Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-01 / 119. szám
Reneszánsz komédia -- reneszánsz keretben Csorba Győző Jó munka Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akármily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretők mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fényváltozását felhővonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását ha csak azt lesed ki s úgy mondod el hogy attól fogva már mindenkié: jó munka volt Wiirtz Adóm rajza Pécsig Galéria I ♦ Baranya Megyei Tárlat Az idei Baranya Megyei Tárlat nem tartogat meglepetéseket sem, jó, sem rossz értelemben. Ha csak az nem lepi meg az embert, hogv szokatlanul szűk a kiállított anyag. Ami engem illet, számomra ez volt a kiállítás egyetlen igazán szimpatikus vonósa. Szimpátiám fennmaradó része megoszlik a munkák közt, épp oly arányosan és egyenletesen, ahogy a díjakat sikerült szétosztani. A díjkiosztásnak ez a finoman és körmönfonton diplomatikus, mégis oly áttekinthető rendszere mindig lenyűgöz, de ez már egy más kérdés, vajmi kevés köze van magukhoz a műalkotásokhoz. Megbántani pedig senkit nem szeretnék, itt valóban minden olyan helyénvaló, olyan szertartásos, mint egy családi ebéd ünnepi alkalomkor. Kés, villa, kanál a helyén, megnyugtató módon követik egymást a fogások, legfeljebb ezúttal elmarad a desszert. Az állandóságnak és változtathatat- lanságnak ez a derűs képe jó hatással van az emésztésre, ez kétségtelen. De hagyjuk a profán hasonlatokat és a sanda célzá- sökat; igazában — a végeredménytől függetlenül — a szellemi mozgás, az élet nyomait hiányolom. Kezdve azoktól a szélsőséges esetektől, amikor keramikusok évek óta ismétlik ugyanazokat a formákat (amelyek eredetileg sem voltak igazán szerencsések), egészen addig a kifinomult és artisztikus önismétlésig, amely valósággal zavarba ejtő. Nyilván nem a képességek hiányáról van szó, hiszen képtelenség, hogy valaki, akinek például a kerámia a szakmája, egyetlen ötlet variációinak szenteljen egy (fél) életet. Objektív okok is közrejátszanak abban, hogy ez a dermesztő csend kialakult. Nem maga a kiállítás az, ami igazán elszomorító, hanem az a szellemi közállapot, amelyet tükröz, és amely enyhén szólva nem pezsdítő. Mindabból, amit most látunk, úgy tűnik, hogy a művészeket nem foglalkoztatja igazán a lehetséges közvélemény, az hogyan fogadják, egyáltalán fogadják-e, amit csinálnak. Nem a megnemér- tés régóta közismert problémájára gondolok, hanem arra, hogy mintha eleve leszámoltak volna a közlés lehetőségével, mintha nem lenne mit mondaniuk, vagy úgy ítélnék meg a helyzetet, hogy lehetetlen elmondani az el- mondandókat. Talán nem más ez, mint a tehetetlenség érzése, amely a tényleges tehetetlenségben ölt testet. Másképp hogyan is gondolhatná bárki, hogy nem szakadt el végképp és reménytelenül ■ a való világtól, önnön lehetőségeitől, amikor belterjes használatra belterjes tárgyakat készít. A művészek teljes lemondását a közönség teljes közönye fogadja, így viszonyuk kiegyenlítődik, szinte harmonikusnak mondható. Különös vákuumhelyzet ez, az illúziók utáni teljes csend világa. Csodákra persze nem várhatunk, legfeljebb a dolgok szerencsés egybeesésére. De mintha túl sokat bíznánk mostanában a szerencsére, valódi támpontok nélkül. A csodák esélyeinek kiszolgáltatva nem marad más hátra, mint hogy higyjünk egy valódi szellemi mozgás kibontakozásában, amely végre elmozdítja ezt a végiképp lehetetlenné vált állóképet. Kovács Orsolya Fiúk, lányok, kavalkádok Bibbiena: Kalandria című vígjátéka Pécsett Linger Pálma és Borbáth Ottilia a darab egyik jelenetében. Fotó: Kálmándy Ferenc A Kalandria c. vígjáték bemutatóján (IV. 17.) egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez a színészgárda egy-két jobb pillanatuktól eltekintve — ilyen légszomjas, ennyire vánszorgó és szürke, érdektelen, száraz előadást képes produkálni. Pár nap múlva egy egészen más előadást láttam; egy görcsöktől megszabadult produkciót. Kritikai véleményemet ezért a 'kialakult szokástól eltérően nem a premier, hanem az április 22.i előadás nyomán igyekszem formába önteni. * Bármennyire is paradox, a ’kor, a virágzó reneszánsz évszázada különböző okokból nem kedvezett az irodalmi vígjátéknak. Pedig nagy elmék, az olasz Cinquecento legjobbjai: Ariosto, Arretino, Ruzrante, Bibbiena, Machiavelli, Giordano Bruno ragadtak tollat, hogy megrajzolják, leleplezzék koruk társadalmának jellegzetes típusait-. Sikerük volt. A közönség ismert típusokon kacagott. így lehetett ez Bibbiena kardinális darabjával a La Calandria (Az ostobaság) c. vígjátékkal is, amelyet vatikáni premierjén — minden sikamlós, sáqa ellenére (vagy épp ezért?) — maga X. (Medici) Leo pápa is élvezettel tekintett meg egész udvarával együtt. iMégis, e korszakot egyedül Machiavelli darabja, a Mandragora élte túl igazából. Ám kétségtelenül jegyzik Bibbiena művét is, „amely a 'Mandragora mellett a megújult reneszánsz színpad legjobb műve" - olvasom a Világirodalmi Lexikon I. kötetében. A darab cselekménye, nem vitás, ma mór kissé túlbonyolítottnak tűnik. Jelen van benne viszont a korabeli vígjáték min. den fontos eleme és témája: a házasságtörés, az öregek kicsúfolása; ruhacserék, szerepcserék és nemek cseréje; furfangos, cserfes szolgálók, akik túljárnak uraik eszén, s kezükbe veszik a dolgok irányítását. * Esetünkben eqy öregedő gazdag polgár, Calandro (beszélő név!) belehabarodik egy fiatal lányba, aki Santilla névre hallgat, s gyakran látogatja házukat m:nt felesége „barátnője". Valójában ő Lidio, Ca- landro-né, Fulvia szeretője - női ruhában. A polqár szeretné mindenképp megkapni, ám Fessenio, Lidio szolgája folyamatosan túljár az eszén. A bo. nyodalom akkor háa tetőfokára, mikor a valódi Santilla elrabolt ikertestvérét keresve megjelenik a . városban szolgájával, Fannioval. Közben eny varázslatokkal foglalkozó szél. hámos, Ruiffo, az epekedő Fulvia ösztönzésére — női becsületét megmentendő - „nővé varázsolja" Lidiot (vagyis az álrühós Santillát). Innen már eléggé nehéz követni a cselekményt, pontosabban a szereplők személyiségét. Ruhacserék, szerepcserék zűrzavaros forgatagában kapkodjuk a fejünket, hogy most éppen ki kicsoda; ki a fiú, ki a lány?... Ebből azután pikáns helyzetek is adódnak. Végül is minden jóra fordul, az ikrek egymásra talál, nak, az öreg és buta polgár hoppon marad, a 'fiatalok szerelemre, házasságra kelnek. Ami fontos ebben a kavol- kádban: számos motívum nyomán úgy érezhetjük, mintha ezt „már" láttuk volna valahol. .. Láthattuk (ravasz szolga, öregedő férfi, ikertestvérek álruhában stb.) Goldoni, Möllere, Shakespeare több művében is, hiszen az olasz reneszánsz műveit, alkotóit, köztük Bibbienát ők is „jegyezték”; a bíboros alakjai, motívumai számos világirodalmi remekmű előképei. * A rendezőnek könnyű a dől. ga. Vagy nagyon nehéz. Ahogyan én látom, kétféléből választhat. Megpróbálja kitalálni, hogyan lehetne valamilyen „csavarral” ezt a bővérű, pikáns reneszánsz történetet va. lamilyen új összefüggésekbe állítva élővé, aktuálissá tenni a ma embere számára is, természetes módon fölhasználva a helyzetek adta korabeli vígjá- tékstílus-lehetőségeket. (Az ab. szurdtól a bohóctréfáig, a gro. teszk játéktól a paródiáig vagy a filmszkeccs-es bur- lekszkig a darab, ötvöződve a korabeli stílussal, a lehetőségek tág vonulatát kínálja.) Vagy pedig „rekonstruálja" egy 450 év előtti (de mindig megújuló) játékmód, a comme- dia dell'arte világát, levegőjét. Annál is inkább, mivel e stílus több állandó típusa is jelen van a darabban. (Pantallone- Calandro; Dottore, az áltudós házitanító, Columbina-szoba, lány). Vas-Zoltán Iván az utóbbi könnyebb megoldást választja. Hagyja érvényesülni az eredeti történetet, a maga áradó szituációs, jellembeli és szövegből eredő humorával, kétértelműségeivel, amelyeket — meg kell hagyni — Lajos Mari kitűnően árnyalt fordítása nemcsak élvezhetővé, de szellemes, ötle. tes szóképeivel rendkívül mulatságossá is tesz. Az előadás alapvető játékstílusát Ruffo varázsló prológu. sa jelzi és a társulat bevonulása korabeli zenére, illetve a szereplők és az alaphelyzet bemutatása is. Vannak a rende. zőnek jó és finom ötletei. Az erotikus jelenetek vaskosságót könnyedén, kultúráltan jeleníti meg. Hogy mi az, ami közvetlenül is szólhat mindebből a ma emberének? Azon túl, hogy a csalárdság, a képmutatás, a hiszékenység örök emberi tulajdonságok, s a buták felsülése mindig nagy öröm? Gondolom, ez. Ennyi . .. Az író egyik találóan filozofikus gondolata ugyan többször is erősebb hangsúlyt kap. („Megtalálod kit oly régen keresel, s közben elveszted önmagodat".) Végül, jelzésként, a záró keretjátékban mindenki álarcot ölt. önmagában azon. ban mondanivalónak mindez kevéske. Talán ezt kellett volna eljátszani... Kaptunk viszont egy kellemesen átlagos vagy átlagosan kellemes vígjátéki estét. A produkció színvonala, kifejező ereje a harmadik előadásig sokat javult, ámbár az első rész második felében elhangzó dialógusok most is elképesztően hosszúak, unalmasak. A csapatmunka összehangoltsága gondos arányérzékre vall. Talán két-három kiemelkedő színészi alakítással is találkozhattunk. Helyey László (Calandro), Borbáth Ottilia (Fulvia), Bánky Gábor (Fannio) mesterségbeli tudásuk nívóján teljesítik feladatukat. Ujváry Zoltán (Fessenio) ezen túl is ád egyéni színeket a csavaros eszű szolga mindig vidám, de. rűt sugárzó alakjához. Unger Pálma (Samia) babonás, sze- leburdi, nagyszájú szobalánya kabinetalakítás. Remek érzékkel, gesztusokkal, mimikával — túlzások nélkül - belülről sugárzó humorral építette föl ezt a kacagtató nőalakot. 'Mora- vetz Levente (Lidio-Santilla) kedves, aranyos fiúnak, kislánynak egyaránt. De nem több. Nem vitás, övé a legnehezebb feladat. Négyféle alak. ban (és árnyalatokkal) kellene másnak-másnak lennie, olykor szemvillanósnyi váltásokkal. Meg sem kísérli ezt. Lányalakban külsőségekkel érzékelteti (parodizálja?), hogy ő most éppen kicsoda. Zengzetes baritonját „falsett"-ekbe törekszik préselni. Néha sikerül, ilyenkor kedvesen mutáló női ruhás kamasz „fiútska". Sípos László (Ruffó), aki végigordítozta a szakmai premiert, a harmadik előadáson kellemes meglepetés egy (eléggé középpontba állított) kedvesen széltoló „ceremóniamester" ár. nyalt játékában. Menczel Róbert (m. v.) díszletterve olasz kisvárost jelez. Ez eddig rendben. Megjelenítése azonban kopott, koszos, pocsék. Ki hisz el egy gazdag polgárt ebben a környezetben? Vagy azt ki hiszi el, hogy ugyanez „mediterrán-fehérre" mázolva többe került volna? . . • Laczó Henriett (m. v.) jelmezei jellem- és hangulatfestők, jól simulnak az előadás stílusába. Wallinger Endre Darvas József Orosházi május elseje (Részlet az íré Egy parasztosaiéi! története című regényéből) ... az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl, sajátosan magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jelképeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1-jei tüntetésén piros-fehér-zölddel szegélyezett fehér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsavarták kezükből ezt a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték, — úgy elfojtották sanyarú hétköznapjaik minden jobbat akaró törekvését is ... Pedig szavaikon keresztül a magyarság legmélyebb, legősibb rétege kért életet. Az 1891-es tüntetéssel azért is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak. Kevesen élnek mpr az akkori harcos nemzedékből. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam o régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves süldőlány volt még akkor, — de mór a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ő csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek és végigszaladt a hír a tanyák között: visszajött Kossuth Lajos, igazságot tenni a szegényeknek ... Szabó József „kiérdemesült" földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát: — Hát biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve — mondja még- egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen tedd- ide-teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel. De már átadtam a helyemet a fiataloknak, mert én tőlem telhetőén megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben! — Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett' készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük 0' kiadásokat. Úgv határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink méa nagyon megünnepeltük a május elsejét! Úgy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kiduahat- iuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olvan szép volt, hogy mindenkinek könnves lett a szeme, és csudáidra jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra MELLÉKLET ■1987. május 1., péntek
