Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)
1987-08-01 / 210. szám
* HÉTVÉGE 31. hét A népek barátsága Lehet, Hogy rossz nyomon járok, de nemigen hiszek abban, hogy népek könnyen barátkozhatnak. Barátkozni csak emberek tudnak. Főleg olyanok, akik ismerik egymást. Mert a barátsághoz nem elég tudni, hogy ott, valahol, minket nagyon szeretnek, nem elég beszélni róla, hogy ehhez vagy ahhoz a néphez történelmi barátság fűz. Kevés. Ám ha két nép fiai sűrűn és gyakran találkoznak, ha tesznek is egymásért egyet s mást, valóban kiterjedhet a fogalom az egész népességre. De az ilyen barátság még ma is, mikor zsugorodnak a távolságok, bizony ritka kincs, ritkább az aranynál. Ezért hát ajánlatos vigyázni a lelkesültséggel, s jobb, ha a szavak helyét tettek foglalják el. Ne gondoljanak furcsát, hogy mindezt a TIT jelenleg is folyó nyári szabadegyetemének ürügyén mondom el. Dehogy akarok ünneprontó lenni. Ellenkezőleg: ilyen apró lépésekre volna még nagyon sokra szükség, mint ez a huszonkilenc, amelyet a baranyai Tudományos Ismeretterjesztő Társulat idáig megtett. Évről évre háromnégy tucat külföldi érdeklődőnek ad módot hazánk és megyénk megismerésére. Akárhogy számolom is, eddig legalább másfélezer kíváncsi francia, orosz, svéd, finn, lengyel (...) vitte el hírünket a világba, s adta tovább másik tíznek, húsznak, száznak. Aki idejött, nem biztos, hogy barátunk. Miért is lenne az? Szép, hogy egyáltalán tudta, létezik, és vendégeket vár ez az Európa középső és keleti mezsgyéjén fekvő kis ország. Nagyon valószínű, hogy a vendég nyugatról előítéletekkel indult el. Csak rajtunk múlik, milyen gyorsan hullatja el ezéket a ballasztokat, s mennyit belőlük. Ha a határainkon, hivataljainkban sorállást lát, ha bekukkant illemhelyeinkre, a zsák nehéz marad. Ha nyitott szívvel, nyílt tekintettel, és a gondolatai mögött nem hátsó szándékokat sejtve fogadjuk -, más kerül az útipoggyá«^ helyére. Aki más véleményen van, nem feltétlenül ellenség. A leggyorsabban ezt kellene tudomásul venni itt is, ott is. Másként élünk, másként ítélünk. A célunk azonban közös: az emberhez méltó élet. Ezt egymás rovására megteremteni nem lehet. Meg kell tehát ismerni egymás gondolatait, meg is kell értenünk azokat, s ha nem röstelltünk a kölcsönös miért?-re választ keresni, oliahanem a barátság is rünvezni kezd. Előbb csak néhány emberé. o*tán egyszer, talán, az emheriséaé. üdvözlet hát ennek a szabadegyetemnek. » A Zsolnay Porcelángyár edénygyártó üzemrészében a jövő évtől gépek váltják ki a kézi munkaerőt. (írásunk a 7. olda Ion.) Proksza László felvétele Csúcsforgalom az orfűi strandon Eléggé naivan azt hittem, hogy egy nyaralótelepen, egy kirándulóhelyen - főként ha „kiemelt", mint Orfű — tehát, ahol már több év gyakorlatából ismerik a nyári fogyasztói áramlást, egy viszonylag nagy ABC-áruházban áruban gazdag kép fogadja az embert. Az orfűi ABC csalódást okozott. Lehet, hogy a kedd éppen rossz nap, mert a hét végén a vásárlók áradata „kirabolta" a boltot, és az élelmiszert szállító túrakocsik majd csak ezután érkeznek ... Nos, kedden délelőtt még szegényes a bolt. Zöldségféle kevés és satnya. A hűtőpult üvegfala mögött talán kétféle szalámi, másfél vagy két rúdra való, nincs választék sajtokban sem. A hentespulton vörös, vagy inkább sötétbarna marhahús darabok. Csak kisebb, nagyobb darabok. Mellesleg: ez aztán közel sem csak orfűi gond. Elképzelhetetlen, hogy Pécs boltjaiban is bizonyos időközökben honnét kerülnek elő a gusztustalan, kiszáradt, ronda, vörös marhahús-cafatok, gusztustalon faggyú-mócsingokkal ékítve? S milyen drágák. A vásárlók csüggedten nézelődnek, válogatnak, aztán beállnak a pénztári sorba. Mert sortál- lanak, vagyis van forgalom, és ez csoda. Elvetem a gondolatot, hogy beszéljek a bolt vezetőivel. Nem hiszem, hogy ne kínálnának jobb, több és szebb portékát, ha volna. Lehet, hogy lesz holnap, vagy még ma délután, de kedd délelőtt a látvány ez, és ezen semmi magyarázat nem változtat. A buszmegálló közelében egy zöldség-gyümölcs pavilon szikkad a napon. Zárva. A közelében