Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)

1987-08-05 / 214. szám

1987. augusztus 5., szerda Dunántúlt napló 3 • • Franciaországban járt a KISZOV Pannonia Néptáncegyüttese Az eddigi leghosszabb és egyben talán legsikeresebb külföldi útjáról tért vissza a közelmúltban a Baranya Me­gyei KISZÖV Pannonia Tánc- együttese. Jóformán még be sem feje­ződött a pécsi szövetkezeti néptáncfesztivál, amikor a cso­port tagjai máris autóbuszra szálltak, hogy Jugoszlávián és Olaszországon át Franciaor­szágba utazzanak. A közeleb­bi úticél az Atlanti-óceán part­vidékének közelében Bor- deaux-tól északra fekvő francia kisváros, Saintes volt. A franciák, hamar a szívük­be zárták a magyar csoportot. Tették ezt annál is inkább, mi­vel a táncosok dacára a meg­tett 2400 kilométernek, a busz­ból kiszállva zenélni és tán­colni kezdtek. Saintes-ben az együttes tagjait az első három napra családok szállásolták el. Ebben az időben a táncosokat francia kalauzaik a város ne­vezetességeivel ismertették meg. Ezután következett, ami az út valódi célja volt. A ma­gyar együttes több idegen or­szágbeli csoport társaságában az ősi római eredetű Santon- játékokon, az ennek keretében megrendezett 15. saintes-i nemzetközi folklórfesztiválon vett részt. A tíznapos fesztivá­lon az együttesek a városban és a környékbeli falvakban lép­tek fel. A KISZÖV-Pannonia a jellegzetes magyar etnikumok táncait, mezőségi, erdélyi, du­nántúli és szatmári táncokat mutatott be. Az együttesnek minden alkalommal hatalmas sikere volt, bizonyítja ezt az is, hogy a franciák rendszeresen táncra perdültek a magyar fia­talokkal az egyes fellépések után. A fesztivál rendezője, Michael Forgeau több alka­lommal is az elismerés hang­ján szólt a magyar együttes­ről, a csoport fiatal francia kí­sérője pedig érzelmes hangú, megható levéllel búcsúzott a táncosoktól a fesztivál végén. Hazafelé vezető útján az együttes a Loire völgyének kas­télyait csodálhatta meg, fél napot pedig Párizsban tölthet­tek a táncosok. A mozgalmas húsz nap alatt remekül érez­ték magukat a KlSZÖV-Pan- nonia tagjai. Nem kis részük volt ebben a csoport kísérői­nek, Gergely Jánosnak, a JPTE rektorhelyettesének, valamint a Pannon Volán két autóbusz- radtságot nem ismerve irányi- csoport tagjai hálával gon vezetőjének, Gyenis Lajosnak tották, illetve szállították az dalnak rájuk. és Mayer Andrásnak, akik fá- együttest. A jubileumra készülő K. E. Ha valakinek kisgyermeke szüleik, az egész tagság ünnepel Bolgár magyarok „Én nem nyugdíjas vagyok, hanem rajztanár...” Portré Nádai Imréről Azt mondják, úgy kezdődött hogy — még a háború előtt — sok kertész Magyarországon keresett munkát... A ma ha­zánkban élő bolgár nemzeti­ségűek egy része így került az országba, először csak a „szezonra" jöttek, majd le is telepedtek. Más részük egye­tem vagy főiskola elvégzése után állapodott meg itt. Talán kevesen tudják, hogy Baranyában közel 80 olyan család él, amelynek valame­lyik tagja bolgár. Ök bolgár magyaroknak vallják magukat. Pécsett még iskolájuk is volt, de a 70-es évek elején meg­szűnt, s vele az a lehetőség is, hogy a hazájuktól elsza­kadt és itt gyökeret vert csa­ládok és barátok rendszeresen találkozhassanak. — Csak 1983-ban, közel tíz­éves szünet után, 80 taggal alakult meg Pécsett a Bolgár Barátsági Klub a Hazafias Népfront Pécs Városi Bizott­ságának kezdeményezésére — mondja a klub elnöke, Sztan- kov Sztefan zenetanár. — A Georg/ Dimitrov Bolgár Kultu­rális Egyesület pécsi tagozata­ként működünk, folyamatosan tartjuk velük a kapcsolatot, segítenek a programjaink szervezésében, de sok támoga­tást kaptunk Gergely Lászlótól, a Népfront pécsi bizottságá­nak titkárától is. Egyetlen gondjuk, hogy nincs állandó