették a szélső tételek szép pillanatai. A szólista, Mihail Homicer játéka maga­sabb regiszterekben volt él­ményszerű. Virtuozitását a ká- denciákban csillogtatta meg, ahol egyéni felfogásban ját­szott, s ez a mód a romanti­ka szabadabb keretei között elfogadható. A koncert második részében Rachmaninov I. szimfóniájá­nak (d-moll) előadását lénye­gesen felszabadultabb muzsi­kálás jellemezte. A négy téte­les kompozíció egymással el­lentétes karaktereit jól érzé­keltette a Szimonov-vezette ze­nekar. Az első tétel jól átgon­dolt felépítést, kiegyenlített zenekari hangzást mutatott. Ez a hangszín folytatódott a mű további részeiben is. A harma­dik tétel témáinak míves for­málásával, szép lekerekítései- vel nyújtott élményt. A záróté­tel meglehetősen harsány, a korábbi részekkel ellentétes hangulatával, a különböző hangszercsoportok jó összjáté- kával hatásosan zárta le a művet. Törtely Zsuzsa Koblencz Zsuzsa Októberi rózsák Az öreg Tódor Józsefre hir­telen szakadt rá a baj. Előző este még 'kiballagott a TUZÉP- telepre, ahol a poros szándom­bok várták, s ahol három napja bukkant rá a kerítés tövében agyonvert, vérébe fagyott ku­tyájára. Akkor úgy rázta az öklét az ég felé, hogy ha a maszatos, szürke üvegbúrához hasonló boltozat közelebb lett volna, szilánkokra freccsen az öreg Tódor öklétől, amely az aszalódott bőr alatt olyan, mint a folyó görgette, formát­lan kődarab: egyre 'kisebb, de kő az azért. A Hetfűn azon­ban az effajta lázadó gyász sem segíthetett. Hetfű — ami azért lett Hetfű, mert egy hét­fői napon talált rá, az öreg Tódor a sínek mellett, a hét­fő pedig azért hetfű, amiért az öreg szótárában a bögre begre — egy hirtelenjében előkerített szívlapát közremű­ködésével vonult föld alatti örök nyugalmába, valamelyes megkönnyebbülésére az éjsza­kai széntolvajoknak, s kimond­hatatlan bánatára az öreg éj­jeliőrnek. így Hetfű akkor már nem lehetett jelen, amikor Tódor József három nappal később körbejárta a telepet, és meg­állapította, hogy annyi a bri­kett, mint a tenger, hát min­den bizonnyal nem kell egy­mást ölni a népeknek a kapu előtt már hajnali háromkor, mint ahogy az tavaly télen nem egySzer előfordult. Tó­dor József olyan elégedetten ballagott a sötét szénhegyek közt, mint hegyi manó a biro­dalmában, mert mitagadás, apró, szíjas kis ember volt. A felesége viszont annál dere­kabb. Tódor Józsefet ez sose zavarta, csak olyankor tűnő­dött el e méretek visszavonha­tatlanságán, ha sörte haja alatt tapogató újjai fájdalmas dudorokra bukkantak. De hót ez már régen volt, akkoriban egy héten háromszor is ott könyörgött az árokparton vi­rágnevest játszó gyerekeknek: — No, kísérjen már haza valamelyiktek, támogassátok meg a Józsi bácsit, fájnak na­gyon a lábai ... A lányok közül mindig akadt vállalkozó, pedig ta­pasztalásból tudták mór, hogy ha a lábai nem fájnak is Tó­dor bácsinak, a feje rövidesen fájni fog. Amint ugyanis a derék Lici néni meglátta a kapuban szédelgő urát és mindenkori kíséretét, azonnal hozta a kis sámlit, mely sámli Lici néni kezében a másutt használatos sodrófát helyette­sítette. Különös módon sajná­latosan gyakran ismétlődő ak­tusra mindig azonos helyszí­nen került sor: az udvar kö­zepén porosodó körtefa alatt! Öszidőben a kis sámli és a törzsnek neki-nekizuhanó Tódor József szükségtelenné tette a körteszüretet, potyo­gott az ágakról az apró ter­més, jó néhány dudorral hoz­zájárulva Lici néni nevelő cél­zatú veréseihez. Tódor József másnap nem emlékezett semmire. Vagy ha igen, nem kételkedett a dol­gok igazságosságában, mert sohasem tette szóvá, igy hát a közbeeső napokon békésen és boldogan éltek. A közbe­eső nap pedig egyre több lett, mert Tódor József jó ember volt, és jó apa, a lánya jö­vőjét nem akarta elinni, a E HÉTVÉGE 1987. október 17., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents