Dunántúli Napló, 1987. június (44. évfolyam, 149-178. szám)
1987-06-27 / 175. szám
Egy hűséges krónikás Üjkéri Csaba: Szigeth pajzsai Szigetvár 1566. évi ostroma a Zrínyiász után is állandó ihletforrása, volt íróinknak, s még századunkban is olyan jelentős alkotókat találunk a téma feldolgozói között, mint Szántó -György, aki Az Alapiak kincse című regényében a RTstóriai ismeretek és a lebilincselő meseszövés szerves egységére adott példát. Újkéry Csaba Szigeth pajzsai című könyvével tehát gazdag epikus hagyományhoz kapcsolódik, de ugyanakkor tárgya kitágítására is vállalkozik. A várnak ugyanis a mohácsi vésztől Zrínyi hősies kirohanásáig négy fonto- -sabb ostroma volt, s a szigeti hős előtt is olyan kiváló kapitányok védték a falakat, mint Török Bálint, Kerecsényi László és Horváth Márk. Róluk és- bajtórsaikról szól ez a könyv, melyben Zrínyi helytállása - mint ahogy a valóságban is volt — egy emberöltőnyi eseménysorból kinövő s belőle táplálkozó történelmi tett. Üjkéry Csaba a krónikás alázatával és szorgalmával közeledik témájához. Tiszteletet parancsoló művelődéstörténeti tudás birtokában szemléletesen mutatja be olvasóinak a kor tárgyi világát, szokásait és eseményeit, s a várostromok, párviadalok, vadászatok, öltözetek és fegyverek leírásának gazdag mozaikkockáiból a magyar XVI. század zord idejének -hiteles képe tárul elénk. Az olyan emlékezetes jelenetek, mint János Zsigmond fejedelem tisztelgő látogatása a szultánnál, a kegyvesztett Arszlán kivégzése, Tahy Zsuzsa megszánkáztatása, Liza vesz- szőfutása, vagy a lecsapolt tóból kimeredő csontvázak képe, a kor valódi levegőjét árasztják felénk, s arról tanúskodnak, hogy a könyv legjobb lapjain a hűséges krónikás tollát igazi író keze vezeti. Éppen ez teszi számunkra lehetővé hogy a Szigeth paj- zsai-t — a szerző polgári foglalkozásától teljesen függetle- . nül - mint írói alkotást is mérlegre tegyük. Mert az érdekes olvasmány még nem feltétlenül esztétikai érték is egyben, mint ahogy a történelmi igazság sem esik egybe mindig az epikai hitellel, s a jól sikerült krónika sem okvetlenül regény. Jelen esetben az elbeszélő nyelvének és nézőpontjának vizsgálatát tartjuk igen tanulságosnak, s néhány ezekkel kapcsolatos megállapításunkat szeretnénk jelezni. Újkéry Csaba nyelve kevéssé árnyalt, visz- szafogottan (vagy talán bátortalanul) egyénített, de grammatikai és stilisztikai szempontból korrekt. Csak néhány esetben zavarja meg a szöveg olvasását a helytelen szórend, a szó jelentésének ellentmondó fogalmazás (pl. „Zrínyi dús körszakállában gyakoriak voltak az ősz szálak"), vagy egy- egy tárgyhoz nem illő jelző (pl. a szultán „lányos dereká”- nak említése). Helyeseljük, hogy csak mértéktartóan archaizál, lexikai eszközökkel, török és népies szavak színező alkalmazásával sikeresen idézi fel a kor hangulatát, de hiányoljuk, hogy mondatszerkesztésében, képalkotásában s a szereplők párbeszédeiben erre alig vállalkozik. A téma bátor kitágítása megnehezítette ugyan az egységes kompozíció kialakítását, ennek elmaradása azonban mégis inkább a szerzői nézőpont bizonytalanságával, s azzal függ össze, hogy a regénynek nincs főhőse. Pedig Jura- nics Lőrinc figurája nagyszerű lehetőséget kínált, csak sajnálhatjuk, hogy időnként teljesen háttérbe szorul, s mellék- szereplővé fokozódik a történelmi hősök színesebb, bár kissé egybemosódó ábrázolása mellett. Viszont néhány epizódalak, így különösen Hajnal, Gerse szolgáló vagy a megszállott dervis, azt jelzi, hogy Újkéry néhány vonással is képes emberábrázolásra, s ez enyhíti a tömegek s a névtelen szer/plők bemutatásának egyhangúságát. A hagyományos elbeszélői pozíció azonban nem képes betölteni a főhős hiánya következtében beálló űrt, s így a színvonalasan megírt történelmi körképből s az igényesen megformált részetekből végül is nem születik öntörvényű regénykompozíció. Újkéry Csaba könyve tehát véleményünk szerint irodalmi értékeket is hordozó olvasmányos krónika, mely számíthat a múltat behatóbban megismerni kívánó olvasók érdeklődésére. Dr. Nagy Imre Balaton — északi part E HÉTVÉGE Makrisz Zizi grafikája Extrastúdió A torinói plakátok a Pécsi Kisgalériában Nagyszerű arányérzékkel alkalmazzák a tipográfiát Aki az „Extrastúdió” kisga- lériabeli kiállításától valami különlegességet vár, ezúttal alighanem csalódni fog. Az „extra" elnevezés nem takar semmi rendkívülit, már ameny- nyire egy ilyen kis töredékből ez megítélhető. A torinói grafikuscsoport sokszínű, szerteágazó tevékenységének része a video- és rövidfilmkészítés, a kiállításrendezés, gyermekkönyv illusztrálás, sőt, a didaktikai anyagok összeállítása is. Kapcsolatot tartanak fenn számos külföldi grafikussal, más olasz- országi műhelyekkel, részt vettek az 1985-ben megrendezett „A grafikus mestersége - a grafikus kultúrája" című nemzetközi tanácskozás létrehozásában. Eme sokszínű és minden bizonnyal különösen hasznos tevékenységek nyilván feljogosítják a torinói grafikuscsoportot,' hogy nevével is jelezze különleges kvalitását, a most látható kultúrális plakátokon azonban mindez közvetlenül nem érzékelhető. A plakátok átlagos grafikusi jóízlésről tanúskodnak, olyan vizuális kultúráról, amelynek a napsütötte és művészeti emlékekben gazdag Itáliában, szélesebb népkörökben is óriási hagyományai vannak. Sok szín, játékosság, mesélőkedv, meglepően erős szecesz- sziós jelleg, és nem túl mély vonzalom az elvont dolgok iránt - röviden ilyennek látom a plakátokat. A kiállítás csupán egyetlen vonatkozásban nyerheti el az „extra" minősítést - ha a kultúrális élet e fontos melléktermékeit hazai viszonyainkkal vetjük össze. Ebben az esetben ugyanis valóban már az a tény is extrának minősülhet, hogy eny- nyi jó minőségű papírra, jó nyomdatechnikával előállított plakáttal rukkolhat elő egyetlen grafikuscsoport, ebben az anyagilag legkevésbé támogatott műfajban. Továbbá extrának tűnhet az a kulturális élet, amelyről közvetve némi fogalmat nyerhetünk, és amely eltérően az általunk ismert és gyakorolt formáktól, nem merül ki a kultúrális nagyüzemek statisztikagyártó ügybuzgalmában. És ha már az irigységnél tartunk, hadd említsem meg kedvenc rögeszmémet: azt, hogy miért tudnak még a kevéssé zseniális olasz plakátok is legalább jók lenni. Szerintem egyszerűen azért, mert az olasz grafikusok először megtanulják, majd nagyszerű qrányérzékkel alkalmazzák a tipográfiát. Míg hazai grafikusaink nagy része nagyvonalúan tudomást sem vesz a betűtipusokról, vagy igyekszik az általa ismert mind a tizenhat típust egy plakátra gyömöszölni, az olaszok sohasem feledkeznek meg arról, hogy az un. „vizuális kommunikációnak" — a kifejezés a kiállítás alcímében is szerepel —, milyen alapvetően fontos része a betű. Kovács Orsolya BÉNYEI JÓZSEF Hazat’érhel'sz Köszönd meg a kerítések dadogó ritmusának, hogy olyankor is hazavezettek, amikor szemed világító cserépdarabkái belehulltak a mámor kavargó kútjaiba s a szélütött jegenyefák táncoltak hajukba tűzött csillagokkal — Köszönd az árokparti fűnek, hogy volt párnád, eledeled, tartott árnyékot arcodnak, amikor hosszú útjairól az elégedetlen csodakeresésnek hazataláltál s tétova lábad alig ismerte a falusi fordulókat — Köszönd a torony árnyékának, hogy megbújt alatta egy jászol, amelyben sárga kukoricakóró zizegett s hiába csörgették láncaikat a térdreboruló buta tehenek, csak szemük és orruk fényessége volt hajnali olajosmécsed — Köszönd a krumpliveremnek, hogy mindig megvédett két szem krumplit a fagytól, két korty tejet a forróságtól azért, hogy izüket sose feledd el — • Köszönd a kaskötő széknek, hogy borzongatták éjszakai nyugalmad boszorkányos mesék, manók imbolygó surranással, ördögfiókák, lápi li- dércek s hogy adtál az öreg Illésnek egy karaj kenyeret, mert megmutatta hogy táncolnak a holtak Dávid hegedűjére a kikerekedett holdban — Köszönd a mindennapi lélegzetet, a lépés biztonságát, és azt a mozdulatot, hogy meg tudod emelni kalapod minden ember előtt, aki az útonjárók alázatával rádköszön —,. és hogy megtanítottak kezet fogni s azt a nyulat is, amit egyszer kabátja bekötött újjában hozott apád és köszönj meg mindent, ami vagy, ami voltál, s amivé lesznek a gyermekeid, köszönj meg mindent a kerítésnek és krumplisveremnek, és álmodd azt, hogy feláll a fehér szalmán egy újszülött kisborjú reszkető lábbal, de anyamosdatta tisztasággal és szemében olyan mély a végtelenség, mint a tiedben valamikor, amikor útnak indultál s azt hitted, legalább meghalni hazatérhetsz ... HERCEG ÁRPÁD Szemünk, szenünk Töredékek József AlTilának ... és szemem mezején mostanában elfér az egész világegyetem. Háborgat nagy-nagy tülekedés, zajos hopszla-hopszla, cirkuszigazgatók feleselnek cirkuszigazgatókkal, vergődik ezer partra vetett hal. Csillagokon pokolgépeket robbogatnak. (Újabban ritkán látogatlak.) * ................ha most elnéznéd vele, m int köt hálót szellő faleveleken — a megfigyelnéd a rezgést, és amint ez a terrorista évszak ránk tekint, s azt is meglátnád, miféle fény babrál újabban a fák levelén, s tudnád — hisz valaki megsúgta neked «—, hogy miféle új félelmek rejlenek, dobognak, dobrokolnak a bordák mögött, s szétmorzsolnál mélán egy száraz rögöt — ha tetten érne ismét az elmúlás, megremegnél; Júdás! Júdás! Júdás! kiabálnál. Mert a világ szivébe odaköltözött a rabtartó háziúr. Az alkuvás. A Ülünk együtt, mint kedves és fia. Szivünkben most honos a harmónia Látható reszketésü csillagok között szemünk, szenünk lobog. A gondos elme harcunk segítse. 1987. június 27., szombat Makrisz Zizi grafikáiból. Balról: Olajfák, Volosz, Görögország.