klubhelyiségük, négy­száz kötetes bolgár nyelvű könyvtárukat így alig használ­hatják a tagok, s az összejö­vetelekre minden alkalommal bérbe kell venniök termeket. Ha nagyobb programot szer­veznek, népi együttest látnak vendégül, az Ifjúsági Ház ad „ helyet a számukra, szerencsére ingyen. A bolgár magyarok mindig kétszer ünnepelnek, hiszen a magyar és a bolgár ünnepeket is tartják. Kapcso­latot tartanak több bolgár vá­rossal, Sumennel, Szlivennel, ahonnan folklór-együtteseket fogadnak, újságokat szerez­nek. S hogy a klub három évében mi volt a legkedve­sebb? — Mindenre, amit ' csinál­tunk, szívesen emlékszem visz- sza — mondja az elnök —, hi­szen nem lehet elfelejteni azt, ha az egyes kulturális rendez­vényeinken ülnek a nézőtéren a bolgárok és szipognak . . . Ha valakinek kisgyermeke születik, az egész tagság ün­nepel, a múltkor egy nagyapa hozott Unom bolgár italokat az alkalomra. Februárban tart- juk a hagyományos trifonza- rezan-t, olyankor a szőlőt metszi meg a legidősebb, hogy dús termés legyen ... Nekünk nincs szőlőnk, igy néhány vesz- szőt tettünk egy vázába ... Két nyelvtanfolyamot is szerveztek, felnőtteknek és gyerekeknek, mert hát van­nak olyan bolgárok, akik már nemigen tudnak bolgárul. Jár­nak kirándulni, voltak már együtt Olaszországban, Auszt­riában és természetesen Bul­gáriában. Voltak vetélkedőik, részt vesznek koszorúzásokon, üdültetnek gyerekeket. A ple- veni zeneiskolából pedig min­den évben a legjobb diákot elküldik a pécsi Zenei tábor­ba, az ő költségét teljes egé­szében Sztankov Sztefan vál­lalta magára. Keresik a kap­csolatot más - nagyobb — nemzetiségi klubokkal is. Dol­goznak, tanulnak, szeretik ezt az országot. És van, amit akár át is vehetünk tőlük ... Bul­gáriában családiasabban él­nek az emberek, ismerik egy­mást, segítik a másikat. Ta­lán a gondjaikat is jobban el tudják tűrni. S ha egy bolgár lát az utcán egy gyereket do­hányozni, kiveszi a szájából a cigarettát, és ezt mindenki rendjénvalónak találja .. . Ha mást nem is, ennyit mi is meg­tanulhatnánk „bolgárul”. Hodnik Ildikó Vera, Nagyezsda és Ljubov, azaz Hit, Remény és Szeretet a neve annak a három fiatal lánynak, gyakorló orvosnak, akit a sugárfertőzött haldoklók mellé állít Gubarjev: Szarkofág című darabjában, amit pénte­ken este láthattunk. A szláv népek, így az oroszok, ukránok ma is előszeretettel adják leá­nyaiknak ezt a három nevet. - Mosolyogjatok! — mondja a három szép fiatal nőnek a professzorasszony. - Mosolyog­jatok, hisz egyebet úgysem ad­hattok a sugórbetegeknek. Nagyezsda, azaz Remény — látva Csernobil áldozatait — megszökik a különleges intézet különleges osztályáról, ö élni akar. Ö még gyereket akar. Az atomerőmű-robbanás sérült­jei számára nincs remény, csak Vera és Ljubov, a hit és a szeretet marad mellettük. Szük­ség van rájuk ott, ahol az or­A tanár úr készült. Alig he­lyezkedünk el a napfényes üvegverandán, már elém is te­szi írásban a várható kérdései­met és rájuk adott válaszát. Soha nehezebb riportalanyt. Pécs, Tolbuhin út 120. A főút zaját felfogja a kerti spirálfűz, hamisítatlan nyugalomban ülünk itt a leanderek alatt. Nádai Imre a Pécsszabolcsi Általános Iskolában tanított közel 41 évet. Két éve ment nyugdíjba. Tagja volt annak a kollektívának, amely Állami­díjat kapott 1985-ben az isko­lában végzett példaadó, or­szágos hírű nevelési kísérletü­kért. Újságcikkek, levelek, fo­tók fekszenek előttünk - egy követésre méltó életút tárgyi bizonyítékai. — 1945-ben végeztem a Pé­csi Lyceum és Tanítóképző In­tézetben, nem épp nyugalmas körülmények között. Az állandó légiriadó és háborús veszély miatt sokszor a Mecseken tar­tottuk a matematikaórát, vagy a légópincében írtuk az iro­dalmi dolgozatot. Harminchár­mon kezdtük az akkor ötéves tanítóképzőt, alig húszán ma­radtunk, a többit elvitte a há­ború. Neveket sorol, sokszor le­hunyja beszéd közben a sze­mét.