Dunántúli Napló, 1987. június (44. évfolyam, 149-178. szám)
1987-06-20 / 168. szám
1987. június 20., szombat Dunántúlt Tlaplö 3 Önállóság» függetlenség» zauartalansag Nemrégiben egy újságírók közötti eszmecserében valaki úgy fogalmazott, hogy ha hazánkban a jelenlegi népesedési, családalapítási, születési, halandósági, egyszóval demográfiai irányzatok változatlanok maradnak, akkor az ezredfordulóra „Magyarország az egyedül élő, idős nők országa" lesz. A Központi Statisztikai Hivatal és a Népességtudományi Kutató Intézet, vagyis a demográfiai kutatással és elemzéssel foglalkozó két legfontosabb szervezet éppen nemrég készített el egy tanulmányt Az egyedülállók demográfiai összetétele címmel. Erről kérdeztük Barta Barnabást, a KSH elnökhelyettesét:- Mindig voltak egyedülálló emberek, akik ha rokonaik, barátaik vannak, korántsem magányosak! Miért irányult az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelem reájuk?- A szakkifejezéssel ,.egv- személves háztartások" számának növekedése a második világháború után qyorsult fel. Természetesen ez akkor részben a háború következménye volt, de az életmód, a szemlélet. az értékek meavnltozása miatt az ötvenes évektől világszerte általánossá vált ez az irányzat. Fogok mondani összehasonlító adatokat, de ezek helyes értékeléséhez egy dolgot figyelembe kell venni: a • háztartás fogalma nem egységes minden országban. Például az NSZK-ban, ha egy egyedülálló személynek két helyen van lakása, az két háztartásként szerepel a statisztikában, és ez 25-30 százalékkal is megnövelheti a kimutatott „egyedülálló háztartások" számát.- Mennyi napjainkban Magyarországon az egyedülállók száma? — Inkább az egyszemélyes háztartás kifejezést használnám. Az elmúlt negyedszázadban ugyanis jelentősen átalakult a háztartások összetétele: a háztartáson belüli együttélési formák leegyszerűsödtek, csökkent a háztartások nagysága, mind kevesebb a gyerek, gyérül a háztartásban élő rokonok száma — és ennek a jelenségcsoportnak szerves része az egyszemélyes háztartásban élő, eavedülóllók számának növekedése. Talán érthetőbb a helyzet, ha az adatokat eqy kis táblázatban foglaljuk össze: ív: Egyedülállók számc (ezer főben) Növekedés száma százalékban, 1960-hoz képest Szavakra „lefordítva": az egyszemélyes háztartások száma 1960 óta hetven százalékkal nőtt. Kereken 760 ezer egyedülálló ember van (ezt háztartásokban értjük, vagyis nem számítjuk ide a munkás- szállásokon, szociális otthonokban stb. élőket!), több mint kétharmada a nő. Igaz, hogy 1980-ig a férfiak száma gyorsabban és nagyobb mértékben növekedett, de azóta kismértékben csökkent.- Több, mint háromnegyed millió ember él tehát egyszemélyes háztartásban? — Igen, vagyis az ország népességének több mint hét százaléka, a nők közül pedig majdnem minden tizedik egyedül él. Az ilyen körülmények között élő nők közül háromból kettő hatvan éves, vagy még idősebb: 341 ezer ilyen korú nő él úqy, hogy otthonát nem osztja meg senkivel. Számuk négyszerese az ilyen helyzetben élő, hasonló korú férfiakénak!- Ez tehát a helyzet ma, Mielőtt azonban a jövőre vonatkozó előrejelzésekről beszélnénk, tisztázzuk: ez sajátosan magyar helyzet? • — Szó sincs róla! A nyolcvanas évekre minden ipari országban nőtt az egyszemélyes háztartások száma, és bár utaltam az összehasonlítások hibalehetőségeire, méq- is megállapítható, hogy míg például Svédországban az egy- személves háztartások aránya 33 százalék, az NSZK-ban harminc, Svájcban 29, Franciaországban 24 — MagyarorArányuk a háztartásban él6k között % — 4,7 32 5,9 64 7,0 70 7,3 szágon és Kanadában viszonylag alacsonyabb: húsz százalék. Az európai szocialista országokkal összehasonlítva: Bulgáriában (1975-ös adat) 17%, Csehszlovákiában (1980) 22%, Lenqyelországban (1978) 17 százalék.- Az egyedülálló, idős emberek, főleg nők aránya- az életkor növekedésével, a válások számának emelkedésével — feltehetőleg a jövőben még inkább növekedni, mint csökkenni fog?- Számításaink szerint igen, azonban mielőtt ezeket a számokat elmondanám, egy talán meglepő jelenségre szeretném a figyelmet felhívni: az 1984. évi mikrocenzus adatainak tanúsága szerint, jelentős számú fiatal- és középkorú férfi és nő is él egyedül! Még a legfiatalabb, a húsz éven aluli korosztályban is van 17 ezer egyedülálló (fele-fele arányban férfi és nő), a 20 és 29 évesek közötti korosztályban csaknem ötvenezer az egyedülélő, 30—39 éves egyedülélő pedig mintegy 58 ezer van! (Érdekes, hogy ebben az utóbbi korcsoportban a férfiak száma kétszerese a nőkének, minek valószínűleg az a magyarázata, hogy elvált emberekről van szó, akik egyedül- élők lettek, mert gyermekük vaqy gyermekeik az asszonynál maradtak, ők pediq csonka családként, de mégiscsak családként ebben a kimutatásban nem jelennek meg.) A 40 és 49 év közötti eavedülélők száma 72 ezer — itt körűikéiül A magányos nők országa leszünk? ugyanannyi a férfi és a nő, az 50 és 59 évesek között pedig a nők száma már kétszerese a férfiakénak. Osxesen (ezer főben) Ebből százalékban: nőtlen és hajadon különélő házas özvegy elvált Az özvegyek és elváltak arányának a növekedése sajnosérthető, de figyelemre méltó, hogy az özvegy asszonyok száma két és félszerese az özvegy férfiakénak. Ennek magyarázata a nők kedvezőbb (kisebb) halandósági arányában, nagyobb túlélési esélyében, hosszabb átlagos élettaregyedülálló férfi nő 1970 1984 1970 1984 201 240 394 520 43 29 27 15 23- 18 9 7 18 25 53 62 16 28 11 16 a zavartalanság, mely utóbbira való igény már szinte életkortól független, (igény a gyerekszobára, dolgozószobára, külön lakrészre). Ezzel is ösz- szefügg, hogy megnőtt az egyedülélésre való hajlandóság, amelynek társadalmi megítélése ma már korántsem olyan negatív, mint réCseri László felvételei tárnában rejlik, de abban is, hogy kisebb az újraházasodá- suk esélye, mint az özvegyen maradt férfiaknak. Az elvált férfiak nagyobb arányának magyarázata ugyanaz, mint a 30—39 éveseknél említettem, hogy válás esetén egy csonka család és egy egyedülálló keletkezik, s ez utóbbi többnyire a férj.- Hogyan oszlik meg az egyedülállók aránya a fiatalok és az idősek között? Történt ebben valami változás?- Tény, hogy elég sok az egyedülálló fiatalkorú, de az is tény, hogy a harminc éven aluliak között a nőtlenek és a hajadonok aránya az elmúlt 15 évben a férfiaknál 55 százalékról 35-re, a nőknél 46-ról 27-re csökkent. Egyébként az adatok azt is mutatják, hogy az egyedülélés gyakran csak átmeneti helyzet —, de sok embernél végleges, ami még rokonok, barátok megléte esetén is hátrányokat és veszélyeket rejtő helyzet. Az ilyen „átmeneti” egyedülélés nagyon sok tényezőtől függ (gazdasági helyzet, lakáskörülmények, jogi szabályozás, társadalmi megítélés), de kétségtelen, hogy , nő az olyan szituációk száma, amelyek az egyszemélyes háztartások kialakuló, sár a késztefnek.- Említette a társadalmi megítélést, és már beszélgetésünk elején szó esett arról, hogy az egyszemélyes háztartások számának növekedése az életmód és az értékek megváltozásával is összefügg ■ ■ . — Ez valóban két összefonódó ielenséa. Napjainkban a normák és értékek rangsorában előkelő helvet foqlal e! az önállóság, a függetlenség, gebben volt, (még az „agglegény" szónak is volt valami rosszalló felhangja, hát még a „vén kisasszony"-na k).- Messzire vezetne annak a boncolgatása, hogy menynyire lehetséges nálunk az egyedülélésre való törekvés megvalósítása, és mennyi a kényszerű együttélés (idősek és fiatalabb nemzedék, elváltaké), aminek legalább annyi hátránya van, mint az olyan egyedülélésnek, ami - bár ez nem szükségszerű — magányt is jelent. De mi várható az ezredfordulóra? — A Népességtudományi Kutató Intézetben 1985-ben készített, a jelenlegi adatokból kiinduló és 2000-re vonatkozó előrebecslés szerint, akkor 815 ezer egyedülálló lesz, 56 ezerrel több, mint jelenleg, vagyis az összes háztartások 22 százaléka lesz egyszemélyes háztartás. De a valóságos adatok bizonyára meq fogják haladni ezt az előrejelzést, mert ez csak a demográfiai adatokon alapul, az egyedülélésre való hajlandóságot nem veszi fiqyelembe, az utóbbi számításba vétele a háztartás- és családprognózisok feladata lesz. — Az idézett kijelentés „az egyedül élő idős asszonyok országá''-ról tehát túlzott volt? — Föltétlenül. Már csak azért is, amit már említettem, mert az egyedülélés, az egyszemélyes háztartás nem jelent szükségszerűen magányosságot: nem ritkán kényszerű — lakás- és családi körülmények következn^nye — és a "különélő gyermekekkel, rokonokkal, barátokkal fenntartott, rendezett kapcsolat jobb lehet, mint az együttélés. Pető Gábor Pál Szówa tesszük Idő?—Van! Az- egyszemélyes háztartásban élők megoszlásának adatai ebben a kis táblázatban láthatók: Egyedül Van már két hónapja is, hogy az alábbi gondolatokat először papírra vetettem. Azóta is „rettegtem" attól, hogy — legalábbis egy momentumot illetően — idejét múlja. Fölösleges volt. Lassan már hét esztendeje, hogy elindult bennem a történet. Akkor, amikor 1980- ban Ivov-kertvárosi lakos lettem és a lakókörnyezettel ismerkedvén felfedeztem néhány bosszantó dolgot. Olyanokat, amelyek ma is léteznek, mert senki nem fordított gondot a megszüntetésükre. Hogy mikor keletkeztek azök, számomra ismeretlen. Én már így találkoztam velük. Akkor most a helyszínt. Mindössze kb: 150 méternyi távról van szó a Krisztina téren, az 1—8. számú házak mentén, a piaci kijárattal két tízemeletes épület között. Mire is figyeltem fel itt 1980 nyárutóján? Hát először az úttesten egy kb. negyed négyzetméternyi kátyúra, amely azóta is valamelyest növekedett. A következő az egyik tízemeletes sarkánál heverő lámpaoszlop volt, amit egy autó dönthetett ki valamikor, mert az idő tájt már tisztes gyomkoszorú övezte a romokat. Ekörül volt valami mocorgás a közelmúltban, ezért is féltem, hogy a témám időszerűségét veszti. Sajnos, kár volt aggódnom: az oszlop ott hever most is és az akkoriban újból kiásott gödör körül ott vannak már az új tavasz gyomjai. Aztán felfigyeltem arra is, hogy a Krisztina tér 1—8. számú házak előtti járda fantasztikus emlékműve a slendrián munkavégzésnek és munkaátvételnek, (ami egyébként kb. 1976 körűire datálható). Ti. a járdát helyenként — teljesen logikátlanul — leaszfaltozták, így a pucér, durva beton összefüggéstelenül váltakozik a kisebb-nagyobb aszfaltfelületekkel. Aztán: ez a járda egyszeriben végetér ott, ahol a loqika szerint találkoznia kellett volna a 60—70 centivel magasabban lévő Egri Gyula úti járdával. Ugyanis elfelejtették megcsinálni a néhány foknyi lépcsőt. Mindezek makacsul túlélték az éveket, ma is megvannak, sőt még „fejlődtek" is. Pár éve, amikor az Egri Gyula utat átépítették, az úi Krisztina téri buszmegállónál elhelyeztek egy valamit. Eqy olyan lóbon álló, nagyméretű lemezkeretet, amely holmi hirdető alkalmasságnak készülhetett. Az is lehetne, ha gondot fordítana rá, aki odatetette. Arra már nem i; érdemes szót' vesztegetni, hogy ahol valamiért — pl. csőreDedés miatt — felszedték a betonlapokat. azokat vissza mór nem rakták, hanem odakentek valamennyi betont. Voltaképpen nem nagy ügyek ezek. — mondhatná bárki —, ettől még rendben lehet minden. Csakhogy — ne feledjük —, az észlelt jelenségek két szélső pontját mindössze 150 méter választja el egymástól, és hasonló „összeállítást" akárki készíthet a saját lakókörnyezetében. És ettől válnak „nagy üggyé" a felsoroltak, mert félreérthetetlenül bizonyítják, mily keveset törődünk a környezetünkkel. Lehullanak a burkolólapok a dzsámi előtti támfalról? Oda se neki! Megcsináljuk, majd, ha már mind lent lesz. Építkezés közben a járdára, úttestre dől a beton? Na és! Legfeljebb évek múlva is tudni fogják, hogy itt dolgoztak. Frissen felújított házról lepereg a festék, hullik a vakolat? Hát aztán! Majd legközelebb — 10, 15, 20 év múlva — helyrehozzuk. Nagy horpadások vannak a nemrég elkészült díszburkolaton? Semmi vész! Majd a többivel — egyszer — rendbehozzuk. És így tovább ... Eqyszer hallottam ennek a halogatásnak az ideológiáját. Nem mondom, jól hangzott. Valami határidőre szóló ígéret megvalósulása felől érdeklődtem jóval a határidő után. A nemleges válaszhoz fűzött indoklás — jól tessék most figyelni — így hangzott: „De milyen jó, hogy akkor nem csináltuk meg, mert most majd sokkal jobban fogjuk..." Sokkal jobban, vagy — sehogy, amint a példasor is bizonyítja. Beszélni 'kell hát ezekről a dolgokról, mert bár külön-külön valóban nem nagy ügyek (?), összességükben azonban rontják a városképet, rontják a rólunk alkotott véleményt, s végeredményben egyfajta rendetlenség, gon- dozatlanság — gazdátlanság? — benyomását keltik. Hogy mindezt éppen most tettem szóvá? Nos, a közelmúltban Pécs köztisztaságának a helyzetéről tárgyalt a tanács végrehajtó bizottsága, és a vitában — ki- mondva-kimondatlanul —az is megfogalmazódott, hogy az általánosan tapasztalható rendetlenség, elhanya- qoltsáq —, ami nem feltétlen füqgvénye a mindún- talan hivatkozott pénztelenségnek —, szinte ösztönzi az embereket arra, hoav a maguk hanyag felelőtlenségével tovább rontsák a hely-, zetet. Ahol szemetes az utca, ott könnyen hajlik a kéz a további szemetelésre, de ahol tiszta, ott óvakodik akár egy csikket is eldobni. És hoav visszatérjek a kezdő példasorhoz: gondoljunk csak arra, hogy azok a gyerekek, akik mindazt nap mint nap látják, miiven esztétikai sérülésekkel érik mea a felnőttkort, s lesznek majd a város gazdái? Hársfai István I960 1970 1980 1984 447 590 731 759
