Dunántúli Napló, 1987. június (44. évfolyam, 149-178. szám)

1987-06-20 / 168. szám

„Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él...”

100 éve született Karinthy Frigyes

A sokarcú, titokzatos személyiségű, de ugyanakkor széles baráti körét egy életen át írói ötletekkel és problémákkal gazdagító Karinthyt nem könnyű megidézni. Kedvelt aforizmája, miszerint „az ember csak halála után jellemezhető" magára az íróra, nem érvényes. A Karinthy körül még életében kialakult legendakor a cáfolat erre, amely viszont kétségtelen túlzásokat is eredménye-, zett, vagy elterelte a figyelmet a lényegről, magáról az élet-' műről.

Sziporkázó szellemességű noteszlapja egyikén a következőn két javasolja: „Mindenkinek össze kellene gyűjtenie emlékezetében a világ dolgaival való első találkozását - ez volna az igazi, végleges, tökéletes enciklopédiája minden tudásnak." És Karinthy ezt teszi, erről szólnak írásai, erről vallanak a Karinthy-legendák. Kortársai, barátai leggyakrabban mint Karinthy Frigyesnek nevezett „jelenség"-rőf beszéltek, aki rendkívüli hatást) gyakorolt rájuk, aki olyan volt, mint egy „értékes emberi gép, a gondplat perpetuum mobiléje!...”, aki számára a Gondolat született királyi felség volt.

Karinthy Frigyes humorista, költő, író, kritikus, műfordító, a 20. század egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb magyar alkotója, Budapest szülötte. Kevés olyan írónk van, akinek a művészetében és •egyéniségében olyan számottevő tényező lenne a családi és baráti kör, mint Karinthyében. Szellemi érdeklődését, iroda-, lom iránti fogékonyságát fiatalon meghalt édesanyjától örökölte, aki számára az énekesnői pálya elérhetetlen ábránd maradt. Az apa álmodozó, fan- tóziáló leikével és naív idealizmusával hatott rá. ő kapatta rá a filozófiai művek olvasására, de felkeltette a képzőművészet iránti érdeklődését is.

Az anya nélkül maradt hat gyerek közül Karinthy Frigyes az ötödik. Az erős intellektuális légkörben nevelkedő gyermek kilenc-tízévesen már „komoly” irodalmat lis olvas, és alig tizennégy éves, amikor a Magyar Képes Világ publikálja egy fantasztikus regény-kísérletét. A nyugtalan szellemű, sokrétű érdeklődésű Karinthy először matematika—fizika szakos tanárjelölt, majd orvostanhallgató lesz, hogy aztán megtalálja a számára legmegfelelőbb pályát, az újságírást. 1906-ban az Újság c. lap közli első írásait, ezt követően szinte minden napilapnál publikál, 1908-tól pedig a Budapesti Napló munkatársa lesz. Első írásai a századvég jellegzetes karcolattémáit idézik és a városiasodé Pest hétköznapjait és a mindennapok apró problémáit örökítik meg. A karcolatokon és a glosszákon kívül versek, novellák és könyvkritikák jelzik az induló Karinthy sokoldalú érdeklődését. 1909— 1912 között egyre népszerűbbé' válik stílusparódiáival. Az lgy irtok ti, az Esik. a hó és a Görbe tükör óriási könyvsiker volt. Az így írtok ti c. kötetében új műfajt teremt, amelyet ő maga irodalmi karikatúrának! nevez, és amely mindmáig Karinthy legnépszerűbb írása.

Irótársaival és újságíró barátaival együtt a különböző pesti kávéházak állandó vendége. Állandó és legkedveltebb tartózkodási helye a New Yorl^ kávéház volt, számtalan karcolat- és paródiaötlet megszületésének színhelye. Kosztolányi így idézte fel alakját: „Torzképeit sokáig le sem írta. Csak elmondotta, kibeszélte. Ffogy is becsülhette volna őket? Számára játék volt, ösztön, kedvtelés - félig-meddig öntudatlan -, nem munka. A Nyuqat indulásakor a New York barokkerkélyén órák hosszat mulattatott bennünket és önmagát. Megannyi tréfája veszett el így. Egy darabig emlegettük, aztán elfelejtette ő is, mi is.”

Az ötleteit, szellemes megjegyzéseit könnyelműen szétszóró Karinthy korán kialakuló írói egyéniségével hírnevet, egzisztendiát teremt magának, és miközben a pesti kabarék versengenek érte, a legtekintélyesebb folyóiratnak, a Nyugatnak éppúgy állandó munkatársa, mint a legnépszerűbb vicclapoknak.

Baráti köre egy letűnt, „eszményi kor" generációjának tagjaiból állott, akiknek szellemét fájdalmas szépen örökítette meg Karácsonyi ének c. versében.

Az I. világháború kétségbe- ejtette. Háborúellenes cikkei, karcolatai tanúsága szerint a polgári humánum nevében ítélt el mindenfajta erőszakot. Általános békevágya az- orosz- országi forradalom hatására

megváltozott: „A háború ellentéte nem a béke, hanem az eszmék forradalma ..." A Tanácsköztársaságot több írótársával együtt örömmel vegyes kétkedéssel fogadja. Ennek ellenére részt vett az írói direktórium munkájában, és szeretett volna hinni a proletár forradalom igazában.

A huszas években sok írása jelenik meg a bécsi emigráció lapjában, a Panorámában. Életének jellemző motívumai ekkor a külföldi és hazai utazások, ankétok, előadások.

Az ember és társadalom viszonyának alapkérdése mellett mindig is mélyen foglalkoztatta a férfi és nő kapcsolata. Erről szól az 1921-ben Írott Capillaria c. fantasztikus regénye és a Faremidó, majd az Utazás Faremidóba, amely nem más, mint a huszadik század első évtizedének ironikus körképe Swift modorában.

A műfajjal is kísérletező író felfogásának lényege, hogy a két nem közötti harc állandó és feloldhatatlan, de különösen a férfi szempontjából reménytelen, mert „ellenfele nincs terhelve az emlékek, intellektuális kötöttségek, erkölcsi habozások, közösségi meggondolások gátlásaival. Csupán érzékszervéi, hangulatai útján vesz tudomást a külvilágról, Ítéletei csak pillanatnyi idegállapotának keresztmetszetei."

Bár kétségtelenek Karinthy nő-koncepciójának szubjektív elemei, a mű értékét az előadásmód szinessége, az érvek, az ellenérvek szellemes, sajátos logikája adja.

A harmincas évektől Karinthy pályáján • új korszak kezdődik. Politikai nézetei egyre lisztul- tabbak, munkásságának középponti problémája az egyre élesedő fasizálódás. Verskötetei, a Nem mondhatom el senkinek és az üzenet a palackban címűek a harcos, a jó ügy szolgálatában álló Karinthyt példázzák.

Novellái, publicisztikai Írásai is új színekkel gazdagodnak. A Pesti Napló vasárnapi számaiban aktuális politikai kérdésekkel foglalkozik, az 1933- ban több írótársával együtt írt Polgári kiáltvány c. tanulmánygyűjteményben pedig egy sajátságos kompromisszumról ábrándozik. A politikai illúziókra hajlamos író ezúttal a kapitalizmus keretei között megvalósítandó szocializmusról álmodik.

Életének utolsó esztendeiben nagy művek születtek. A Nevető betegek és a Hasműtét! novellái letisztult epikus alkotások, tele életismerettel és emberszeretettel. De hagyományos műformá'iban is gazdagította munkásságát. A Még mindig így irtok ti c. kötete az új költői törekvések karikatúrája. A verseken, tárcákon és humoreszkeken kívül még két jelentős regénye jelent meg. Az első a kissé furcsa, erősen önéletrajzi, vallomás-jellegű Mennyei riport c., amelyben életről, szerelemről, a kor aktuális problémáiról vall, a második az agyműtétje történetét megörökítő, Az utazás a koponyám körül c.

A Stockholmban végrehajtott agyműtét „története" ez, amely megírására mór az operációt követő napokban kezdett készülni. Az Est c. lap így adta hírül a lábadozó nagybeteg író első üzenetét: „Az újságíró nem halt meg bennem, egy csonka ceruzával jegyzeteket csinálok éjjeliszekrényem márványlapjára, omik, remélem, lesznek olyan érdekesek, mint ahogy elgondolásom közben láttam őket...”

A regény nemcsak érdekes lett, hanem Karinthy talán leggondosabban, legkimunkáltab- ban megszerkesztett írása, igazi karinthyáda.

A Siófokon váratlanul rá törő halál eltörölte makacs írói ambícióit, terveit, élniaka- rását.

Karinthy Frigyest döbbent tömeg kísérte utolsó útjára.

Móricz Zsigmond így búcsúzott: „Az író, akitől itt most búcsút veszünk, nekem bará- to/n, ^barátainak nélkülözhetetlen problémaadója, s az emberi gondolatoknak eredeti formálója volt. Karinthy Frigyes arcképét megrajzolni nehéz, mert különös, idealizálva torzító szeme s játékosan aranyos humora millió vonással takarta be a nyílt képet... A világ- formáló agyak egyike volt... Karinthy Frigyes meghalt, az istenek elveszítették egy mega- fonjukat."

Dr. Horváth Veronika

SÁRÁNDI JÓZSEF

A lét csodája

De jó hogy létezel és én is lehetek Érted érettünk tehetek

Lángocska: csoda vagy! e kietlen balekfogó korban

Szeretsz — szerettetni tudóan

GALAMBOSI LÁSZLÓ

Testvérszívű béke

Fekszem. A dallam hosszan beszél hozzám; mondja, hogy mártsam sugarakba orcám. Mennybolt zenél. Isten érinti vállam, lámpát lobbantok boldog éjszakában.

A földrengő Mindenség füzében csillaggá lángol pásztor-tündöklésem. Köröttem csorda. Barmok szunnyadoznak: a szájukban kék virágok ragyognak; a homlokukon arany gyertyák égnek.

Fákon meg fűben madárral telt fészkek csillámlanak. A testvérszívű béke tűnődve szőrit hullámzó mellére.

Hegyek csontját most nem hallom ropogni; habcipős nádakat látok tolongni, ahogy csókolják egymást, összebújnak; bólintanak a völgybe tartó útnak.

Szarvak és szárnyak gyöngyösen rezegnek. Borjú nyalja tükrös kezét keletnek; nyelvén szirom, a hátán tarka rózsa; révedten ballag, szügyi'g áll a tóba.

Rázza magát, a partra kristályt pörget. Viszket szegényke, tömött hasú tölgyet renget, majd megint visszadől a társak közé, hol percnyi nyugtalanság támad. Tüsszentés bolygat földet, magasságot; csöppen a nyál, gyűrűzve szétszivárog. Kutyám álmában macska után futhat, vagy nekiront a felé csapó Iádnak; mireg-morog, mig karikába görbéd, halk vakkantással csipkézi a csöndet. Mintha baktatna-bölcsen Simon Péter a hold üstjében főzött halászlével, hogy böccéimet pontyokra cserélje. Egyezségünknek nem lenne pecsétje, de adnék Neki báránykát kosárban, csak úgy, hadd vigye oltalmas markában. Vén számadó liheg, nyakán tarisznya; a pulikat bikák után uszítja.

Leül mellém csizmáit babrálgatva, gyapjas subája fölizzik alatta.

Iszunk. A dallam puhán beszél hozzám, bogyókról szálló harmat hinti orcám.

Buzdít az agg. A Mindenség füzében csillaggá lángol pásztor-tündöklésem.

Szalai Csaba

Bűnbánat

Úgy kezdődött ez a nap is, akár a többi? Komótosan morzsolta a reggelijét, mert már a tejbe aprított kenyér is rágni való. Evett, mintha motyogna végeérhetetlen. Körülfitymálta a csokoládés sajtot: „Micsoda összeházasítás, istenem!" Majd elmosta a félve, alig megengedett csap alatt cirádás finzsáiát, lám a tükrös cseppnek sziporkája mögül hogy ránéz a po'asza- kállas király, Ferenc Jóska. Töle nem is kuncsorogja el senki, odaadta már az ezüstösen nyelvelő üiücsengőt, éppen elég volt. Maid, ha meghal, vihetik. Apróra vágta a tegnapi káposztatorzsát, csak úgy zúdult rá a csirke. Egy kis hajlongás a virágok fölött, és már ütik is a delet. Bim-bam. Elhajlik a Hortobágyig.

Innen aztán, mint a nagymutató, indulhatott volna minden elölről, de ma történt valami. A tányért se törölte el. Félrehúzódott a saját házába, a lányával élt, de külön. Egy fedél alatt.

— Rosszul van anyám?

Kató elől nem lehet megmenekedni, pedig még a kutya is egyedül szereti nyalogatni a sebét.

Arca fehér pergamenjén szégyenlős folt kerekedett. Nem a láztól, a láz rózsákkal iparkodik.

— Vérezgetek. Délelőtt már kimosakodtam, csak előjön. Nem tudom, mi a nyavalyám, a gyomrom se jó. Úgy járok én is majd, mint Sári nénéd!

No, Sári hetvenkilencéves korában dőlt ágynak.

A csitítás hatott. Belehorpadt a meqütögetett párnába, mintha máris ringatná az ősrégi tiltakozás: „Nem adják azt olyan könnyen!” Hát

valóban menni készül, s az a Valaki nem akarja?

De még feliled. Az orvosra fel.

— Várjuk ki az estét, lányom.

Rágondolni is borzasztó, hogy megvizsgálják. Talán ha Klárika doktornőt hívják, ha érte küldenek. Még az ura előtt is csak a sötétben vetkezett.

Ám a sziréna akárha ítéletet hajtott volna végre. Felkapták, mint a pelyhet, és a kórházban már dirigáltak.

— Megműtjük, nénike! Megbeszéltük a lányával, már csak egyezzen bele.

Egyezzen . . .?

A szelíd szó mindig hamar elernyesztette: „Gyomorfekély

kedves néném, vérző gyomorfekély. „Aranyosak az ápolónők, a koszt se hitvány ... és a legtöbb látogatója neki volt. A takarójára se fértek.

— Mit kíván, mit enne? — Ó de sokszor kérdezték, de hányszor! Alig győzte a kis vasszekrényét teletömni. Büszkén rendezkedett. De feküdt ebben a hatágyasban — micsoda véletlen! — egy testvérnő is. Örömét takarékra kárhoztatta, s milyen igazsága van! Jehova egyenlőségre int még a kórházban is. Mindegy az — ragadta meg kezét a testvér —, hogy a javak betegágyon záporoznak rá. Mindegy.

Az ocsmány kés előtt erősítést kapott, valami piros folyadékot lombikol. Sose ilyet! Az átlátszó cső tűvel fut a bőre alá, szörnyű testrész, de- hát dem fáj.

— Mi van abban az üvegben, kedves? — bátorítgatta magát.

— Vér, nénike.

— S ez mind nekem jár? — ámult el, holott, ha kirántja a csillogó tűgonoszságot ... De megláncolta mozdulatát a betolakodó bűn. Ó, hisz Jahve tanúi „még az állat vérét is eldobják". Vétség a vért (hát még az emberét!) a magunkénak fölhasználni.

— Legalább előre megmondták volna! — sopánkodott. — De, ha már ennyit idehoztak, csak nem küldhe- tem vissza.

A kemény szájú hajkoszorú szétbomlott, egy-egy kövér csepp gördült ki a szeme sarkán. Bársonypapucsának pillangói — jaj, hogy vá.gyott erre ifjú asszonyként — színt váltottak. Tán fakult a nővér kedvessége is. És folyt, folyt a más élete át az ő életébe kíméletlenül. Sűrű álmot ragasztottak a pilláira, a pillangós papucs ott maradt az ágya végén, leckéztette egy hang: számoljon el . . .

Agya fölött megnyúlt körtearcok csüngtek, fekete ágak támasztották ki a látását, midőn felriadt. Lám, vele is elkövette a csúszó-mászó kígyó, amit még a kertben kitervelt. S hallja, hallja a Kató szájából :

— Ugye nem bánta meg?

S ezt olyan hízelegve mondja.

Majd tisztán elértek hozzá a szavak.

— A — fintorodott el, miként otthon, ha ízetlenül habarta el az ételt. - Ahogy nyúlkál- nak az emberbe! Nem műtötték volna meg, de ti előre kifizettétek — tolta messze, hátrább a hínárosból a felelősséget. Csakhogy ezek már gyenge hadonászások voltak, mialatt Zsuzsó (másik idős asszonylánya) nadrágkosztümben páváskodott. Ki nem állja a nagy csípőjén. A csigalevest is leszólta, neki aztán nem aránylik rajta a zsír.

S hozták, meghozták a keresztjét is. Kiss Ignác, aki a hairnóniumon játszik hány szép mennyei dalt, az ecetes igével fölkerekedett. Mily erővel biztogatja őket, hogy nincs pokol, ilyet nem ismér az írás, de most nem veszi oltalmába.

Ráolvassa:- Testvérünk! Ha felgyógyulsz, el kell jönnöd. Elbeszélgetésre. Bár tudatlan voltál, ám hogy is mondjam, nem utasítottad vissza idegen ember vérét. Bánkódj!

Vétkezett. Vele sem tehetnek kivételt. Csak — istanem! - újból eljárhasson a tiszta emberi gyülekezetbe, ahol énekelheti az égi mennyegző megváltó dalát esedezve.

Már az utcán botorkál erőre kapva. Erőre? Bűnbánatta! érzi, hogy gyomrában kitapintható, ökölnyi labda rúg- dalózik: a rákdaganat. Orvoshoz nem megy soha többé! Minden kérlelő könyörgést elzavar a szigorú, csontos ujja.

— Ha elfogadtam az élettől, ami jó; el kell fogadjam a rosszat is.

HÉTVÉGE £

1987. június 20., szombat

Németh Miklós metszete