- Gyerekként ott voltam, amikor Csertetőn eldördült a csendőrsortűz a bányászokra, láttam meghalni ezeket az em­bereket. Bányászok közt éltem, ismertem, megtanultam becsül­ni őket. A diploma után rög­tön a szabolcsi iskolához ke­rültem. Akkoriban a jobb megélhetés reményében meg­indult a „bevándorlás" a bá­nyatelepünkre, ami a gyermek, anyag felhígulásával járt, sok volt a lumpen család, növelték az amúgy is problematikus gyerekeink számát. Nádai Imre ekkor találta meg élethivatását. A veszélyez­tetett, hátrányos helyzetű gye­vosok, szovjet és amerikai pro­fesszorok együttvéve is tehe­tetlenek. Vlagyimir Gubarjev tragédiá­ja, a Szarkofág, a csernobili atombalesetről szólván, a do­kumentum- és a valóságon tú­li elemeket egyesíti magában. Mert Csernobil maga volt az irracionalitás. Az emberi téve­dések, a nemtörődömség és felelőtlenség által előidézett apokalipszis. Az áldozatok kö. zött van egy parasztasszony is, aki — tudva, nem tudva — Já­nos Jelenéseiből idéz, az Apo­kalipszisből, amikor lehullik az égről az ürömcsillag, és a fo­lyók vize megkeseredik. Külö­nös véletlen, hogy Csernobil neve ukránul annyit tesz — üröm. Az 1986. április 26-án bekö­vetkezett tragédiát a dokumen­tum és a dokumentumon túli rekek segítését, az iskola és a család közötti, gyakran konf­liktusokkal terhes viszony ápo­lását. Átszellemülten mesélt er­ről a munkáról, a nyugdíjas idők nem hűtötték le lelkese­dését, sőt most jött el az ösz- szegzés ideje. Sorolja, milyen megbízatásai voltak: ifjúságvé­delmi megbízott, pártalapszer- vezeti titkár, a Hazafias Nép­front alelnöke, pórtösszekötő, lövészszakkör vezetője, rajz­szakkör vezetője, közlekedési szakkör vezetője. Ez utóbbiért 1977-ben a Parlamentben ki­tüntették. Most is aktív tagja a nyugdíjas pártszervezetnek, a Hazafias Népfrontnak. Iga­zából a nyugdíjas éveiről fag­gatnám, de állandóan vissza­kanyarodunk az iskolához, a tanításhoz. — Negyvenegy év alatt sen­kit sem buktattam meg. Volt eset, hogy bukásra álló tanít­ványaimat egész nyáron ingyen korrepetáltam apám asztalos­műhelyében. Nekem nem az osztályzás volt a fontos. Az, hogy a gyerekeknek megmu­tassam, körülöttünk minden tele van szépséggel. Egy levél, eqy virág, akár még egy repe­dés is a falon, ha valami eszembe jut róla, ha valamivel azonosítani tudom. A pedagó­gus tekintélye ott van, ha a diák rájön a tanár igazára, ha ezért tiszteli — de ehhez olyan lelki kapcsolat is kell. És ezt nem lehet megtanítani. Meg­tanítani őket LÁTNI, ezért élek, ugye, anya? eszközök mellett egy további harmadikkal közelíti meg Gu­barjev, a Szarkofág szerzője. Ez pedig a helyzetelemzés, melyben igen messzire jutnak a darab szereplői. Az ügyész (Balkay Géza) feladata felku­tatni az okokat és a felelősö­ket. Azt, hogy miért követke­zett be a szerencsétlenség. A miértre a darab jelképes alak. ja, a Halhatatlan (Szakácsi Sándor) ad sommás feleletet, aki mindeddig az egyetlen ápolt volt a Sugárvédelmi Inté­zet kísérleti osztályán. A kér­désre, hogy ki a felelős a ka­tasztrófáért, hogy ki kapcsolta ki a védelmi berendezést, ezt válaszolja: „...a rendszer kapcsolta ki. A felelőtlenség rendszerei” A Szarkofág című drámát azon a héten mutatta be a Magyar televízió, amikor íté­letet hirdettek a Csernobil­Felesége bólint. — Hogy a szépséget, az er­kölcsöt keressék — mindenben — folytatja a házigazda. A munkában, a viselkedésben, a beszédben, még a lakáskultú­rában is. Ebben az iskolában ez nehezebb volt, mint bárhol. Hogy oktassunk, és ne kioktas­sunk. Óhatatlanul párhuzamot vo­nunk a régi és a mai iskolai élet között. A tanár úr megle. hetősen