Dunántúli Napló, 1987. szeptember (44. évfolyam, 240-269. szám)
1987-09-19 / 258. szám
6 Dunántúlt napló 1987. szeptember 19., szombat Pécsi Galéria Természeti formák - a formák természete Olavl Lanu finn szobrászművész kiállítása a Pécsi Galériában Olavi Lanu, aki Lahtiban él, ma Finnország, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy a világ egyik művész-sztárja. A Velencei Biennálén 1987-ben egymaga képviselte szülőhazáját azon a kiállításon, amelynek címe „A természettől a művészetig — a művészettől a természetig” volt. Ezt a sokszor és sokféleképpen értelmezett és megjárt utat Olavi Lanu képes olyan módon megtenni, hogy szépséges és ismeretlen tájakra vezet minket. Pécsi galériabeli kiállításán a szobrok együttes environ- mentként hat a tárgyak sajátosan formálják-értelmezik a teret. Szobrai akár a természeti képződmények, mintha nem alkotnák, „csupán” felfedeznék a formákat. Valójában a kőből, sóderből, betonból, homokból, kavicsból, fűrészporból, üveggyapotból, szalmából, fűzfavesszőből, nádból, fűből, gabonaszárból, márványtörmelékből, üvegdarabokból kons- ruált szobrok sajátos módon illeszkednek a közelmúlt művészetének expanzionista törekvéseibe. Az expanzionizmus a modern művészetben a művészet és az élet közti határvonal eltörlésére irányuló törekvés. Ebben az esetben az „életet" elsősorban a természet és benne az ember mint a természet része jelenti. Olavi Lanu művei azonban már messze esnek a kiindulópont lázadó, oppozíciós attitűdjétől. A „határvonalak lerombolása" egyre inkább egybe esik klasszikus műformák létrehozásával. Olavi Lanu 1925-ben született, fiatal éveiben az informalista irányzathoz tartozott, ahhoz az irányzathoz, amely a második világháború után végleg a modern művészet vérkeringésébe kapcsolta a finneket. Az informalizmus, amely szó szerint formátlanságot jelent és amely a vizuális jeleket a formaadás előtti stádiumban igyekszik megragadni, egyike volt azoknak a minimalista esztétikai programoknak, amelyek a művészi kommunikáció törvértyszerűségeit kutatták. Ebből a korszakból semmit sem láthatunk, csupán a nyomait vélhetjük felfedezni az olyan művekben, mint a „Hold", a „Folt" vagy a „Szürke táj". A művészet-ember-természet klasszikus hármasára épülő művek nem gondolati modellek többé, hanem autonóm kifejezési formák, amelyek bizonyos mérvű klasszicizálódást mutatnak. „Ovális sziklájában” vagy a „Kőrakásban", a „Tarlóban" megjelenő testek az embernek minden természeti jelenséggel való ősi azonosságát sejtetik. Más oldalról az olyan természeti jelenségek, mint egy állat (ökör) bomló teteme vagy egy szemétdomb, esztétikai jelentéssel telítődhetnek. A dolgoknak ez a keresztül-kasul áramlása, egyneműsége, egymást kiegészítő viszonya nem jelenti azt, hogy Olavi Lanu lemond a szó hagyományos értelmében vett szobrászi monumentalitásról. „Megrozsdásodott füzes” című, négy darabból álló együttese a monumentalitás klasszikus értékeit vonultatja fel: az arányok természeti rendet követő harmóniáját, a formák önmagukban és egymáshoz való viszonyukban is megvalósuló teljességét. Ugyanez a monumentalitás még az olyan kissé ironikus műben is jelen van, mint a „Krumplik", amely valóban nem más, mint egy rakás krumpli és némi sárgarépa emberformájú halmaza. Őszintén sajnálom, hogy csak képen láthatom azokat a homokból, megnyírt mohából, virágokból, fakéregből, sőt jégből készült szobrokat, amelyek így, kissé zsúfoltan is vissza tudnak adni valamit az eredeti helyszín levegőjéből. Sajátos land-art ez, amely nem átalakítani igyekszik a tájat, épp ellenkezőleg, a környezethez kíván idomulni, a környezet adta anyagok, lehetőségek által. És talán éppen ebben a momentumban ragadható meg Olavi Lanu művészetének fontos tanulsága és értéke: megtalálni az ember lehetőségeit a természetben anélkül, hogy megbontanánk azt az utánozhatatlan egyensúlyt, amely minden élet feltétele. Kovács Orsolya A tudás hatalom? A tudás hatalom — szoktuk mondogatni, korábban komolyan, ma inkább egy kis gúnynyal, kérdőjellel. A szállóigévé vált mondás szerzője, Francis Bacon XVI. századi angol filozófus a vallásról való elmélkedésében írta le ezt a mondatot, pontosabban így: maga a tudás is hatalom. Ez a bölcsesség évszázadok alatt nem változott, bár jól tudjuk, mai társadalmunkban egy érettségi bizonyítvánnyal önmagában nem sokat lehet kezdeni, sőt a diplomák rangja, megbecsülése sem a régi, vagyis csökkenőben van a tudás presztízse. Hogy ez mennyire így van, tanúsíthatják maguk a tanítók, tanárok, akiknek közmegbecsülésével kapcsolatban azóta baj van, mióta az eszemet tudom, vagyis az utóbbi három évtizedben. Igaz, a tanítók, tanárok egyetlen társadalomban sem tartoztak a leginkább megbecsült értelmiségi szakemberek közé, hiszen — idézőjelben - „csak" gyermekeit bízza rá a polgár, nem pedig egészségét, vagyonát, peres ügyeit. Pedig a tudás, a szak- képzettség ma is hatalom, csak talán nehezebb „helyzetbe hozni" ezt a tudás-t. Mert azt aligha vitatja valaki, hogy egy analfabéta nehezebben érvényesül, mint egy írni-olvasni tudó ember, talán azt sem, hogy a nyelvtudás igen hasznos dolog, még ha nem is azonnal felmutatható és megtérülő az eredmény. Van becsülete, keresettsége a modern, divatos, ritka képességeknek, képzettségnek és szakmáknak, de valljuk meg: amit sokan tudnak vagy tudni vélnek, annak kisebb az ázsiója. „Művelt, olvasott ember, szépen beszéli anyanyelvét? No és, mennyivel keres többet?” — hallom azonnal a vállrándító ellenvetést, melynek többnyire sajnos, van igazsága: a legtöbb munkahely nincs arra berendezkedve, hogy dolgozóját teljes emberként értékelje, vegye számba. Tizenhét éve tanítom a leendő tanárokat, s évről évre növekvő mértékben tapasztalom a leendő diplomások fásultságát, igénytelenségét. Mind nehezebben értik meg, hogy bizonyos alapműveket akkor is illik elolvasni, ismerni, ha azok majdani közvetlen munkájukban, munkakörükben nem hasznosíthatók. Leendő irodalomtanárok, ha ugyan nem csábította el őket máris egy jobban fizető, a tudást közvetlenül honoráló szakma, és. nem érdekli őket az irodalom, nem szeretnek olvasni, a klasszikusokra a kötelező olvasmányoknak kijáró undorral tekintenek, tisztelet a kivételnek. Tudom, sok érték megy mostanában veszendőbe, még több került átmeneti válságba, de ezek a fiatalok a tudás letéteményesei, ha tetszik, kiválasztottjai, és mégis: szemükben sem hatalom már a tudás. Sajnálom és féltem őket, s még inkább azokat, akik az ő felvi- gyázásuk alatt érnek művelt, olvasó emberré. Vagy ennyire szó szerint kellene érteni a másik szállóigét: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk? Szentmihályi Szabó Péter A magatartás lényege Min dolgozik Kircsi László? „Ez a Kircsi mindenhol ott van", hallottam egy képző- művészeti kiállítást megnyitó kis koncert nézői között, s a hangsúlyban csodálkozás, elismerés, s talán egy kis irigység is benne volt. Vagy talán rosszallás? Manapság még mindig némi kételkedés fogadja, ha egy művész több területen akarja megmutatni magát mintha ez azt jelentené hogy nem elég elmélyült vagy éppen a népszerűsé get hajszolja. Holott lehet felismerte: társadalmi szűk ségletet elégít ki ezzel — miközben személyes igénye is a sokoldalúság. Kircsi László ezt úgy fejezi ki: a magatartás lényege, „a muzsikusság". Nemcsak reprodukálni a mások által írt zenét, hanem, ha arra szükség van, kitalálni is tudni kell. Másrészt egy zenetanárnak elemi érdeke, hogy előadóművészként is megméressék - még ha szűk körben is. Ha ezek a személyes ambíciók tágabb körben visszhangra találnak, akkor előállhat az a helyzet, hogy az illető „mindenhol ott van”. Mindez, 1960-ban kezdődött amikor Kircsi László a Pécsi Filharmonikus Zenekarhoz került, majd folytatódott, amikor a Zeneakadémia elvégzése után, a Zeneművészeti Szakiskolánál oboaművésztanárként helyezkedett el. — Pécs zenei múltja és az akkori pezsgés szinte kikövetelte, hogy új és új ötletekkel álljunk elő a zenei élet gazdagításában - mondja most. — És mert a baráti körben nemcsak muzsikusok, hanem festők, irodalmárok, színházi emberek is voltak, mindenféle művészeti ágban gondolkodtunk. Terveket készítettünk a szép pécsi helyszínek „bejátszására", ekkor kezdtünk színházat és hangversenyt csinálni a Barbakánban, a Tettyén, reneszánsz lakomákat a Ferences-udvarban. Ekkoriban kezdtük a TIT Csontváry udvarában a hangversenyeket, amelyeknek ma már a képtárban van a helyük. Irodalmi esteket szerveztünk, bábelőadásokat tartottunk. Nemcsak javaslatokat tettünk a városi vezetés asztalára, hanem magunk is megfogtuk a munka végét. — Kiket jelöl ez a többesszám? — A Perczel utcában annakidején a Rendezvényiroda, mint fiatalok jó szellemű művészklubja is működött, ehhez hozzászámíthatjuk a Pécsi Műhely sok festőjét, grafikusát és baráti körünket: lelkes, invenciózus társaság volt. — Mi maradt ebből mára, amikor inkább a bezárkózásról, elszigetelődésről panaszkodunk? — Tény, hogy már nem vagyunk huszonévesek, s nincs már előttünk annyi felfedez- nivaló, mint korábban — az egzisztencia megfelelő „szin- tentartása”, a kenyérkereset olykor hajszás tempója többször irányítja a figyelmünket magunkra, mint másokra. De én nem hiszek abban, hogy egyedül boldogabb lennék, mint másokkal. A művész élete — különösen egy Pécs nagyságú városban —, nyitottságot követel. Ha barátom a költő, festő, rendező, már csak kötelességből is megnézem a produkcióját, mert nem árt, ha az ember túl lát a saját hangszerén. Ez tudniillik kamatozik. Egyébként azok, akikkel a hatvanas években így kezdtünk el élni és gondolkodni - Bécsit Tamás, Eck Imre, Bagossy László, Bükkös- di László, Erdős János, Gel- lér B. István, Pinczehelyi Sándor, Uherkovich Ágnes, Kismányoky Károly, Szkladá- nyi Péter, Bachmann Zoltán és mások —, ma is fontos szerepet játszanak a város művészeti életében. És ma is barátaim azok, akikkel együtt vitatkoztam egykori Surányi úti albérletemben: ma a donótusi házam udvarán ülünk.- Előbb csak mondogattuk, most már statisztika is bizonyítja: csökkent a hangversenylátogatók száma országosan is, Pécsett is.- A változásokat különösen azok érzik, akik időt és fáradtságot áldoznak a zenére: a rendezők és a közreműködők, mert kevesebb az alkalom a közönséggel való találkozásra. De azért én nem vagyok annyira borúlátó. Ha a koncertéletet hagyományosan az Országos Filharmónia által rendezett hangversenyek jelentik és azok látogatóinak számával mérjük, akkor a helyzet valóban romlott, bár Pécsett kevésbé mint másutt. De a Filharmónia egy olyan szervezet, amely már nem képes átlátni és megszervezni egy egész ország zenei életét. Az igények is másmilyenek. Hogy sikk-e koncertre járni vagy sem, az koronként változik. Kocsis Zoltán szerint, a koncertezés egész mai - polgári és kereskedelmi - formája elavult. Szerintem lazítani kell ezeket a formákat és újabbakat kitalálni. Pécs valósággal kikövetelte és aztán megszervezte magának az újabb lehetőségeket, s nemcsak a kamarakó- rus-fesztiválra gondolok a nemzetközi zenei táborra, a világzenekarra és az Europa Cantatra (ez utóbbi kettő először szocialista országban és éppen Pécsett!), hanem a kiállításmegnyitókon, társadalmi, politikai ünnepségeken adódott zenélési alkalmakra is. A Nádor kávéházi muzsikájára, amely a házimuzsikálás utáni nosz- talgiát melengette és a Csontváry-koncertekre amelyek a hetvenes években először számítottak igazi hangversenynek a bérletek mellett. És ekkor még nem szóltam a zenei iskolák hangversenyeinek tekintélyes létszámú hallgatóiról. Egyébként az elmúlt évben több mint kétszáz nem filharmóniai, komolyzenei koncert volt Pécsett.- Ilyen sokan tudják, hogy az életükben fontos a zene? — Talán kevesen tudják, de sokan érzik. A zene használható valami. Ha csak a társaság utáni vágy megnyilvánulása lenne, hogy Koncertre megyünk, ha csak a viselkedési formák elsajátítását segítené, ez sem kevés, de akkor el kellene dobni. Ám a zene lehetővé teszi, hogy az ember kilépjen a maga szűk köréből, és miközben önmaga marad, kissé mássá is válik. Része lehet valamiben, ami nem ő. Játékra, elmélyülésre, átváltozásra, gyönyörködésre használja az ember a zenét úgy, mint a gyerek a Weö- res-verset.- Igaz, hogy a zenei pályára készülő hatolok manapság kevésbé felkészültek, mint korábban? — Igaz, de nem ennyire egyszerűen. Technikailag o fejlődés óriási — ám a zenében, a közösségben való feloldódás, a részvétel vágya nem olyan erős bennük. A merkantilista szemlélet eluralkodását látom, a zenének, a művészetnek kívülről való szemlélését. Kircsi László az elmúlt húsz évben, mindig két he- lyen volt állásban: a Pécsi Szimfonikus Zenekarnál és a Zeneművészeti Főiskola pécsi ének- és zenetanárképző tagozatán. A munkakönyvét hol egyik, hol másik intézmény őrizte: most éppen augusztus 1. óta a zenekar oboaszólamának vezetője, és a főiskola docense. Már a nyolc évvel ezelőtt kiadott, Ki kicsoda a magyar zenei életben? című kiadvány ismerteti hangversenyrendező, zenekritikusi és közművelődési tevékenységét. Tíz évig volt a Zeneművészek Szövetsége területi szervezetének titkára. Azóta ez a lista bővíthető a Pécsi Amatőr Színpad, az Egyetemi Színpad, a Pécsi Nyári Színház számára irt színpadi, önálló és kísérőzenékkel, a nemzetközi zenei táborban való közreműködéssel, a Csokonai című tévéjáték nívódíjjal jutalmazott zenéjével is.- Min dolgozik most? — A Magyar Rádió, Jan- csovics Antal szerkesztésében II. Lajos korabeli zenéből közvetített műsort: ebben működtem közre, erre készültem hosszas zenetörténeti tanulmányokkal. Októberben a Filharmónia bérletében Mozart-zongoraötöst játszom zenekarbéli kollégáimmal és Jandó Jenővel. A kaposvári Tinctoris régi zene együttes művészeti vezetőjeként hangszerelési munkálatokat végzek. És megkezdtem a házam tetőterének beépítését - ez is ad elég tennivalót. G. T.
