Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)

1987-04-25 / 113. szám

Újabb könyv a hazai svábságrói Magyarország német nemze­tiségéről mind több szó esik az utóbbi években, s a törté­nettudomány úttörő munkáját lassan-lassan a téma szépiro­dalmi megjelenítése is követni kezdi. Napjainkban egy éven belül két regény is a könyvboltokba került e sokak által ma is ké­nyesnek tartott, nemszeretem témakörben. A megjelenő tu­dományos művek, riportok ta­nulmányok, önálló szépprózai kötetek is meggyőzően hirdet: ték, hirdetik, hogy a történe­lemmel előbb-utóbb mindenütt szembe kell nézni; a nemzeti önismeret kérdéseit maga a nemzet története veti föl; nem tetszés-nem tetszés, nem szemé­rem vagy politikai álszemérem szabályozza őket. És nem mentség hallgatásainkra, ha az autentikus és tisztességes válaszadás Közép-Kelet-Európa más országaiban még a mienké- nél is tovább késik . . . Nálunk mindenesetre a széppróza e két rügyfakadása kivirágozva, bizakodom, az olvasók táborá­ban azóta már termőre for­dult. Egy-egy téglájaként nem­zettudatunk, történelmi tuda­tunk és iskolai nevelésünk hé­zagainak tömítése szolgálatá­ban. Kalász Márton könyvét (Téli bárány) pár hónappal követte nemrég a Kaposvárott műkö­dő újságíró, Leskó László má­sodik jelentősebb műve, a Ki­hűlt lábnyomokon. Mindkettő német nemzetiségi környezet­ben, egy dél-dunántúli faluban s egy-egy család tagjaiban sű­rítve kívánja ábrázolni a hazai svábság szerepét, sgrsát há­romszáz éves jelenlétük legbo­nyolultabb és legtragikusabb időszakában. Kalász a maga líraiságával hol áttetsző, hol opálos fényekbe vonja cselek­ményszálait, ezzel hat ránk. Leskó tárgyszerűbb és kemé­nyebb. Az önéletrajzi vonalve­zetés helyében dokumentum­szerű és leíró-elbeszélő eszkö­zökkel - egy drámai helyze­tekben bővelkedő - szélesebb látómezőbe fogott valóság áb­rázolására vállalkozik. Meg­rendítő erővel. Gyaníthatóan dokumentum­értékű (is) ez a könyv. Utal rá az ajánlás is, de elsősor­ban fölépítése táplálja eme föltételezésünket. Nála ugyan­is mindössze két szerkezeti fo­nal . egymásba öltésével tárul föl a magyarországi németség drámája 1939. és 1948. között. Egyetlen abszolút főhős, egy rokonszenves, értelmes fiatal- asszony sorsában, akit az író summáslánykorától elkísér a korszak eseményeitől megtiport asszonyember második szülésé­nek tragikus helyzetéig. Ábrá­zolásában az egyik cselek­ményszál a korabeli jelent fon­ja körül a korabeli fejlemé­nyekkel párhuzamosan (1946- 47-ben). Magyarán: a svábság ellen hozott kollektív büntető rendelkezések (politikai felül­vizsgálat, lista, összeköltözte­tések, kitelepítések) tükrében. Ezen a szálon a főhős, Mayer lánosné, született Lang Éva szólal meg, gyakran belső mo­Kihűlt láb­nyomokon Leskó László új kötetéről nológszerű vallomásokkal, első személyben. A másik cselekményszál a néhány évvel korábbi múltat tárja fel. Az első agitátorok megjelenésétől a Volksbund vi­rágkorán; a két SS-toborzást követően az SS-be való rémült, kapkodó kényszer-besorozáson át (1944) a megtorlásokig, a differenciálás nélkül hozott kor­mányrendeletek kíméletlen vég­rehajtásáig. Eközben jellegze­tes, kitűnően megrajzolt epi­zód- és mellékalakok sorakoz­nak elénk, s föltárul egy so­mogyi sváb falu társadalmá­nak politikai megosztottsága a maga lélektelen kivagyiságai­val, atrocitásaival, családokon belüli konfliktusaival, családok széthullásával. 