egy faliújsógszerű, üvegezett vitrin, felirattal: „Népművészeti kiállítás...” A betűk halványak, elmosódottak, a vitrin üres. Fölnézünk a domboldalra, a szép, új utcákat ízléses családi házak és víkendházak szegélyezik, a kertek gyönyörűek, sok virág, zöldségféle, növekvő gyümölcsfák, betonlapos garázsbejárók. Aztán a régi házak „ősiek”: a vakolat rég lehullott, csupaszon tűnnek elő a nagyméretű vályogtéglák, némelyik udvaron még ott a pajta és istálló rozzant épülete, leszakadt tetőzettel. Ócska szekérmaradványok a szederfák alatt, a félvállra szakadt ablakokat a szellő himbálja. De, a házakat új lakók lakják. Városiak. Családostól takarítják a házak környékét, kavicsot dönt le egy tehertaxi az udvarra, zsákcementek prizmába rakva, téglakupacok: A viszonylag olcsón megvásárolt, lerobbant házakat az új „honfoglalók” helyreállítják. Szép, gondos munkával, meg ahogy pénz jut rá. A Horgász büfé hűs, tetővel védett kis kerthelyiségével, kockás abroszos asztalaival, frissen festve, adjusztálva nyitotta meg az idei szezont. Goják János bérli a büfét, krómozott, tiszta grill-sütő a pulton. A felirat szerint „friss virsli és hamburger kapható". Tényleg kapható? — Igen. Mindig van. Sörünk is. Bár a múlt hét végén mór nem bírtuk a rohamot a sörrel, elfogyott hazai, külföldi egyaránt. Vasárnap délelőtt a nyaralók lejönnek az újságért, itt beleolvasnak, diskurálnak, söröznek, vitatkoznak. A május és a június nagyon gyenge volt, nem tudom behozzuk-e a tervezett forgalmunkat? A túlsó parton is építkeznek. A strand enyhén szólva zsúfolt, de azért itt Orfűn nincs olyan fülledt, álló meleg, mint Pécsett, egy kis szellő mindig megforgatja a levegőt. Itt is van egy élelmiszerbolt, amely kifele és befele, vagyis a strand területére is árusít. A bolt ablaka előtt mondja egy asszony: — Legnagyobb baj, hogy nincs víz napközben, a vezetékben. Sokan, akik kisgyerekkel jöttek nyaralni, néhány nap múlva hazautaztak. Ha nincs ivóvíz, nem lehet se főzni, se mosni. Pláne, ahol gyerek van, kész katasztrófa. Rám kerül a sor, kérdezem van-e tej. Azt mondja a boltvezető, Sárdi Gyuláné, szőke energikus kis asszonyka: — Mennyit parancsol? — Nem akarok vásárolni — mondom neki — csak a környék nyaralói panaszkodtak, hogy már délben nincs tej, meg péksütemény és ezért jöttem, hogy... — Tessék csak bejönni! Az épület mögött hosszú folyosó, kétoldalt raktárhelyiségek, kinyitja az óriási méretű hűtőszekrényt: nyolc-tíz kék színű, műanyag rekesz. — Ez körülbelül kétszáz ta- sak féltartós tej, de még rendes tejünk is van. Péksütemény? Jöjjön utánam. A másik helyiségben ugyancsak rekeszekben kifli, zsemlye. — Ezek többnaposak. Bár csak elvitték volna még aznap, amikor friss volt! Tudja, mikor nem volt tej? Éppen tegnap, mert a tejiparnál valomi nem stimmelt a számítógépes számlázással és ezért nem kaptunk. De látja,-itt a tartós tej. Én az idei szezon nyitása óta vagyok itt, de azt hiszem, jövőre nem jövök ide, nem akarok a „dilibe” kerülni. Panaszkodik: innét árut rendelni telefonon Pécsről, szinte lehetetlen. „A múltkor egy fiatalember rosszul lett a parton, mire vonalat kaptunk és kijöhetett a mentő, egy teljes óra elmúlt...” — Este zárunk rendes időben, és éjfélkor talán ha hozzáfoghatunk a takarításhoz, mert csak akkor van víz. Márpedig az összes helyiség kövezetét fel kell mosnunk. De mondhatok mást is. A múltkoriban nem egészen három forinttal, úgy tűnt, többet számoltunk. De aztán kiderült, nem többet, hanem inkább kevesebbet számoltunk. Ezerötszáz forintra büntettek bennünket, pedig nekem volt igazam. Mit szól ehhez? Szemrehányást kapott azért is, hogy a bolti ablakon kiadott sör bolti áron megy, a strand felőli büféablakon árusított palack pedig már drágább. Persze, hogy drágább, de azért, mert ott III. osztályú árakkal dolgoznak. Nem ő határozott így, hanem maga a vállalat, s a helyi tanács is „áment” mondott rá. Elnézést kér, ennyit tud hamarjában elmondani, mert mór itt a teherkocsi, árut hoztak, másodmagával dolgozik, neki kell átvennie a portékát. Rab Ferenc Orfűi séta kánikulában