pesszimista. Úgy érzi, a tanító ma már nem hagyja el az iskola falait. Nem tárja föl, nem hasznosítja munkájá­ban a gyerek családi hátterét, nem próbálja meg családi életre nevelni őket. Pedig sze­rinte a jó családi háttér a fel­tétele mindennek — és ennek kialakításában nagy lehetősé­ge van a pedagógusnak. Újra a nyugdíjaséveiről kér­dezném, de nem lehet. Fotók, cikkek kerülnek elő nagy tár­sadalmi munkaakciókról, saját kezű iskolaépítésről, az egész napos iskola bevezetésének kí­sérletéről és a minden kétsé­get eloszlató eredményekről. — Én nem nyugdíjas vagyok, hanem rajztanár. Most végre ráérek a szakmám elméleti ré­szével is foglalkozni, el tudom olvasni azokat a könyveket, amelyekre eddig nem volt időm. Ugrálunk emlékképről emlék­képre. Fájlalja, hogy mostaná­ban nincs igazán megbecsülé­se a pedagóguspályának. — Annakidején, amikor még perben. Gubarjev, a Pravda újságírója az események hely­színén, azok közvetlen hatására írta meg dokumentumjátékát, elgondolkodtató, figyelmeztető mementóul. Dicséretes gyorsa­sággal született meg Karig Sóra fordítása és készült el Mihályfi Imre rendezésében a televíziós változat. A dokumen­tumjáték a gorbacsovi „glasz- noszty" szülötte a helyzetelem­zését, a következtetéseit tekint, ve. Ahogy elénk állít felelősö­ket és áldozatokat, például az Afganisztánt és Csernobilt megjárt fiatalembert. Azokat a tépelődéseket és azt a más­képpen való tenniakarást akar­ja felmutatni, melyekről ma a Moszkvából érkező híradások — legutóbb Gorbacsovnak az ut­cán, az emberekhez intézett szavai is — tanúskodnak. G. O. d szabolcsi iskolát a Duna Gőzhajózási Társaság patronál­ta, ingyen lakást kapott a pe­dagógus, és évente háromszor Mohácsról gőzhajóval felme­hettünk Budapestre. Rengeteg kedvezmény, juttatás volt. Fon­tosnak éreztük a munkánkat. Ma már nagy a fluktuáció, nemigen maradnak az embe­rek egy helyen, nem teszik le egy ügyért az életüket. Nádai Imrének a nyugdíjaz­tatása után rövid időn belül három infarktusa volt. Erről nem szívesen beszél. Galambok gyűlnek fölénk a forró üveg­tetőre, kopognak, mászkálnak. — Hallják a hangomat, az­tán idejönnek. Aki az állato­kat szereti, az emberszerető is. Állatban még sohasem csa­lódtam ... Most postgalambokat és nyu- lakat tenyészt, kutyát tart, gon. dozza a kertet, bort csinál, fo­tózik - erdőrészleteket, fákat, virágokat. Rajzol és fest: a végére hagyjuk a legkedve­sebb elfoglaltságát. Együtt nézzük a rajzokat. Falusi há­zak, kertek, utcák, emberek, hangulatok. Itt él valaki a vá­ros sűrűjében és falusi témá­kat fest... — Nem érdekel a város. Gyerekkoromat falun töltöttem, szüleim is parasztemberek vol­tak. Valahogy az van a gén­jeimben is. Itt találom meg az igazi szépséget, a faluban és a természetben. Nem tartom magam művésznek, a magam örömére festek. Ha valakinek tetszik, annak örülök. Alkonyodik, hátramegyünk a kertbe. Szőlő, vetemény, sok­sok virág — és egy kis szérű. A jó gazdánál mindig kell len­ni otthon szénának, ezt apám­tól tanultam — mondja. Finom a szénaillat, hosszan ácsor- gunk a gyümölcsfák alatt. — öregek már ezek a fák. Ki kellene őket cserélni — ka­csint rám mosolyogva a fa­ültetők örök optimizmusával. Nem véletlen, itt kezd mesélni a lányáról, és ebből kitűnik, a lány örökölte apja vitalitá­sát, elhivatottságát. Pedagó­gus, a Jókai Utcai Általános Iskolában tanít ősztől. Észrevétlen beesteledik, szin­te hallani, ahogy lélegzik min­den itt a kertben. És ha nem félnék attól, hogy túlzottan patetikus, úgy búcsúznék el tő­le, hogy diákjai köszöntötték rendhagyóan, felállva, az órák előtt (nyugdíjas éveire is) erőt, egészséget, Imre bácsi! Pozsgai Zsolt Képernyü elüt* Szarkofág

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents