Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)

1987-10-17 / 286. szám

Tisztán látunk? Idős emberrel találkoztam a napokban, akiről tudtam, hogy a közelmúltban megvakult. „Vak va­gyok, de azért többet látok," — mondta és ezzel fel is szólított, vegyem tudomásul azt, amit ö maga is elfogad. Azt, hogy vak. Elfogadni és tudomásul venni a legnehezebb ezt az állapotot. Sok múlik azon, mennyire vagyunk er­re képesek. Szívesen adakozunk a vak emberek és bármilyen fogya­tékosságban szenvedők boldogulá­sáért. Szívesen szervezünk kampá­nyokat — lám most is a fehér bot napja alkalmából szólunk ró­luk —, koncerteket, nemzetközi na­pokat, éveket, évtizedeket. Ha ró­luk van szó, elsősorban azokat a csodás szerkezeteket említjük, amelyekkel a helyzetüket könnyit- jük. Vívmánynak tekintjük, ha a kefekötő műhelyből feljuttatjuk őket a telefonközpontba. Persze, hogy vívmány, természetesen sike­rek a nélkülözhetetlen segédeszkö­zök. Csak az emberrel nem tudunk mit kezdeni, a vak emberrel. Hazai és nemzetközi kutatások jelzik: a vak embert jellemezve a legtöbben kizárólag pozitív tu­lajdonságokkal ruházzák fel őket; nagy akaraterővel rendelkeznek, tapintatosak, érzékenyek, megér­tők. Egy vak ember véletlenül sem lehet akarnok, önző. Pedig az is. Ugyanakkor a megkérde­zettek nem vállalnának például házasságot egy vak emberrel. Mindez az elnéző, szánokozó magatartásra utal, távol tartjuk magunktól őket. Miközben tágít­juk a mozgásterüket a techniká­val, zárt közösségekbe kénysze­rülnek. Nem fordítunk energiát az ember megismerésére. Nincs recept arra, hogyan kell a vak emberhez közeledni. Ám nézzük csak: kizárólag az egész­séges emberekre szabottak a törvényeink, az intézményrendsze­rünk, az oktatásunk, a munka- szervezésünk. Speciális iskolákba, intézményekbe, vállalatokba „utaljuk" őket. Gondolkodásunk­ban nincs helye az együttlétnek. Kuriózumként csodálkozunk arra a kevésre, aki erőt meghaladóan igyekszik bizonyítani, hogy ké­pes eredményekre a látók között, gimnáziumba, netán egyetemre jár. Torzul a tisztán látásunk, és ezzel a vak embertől is elvesz- szük a lehetőséget, hogy elfo­gadja helyzetét, ha nem az em­bert keressük, csak a fogyaté­kosságban szenvedőt látjuk. Madártávlatból a pécsi belváros. A műemlékvédelemről „Az építészeti örökség szerepe a kultúrában" címmel Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja tartotta a XIV. országos műemléki konferencia nyitó előadását. Az elő­adás legfontosabb részleteit lapunk 11. oldalán közöljük. Läufer László felvétele Munkáskarrier A gyáriaknak már csak megmarad Misinek ez a 24 éves hetykebajszú, halkszavú fiatalember. Szakmunkásból lett üzemmérnök ugyanott, a Mohácsi Székgyárban, ahol éppen tíz éve asztalos szak­munkástanulóként kezdte. Az utóbbi évtizedét egya­ránt jellemzi a véletlen (pá­lyaválasztás), a szerencse (jó kezek közé került), a tanulás iránti vágy (érettségizett, majd most jeles eredménnyel szer­zett diplomát), a kitartás (hitt magában és bizonyítani akart) és a fa szeretete. „Nincs szebb anyag a fá­nál" — mondja határozottan. * Aszmann Mihály Véménden él. Anyja háztartásbeli volt, két éve kézimunka-készítő kis­iparos. Apja a mélyépítőknél segédmunkás. A családban sehol asztalos. — Miért épp ezt a szak­mát választotta? — Jól tanultam az általá­nosban, mégis úgy döntöttem hogy szakmát szerzek előbb, s talán csak utána érettségi­zek le. A mohácsi Radnóti Miklós Ipari Szakmunkáskép­ző Intézetbe jelentkeztem. El­sőként az asztalos, második­ként a villanyszerelő szakmát jelöltem meg. Hogy miért? Talán mert az iskolában a gyakorlati órákon is érdekelt a fa, meg otthon is néha fúr- tam-faragtam. A szüleim csak annyit mondtak: tiszta szak­mát válassz. Az asztalos meg az ... Menet közben kedvelte meg szakmáját, s ebben különösen sokat köszönhetett Scheich József gyakorlati oktatónak. Harmadévesként a Szakma Kiváló Tanulójp verseny me­gyei döntőjét megnyerve ju­tott be az országos vetélke­dőbe. „Ott nem termett szá­momra babér" — említi. Szak­munkásként a szabászaton kezdett dolgozni két műszak­ban, s amikor a felületkeze­lőbe kerestek szakmunkást, rá esett a választás. „Szeren­csém volt, mert ott már egy műszakba kellett járnom és így beiratkozhattam a Dolgo­zók Esti Szakközépiskolájába”. — Mégis érettségizni akart. .. — Én erről soha nem mond­tam le. Jó eredménnyel érett-, ségiztem, a tanáraim és a gyári művezetőm, Doszpod Mihály is bíztatott: Misi, ta­nulj tovább! A szakközépis­kola három évét munka mel­lett végeztem, s nem kellett beleszakadnom. — A harmadik lépcsőt ho­gyan vette? — A személyzeti osztály ja­vasolta, a vállalatvezetés biz­tosította, hogy 1983-ban el­járhassak a pécsi Pollack Mi­hály Műszaki Főiskola felvé­teli előkészítő tanfolyamára. A következő évben már gyári ösztöndíjjal kezdhettem meg tanulmányaimat Sopronban az Erdészeti és Faipari Egyelem Faipari Mérnöki Kara üzem­mérnöki szakán — nappali ta­gozaton. * — Nem volt nehéz megszok­ni? — Amikor munka mellett már az érettségim is meg­volt, éreztem, hogy önmagá­ban már azzal sem elégedhe­tek meg. Ezért a lehetőségért is hálás vagyok a gyárnak. Sopronban a tanulás vitt el annyi időt, mint korábban itt­hon a munka meg a tanulás. Rengeteget tanultam ... Még­is könnyű volt a dolgom, mert az alapvető elméleti és gya­korlati dolgokkal már nagyjá­ból tisztában voltam. Kezdő fizetése 5500 forint. Gyakornok, katonaideje letöl­tése előtt áll. Azt a gyárigaz­gatótól, Ősi Jánostól tudom, hogy valójában Aszmann Mi­hály az első ember a gyárban, aki szakmunkásként érettségi­zett és egyetemet végzett. — Büszke magára? — Miért lennék az? örülök, hogy lehetőséget kaptam és bizonyíthattam. A hajdani ta­náraim, oktatóim és munka­társaim viszont — tudom —, büszkék rám, elvégre ők indí­tottak a pályán. Köszönöm nekik is, hogy bíztak ben­nem ... — A katonaság után mi­lyen tervei vannak? — Azt hiszem, nyelvet ta­nulok. A németet értem, de beszélni nem nagyon tu­dom ... Kalocsai Lászlót, a gyár személyzeti és oktatási osztály- vezetőjét kérdezem, megéri-e a gyárnak, hogy ilyen módon biztosítsák a mérnökutánpót­lást? Megéri, nem éri? Ez nem lehet kérdés, hisz nekünk hosszú távon kell biztosíta­nunk az utánpótlást. Évek óta hiába is írunk ki országos pá­lyázatot, nem jött egyetlen kész mérnök sem hozzánk. — Aszmann Mihály volt az első . .. Vanna-e mások is? — Szerencsére Misi jó pél­dát mutatott. Ugyanilyen in­díttatással és végzettséggel lloskity György eredményes fel­vételivel a háta mögött, épp katonaidejét tölti, ő levelező tagozaton lesz üzemmérnök. Hoffmann Mátyás most jelent­kezett egyetemi előkészítőre, Schmidt Gábor elkezdte a dol­gozók szakközépiskoláját, ő idén országos első lett a bú- torasztalos SZKT-n. A mér­nökutánpótlásunk ilyen bizto­sítása egyfajta kényszerhelyzet, de valójában örülhetünk, hogy ennyi tehetséges, többre vá­gyó és többre is képes szak­munkást nevelünk. Végigjárom a széküzemet. Doszpod Mihály, a hajdani művezetője elárulja: Misit friss diplomásként bent akar­ták tartani tanársegédnek az egyetemen, de ő nemet mon­dott. Vajon miért nem ő említet­te? Szerénységből? Megillető- döttségből? Vagy egészen egy­szerűen csak nem akart hűt­len lenni a székgyárhoz, mely­nek a szakmunkás-bizonyítvá­nyát, az érettségijét és az üzemmérnöki diplomáját kö­szönheti? Murányi László

Next

/
Thumbnails
Contents