Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-23 / 140. szám
21. hét Vásár Edison mondta, hogy nagy csoda a telefon, még nagyobb csoda a drót nélküli távíró, de a legnagyobb csoda, hogy két ember beszélgetni tud egymással. Az újdonságok megjelenítése mellett a Budapesti Nemzetközi Vásároknak épp ez a párbeszéd adja legfőbb varázsát. Ahogy emlegetni szoktuk, Kelet és Nyugat kereskedelmi kapujához gyártók, eladók mindkét oldalról elhozzák, amit csak arra érdemesnek látnak. Olyanok is tárgyalásokat folytathatnak, akik egyébként nehezen találnának egymásra. Emlékszem, gyermekkoromban mennyire élveztem, ahogy a pavilonok között sétálgattunk, én meg gyűjtöttem a prospektusokat. „Tájékozódni" próbáltam. Más léptékkel mérve persze, de a kereskedelem mellett a BNV ma elsősorban a tájékozódást szolgálja. Eljönnek a szocialista és tőkés országok kiállítói, és mi is megmérettetünk. Láthatjuk, hol állunk o világhoz képest, mit célszerű, illetve mit elengedhetetlen fejlesztenünk, előbbre visz-e, ha li- cencet vásárolunk. Egyáltalán: kit érdemes keresnünk, ha az előttünk jóró technikát ót okarjuk szivattyúzni a magyar ipar lassan mozduló állóvizébe. Most, hogy gazdaságpolitikai célkitűzéseink között első helyen emlegetjük a szerkezetátalakítást, azt várjuk, hogy a vásár ennek a folyamatnak lendületet adjon. Sorra jól például szolgálhatnak a gazdaságosabb exportszerkezet kialakítását célzó termékek, a ráfordításokat csökkentő gyártó- rendszerek. Ebbe a sorba illenek a vegyesvállalatok gyártmányai és a kooperációban készült újdonságok. Az eredmények, sikerek láttán talán mások is kedvet kopnak és elindulnak az új csapásokon. Szélesedhet, a KGST-integráció, a meglévő együttműködési formák bővítése mellett továbbiak kialakítását is ösztönözhetik a kiállítót beruházási javak. S ha mindezeken túl van még valami, amit a különböző vérmérsékletű, bőrszínű emberek forgataga, az eltérő társadalmi rendszerű, politikájú országok kiállítása, az a bizonyos párbeszéd híven szolgál, akkor a béke az. Budapesten, a Vörösmarty téren helyezték el a mutatós virágtartóedényeket, melyeket a Zsolnay-gyárban készítettek el. (írásunk a 7. oldalon.) Läufer Lójlló fe|vétele Majd egy esztendeje már, hogy nagyon aggódtunk érte, amikor hírét vettük, hogy agyvérzést kapott. Most pedig vele örültünk, amiért május 1- jére SZÓ T-d íj ja I tüntették ki. Az agyvérzés szerencsére kisebb mértékű volt: a baloldalra hatott, de ő már a betegágyon — a vérpadon, ahogy most, túl a veszedelmen, kedélyesen mondja - az első kritikus napok elmúltával neki- áll dolgozni: hamarjában meg. írt néhány „Tollseprű"-t, és ez is segített kilábalni a bajból. Most picit furcsán tartja a bal kezét, alig észrevehetően húzza (főleg, ha fáradt) a bal lábát. Am a szelleme friss maradt, s ugyanolyan élvezet beszélgetni vele, mint annak- előtte. A SZOT-díj átvétele idején a Hotel Intercontinental megtisz. telt lakója volt; akkor töltötte azokat a napokat, amiket a régi pécsi Pannónia Szálló új nevével, a Palatínussal nyert. 74 éves korára az emlegetésre érdemes nagy élménye: először adatott meg, hogy „főúri” kiszolgálásban részesüljön. Ezért sem találhattuk Mikes Kelemen utcai otthonában, hogy azon melegében gratuláljunk az elismeréshez. A posta egyébként azóta is hozza mindenfelől a köszöntő leveleket. A Mikes Kelemen utcai családi ház nagyszobájában a „Toliseprű" és a „Pécsi utcák — hires emberek" sorozat révén kollégánknál gombolyítjuk a beszélgetés fonalát. Átlátszóan vékony porcelán csészében kínálja a kávét, aztán aranyszínű aranyhegyi borral köszöntjük a kitüntetést. Most is, mint amikor pár nappal előbb jeleztem a szándékomat, szabadkozik: minek írni róla, amikor mar mindent megírtak „a Elismerés az életműnek Dr. Tóth István — SZOT-díjas Tóth Pistáról", s mondja is, melyik mikor, s mit. Utoljára a 70. születésnapja alkalmából faggatta a Dunántúli Napló munkatársa. Aztán egyetértünk abban, hogy a SZOT-dij van olyan jelentős dolog, hogy nem hagyjuk szó nélkül. És csakhamar rátalálunk arra is, amit nem írtak el előlem. Amiből az is kitűnik, hogy ma is nyughatatlan barátom szolgáltat meglepetést. De amíg idáig eljutunk, újra meg újra felugrik a székéből, megy az egyik, megy a másik szobába, hoz könyvet, különnyomat-füzetet, aztán engem fog kézen és cipel át az egyik könyvesszobába mutatni a könyvszekrénynyi, neki dedikált könyvet, meg az ilyenolyan Janus Pannonius ábrázolásokat, köztük a reprodukciót Mantegna festményéről, amit ma a költő hiteles képmásának fogadunk el. Meg egy kicsiny, régi-régi metszetet, ami a Janus Pannonius ravatalánál könnyét hullató Mátyás királyt ábrázolja.- Azt tudjuk — magyarázza -, hogy Janus Pannoniust Pécsett temették el, a képből tehát az derül ki, hogy Mátyás járt itt a temetésén. És máris benne vagyunk a Janus-sztoriban, ami nála kisiskolás korában kezdődött, s az évek folyamán „odáig fajult", hogy a Csezmiceiről - ugye emlékszünk: így tanították annak idején az iskolában - bebizonyította, hogy Kesincei (az Eszéktől délre lévő falu neve ma Kesinac) ez a hely ugyanis jobban illik a Janus Pannonius által leírtakhoz. — Ott születtem, hol a Dráva kövér hullámait a Dunába veszíteni készül -, különben is: talált egy 1460 februárjában kelt pápai oklevelet, amely a költőt „Cesingei"-nek mondja, ennek az értelme az 6 szófejtése szerint - Kesincei . . . Igen elégedett, hogy ma már a tudományos világ is elfogadja ezt. Aztán folytatjuk a beszélgetést Balassi Bálinttal, azaz a másik „vesszőparipával”. Rengeteget foglalkozott a végvári költő akrosztrkhonjaival, a versek szókezdő betűinek az értelmezésével: ezek értékes, gyakran titkosírással - írt mondanivalókat közölnek a költő életéről, cselekedeteiről. Közben elejt egy kesernyés megjegyzést;- De jó is lett volna a Janus, meg a Balassi kutatások érdekében Itáliába is eljutni, dehát engem oda nem küldtek . . . A betegségére terelődik a szó.- Két hétig semmit sem mondott az orvos, csak azt, hogy maradjak nyugodtan. Micsoda nagy öröm volt, amikor először lépni tudtam, bottal! Az orvosok igazán mindent megtettek a felépülésemért, én pedig egy pillanatig sem voltam „kikapcsolva”. Most fizikailag lassabban tudok dolgozni, de szellemileg szerencsére nem érintett a „dolog”. 74 évesen az összegzés gondolata foglalkoztatja az embert. Amikor ez kerül szóba - tucatnyi publikáció különnyomatát teríti elém, itt van a Villanások egyetlen nála levő példánya, és említi a,félezernél jóval több cikket, ami a DN-ban jelent meg - derűs öngúnnyal jegyzi meg:- Egyszer valahol olvastam: az akkor 63 éves Vitéz Jánosról úgy írtak, mint aggastyánról. Hát akkor én mi vagyak? . . . Megbeszéljük ezt is, hogy áz aggastyán az valami egészen más, és hogy ő 74 évesen sem az ... Az életem utolsó vágya, hogy amit alkottam, Írtam, összegezve is láthassam. Ezek — mutat körül az előszedett munkákon — szétesnek így, félő, hogy elfelejtődnek és ,csak a tudomány számára maradnak meg, esetleg forrásmunkának. Pedig nem csak annak szántam! Az az igazság, hogy nem kifizetődő dolog összegyűjteni és kiadni ezeket a munkákat. Csakugyan? De hátha akadna ezekre kiadó, mondjuk - helyben . . . Nagyon elkelne egy pécsi irodalmi lexikon szent Mór püspöktől napjainkig . . . Mit gondolsz, hány szócikkből állna? szegezi nekem a kérdést. Fogalmam sincs, mit feleljek erre. Mondok valamit.- Ezernél több? Másfél ezer?. . .- Pontosan! Pedig de sokan mondták: 500 és kész. Persze ez inkább csak óhaj. Bár . . . több betű már kész, megvan tón 500 szócikk . . . Aztán szívesen megírnám Pécs irodalmi életét, ha kapnák rá megbízást. Eszembe jut, pár hónapjo helytörténész barátom azon ábrándozott: de jó is lenne, ha a sok részmunkából megszületne az a Pécstörténet, ami ma még nincs. Ezeket elöbb- utóbb mindenképpen meg kell Írni. De miért ne előbb? Főleg, ha vállalkozó is van rá! Minthogy azonban most se pécsi irodalmi lexikont, sem pécsi irodalomtörténetet „nem kell" csinálnia, Tóth István egy nagyobb szervezésbe fogott: az 1946-ig létezett Janus Pan. nonius Társaságot akarja életre hívni. — A régi tagok közül ha 4—5- en élnek még — tűnődik el. — Azt hiszem, rövidesen meglesz az újjáalakulás, a szervezési engedély már a birtokunkban van, az alapszabály tervezete is kész . . . Ügy gondolom, hogy mindenki a tagja lehet majd, aki az irodalmat műveli, vagy pártolja, kedveli, szereti. Nem akar a Társaság az írószövetség konkurense lenni! Én pedig nem kívánok benne szerepet játszani, csak lássam végre, hogy él, működik . . . Tóth István tanár úr — o jog, az államtudomány, valamint a bölcsészet doktora, a SZOT-dijat a Pécsi Tanárképző Főiskolán évtizedeken át végzet; tanári, irodalomtörténeti, tudományos kutatói, nyelvészeti munkásságáért, továbbá l'özművelődési és közéleti tevékenységéért kapta. S várományosa az aranydiplomának, hiszen idén szeptemberben lesz 50 eve hogy doktorált. Hársfai István