1945 előtt és 1945 után. Leskó érdekfeszítő cselek­ményvezetéssel ritmizálja a múlt és a korabeli jelen képeit. E képsorokban a parancsok és intézkedések végrehajtásá­tól az ártatlan épp úgy szen­ved, mint a vétkes; a megtor­lás éveiben pedig egy helyi kis hatalom tudata, politikai vaksága és lelketlen bürokra­tizmusa. kísértetiesen emlékez­tet a korábbi éra szörnyűsé­geire. (Langék például — a ren­delet szerint - azért kerülnek kitelepítési listára, mivel 1941- ben német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat, ami így volt igaz, és így volt természetes. És mivel Mayerné Lang Éva 17 éves öccsét, Szepit — ugyanezen okokból hatalmi kényszerrel besorozták és elvitték SS-kato- nának). Jellemeinek megrajzolása egyfelől a nemzetiségi lakossá­gú falu, másfelől a kor igen alapos ismeretére utal. Ezek a regényalakok ebben a Kapos­vár környéki miliőben válnak élővé; s abban a korszakban, a viharok dúlta '40-es évek le­vegőjét árasztva történelmileg is hitelessé. Lang Éva a ,,Nixbrot”-nak csúfolt szegénysorból került a 4-5 holdon gazdálkodó módo­sabb Mayerék családjába. Nem volt köze a Volksbundhoz egyik famíliának sem. Egészséges ösztönnel húzódtak vissza a fa­lu ágáló, fenyegetődző „Mann- schaft"-jától. Ám az is igaz, hogy ha csak ki nem provo­kálták, nem is szóltak elle­nük . . . Langék, Mayerék és még sokan mások a faluban - egyszerűen svábok voltak. Dol­gosak, tiszták, tisztességesek. Ám a kálvária alól ők sem menekülhettek .. . Az író elkíséri főhősét az utolsó stációig. Bujdosó-tanyán a kitelepítés elöl megszökött svábok találnak búvóhelyre, köztük Mayerné és férje. Egy odavetődő (szökésben levő) fa- lujukbeli címeres fasisztával, egy többszörös gyilkos SS-szel konfliktusba keverednek, s Ma­yer - akár önmaguk föladása árán is - elindul vele rendőr­kézre adni. A terhes fiatalasz- szony férje után rohan, be a messzi faluba. Útközben érik el a szülési .fájdalmak. Vajú­dik. így talál rá véletlenül a házukba költöztetett szlovákiai telepes magyar. Az új élet iszonyatos szenve­dések után, árán és közben érkezik . . . Jövőjét Alkotmá­nyunk 1949. egyik cikkelye sza­vatolja. Ezzel zárul a regény. Wallinger Endre Szeptembertől uj épületben Kivül-belül rendezett, csalá­dias sqrokház Szentlőrincen az állami zeneiskola épülete. Alig­ha véletlen, hogy a szemlélő­ben ilyen benyomásokat kelt, hiszen egykor lakóház volt, amelyet később óvodává ala­kítottak át. Szeptemberben ka­pott helyet benne a zeneisko­la. A tantestület - ez is rit­kaság — beleszólhatott a terve­zésbe; úgy szabták ki a válasz­falak helyét, hogy minden tan­szak viszonylag tágas teret ka­pott. Nagy Sándorné, az iskola vezetője kalauzol végig az épületen. Szerda kivételével minden délután fél 2-től 6-ig hangos a ház.- Szervezetileg az Ifjúság úti Általános Iskolához tartozunk, jó az együttműködés velük. A növendékeink nagy része is innen kerül ki, de jönnek a község többi iskoláiból, sőt a környező falvakból is — mond­ja a tanárnő. — Már az óvo­dai nagycsoportban elkezdjük a felmérést, és igyekszünk rá­venni a tehetséges gverekek szüleit: Írassák be hozzánk a kicsiket. — Mióta működik a zeneis­kola?- 1971 óta. Sokáig a sziget­vári anyaintézmény tagozata voltunk, most azonban, hogy önálló épületünk lett, az is szó­ba került, hogy egyszer talán teljesen önállóak leszünk. Je­lenleg 100 növendékünk van, öt állandó és két félállású ze­netanár foglalkozik velük.- Helybeliek, pécsiek? — Pécsről járurrk ki vala­mennyien. A szolfézsteremben immár a második csoport várakozik Nagy Sándornéra. „Largo, larghetto” — olvasom a táb­lán. A negyedikesek egy Ko- dály-bicinium elénekléséhez so­rakoznak fel. Ünnepélyesen, szinte Himnusz-szerűen szólal meg a dal: „Nézd a búzaka­lászt, büszkén emelődik az ég­nek míg üres, és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyer­mek, mig a telies eszű bölcs megalázza magát. . ." A szomszédos terem a zon­goristáké. — Tizenkilenc növendékem van — mondja Hiszán Ildikó ta­nárnő. Éppen egy kis kezdőt ültet a zongoraszékre.- Milyen rétegekből jönnek? — A társaság fele fizikai dol­gozók gyereke. Az egész zene­iskolában hasonló az arány. Az ércbányászok előszerettel küldik ide gyerekeiket. A zon­gora változatlanul az egyik legnépszerűbb hangszer. Csak az a baj, hogy egész Szentlő­rincen nincs egy elfogadható hangversenyzongora. így iga­zán élményt adó koncertet, nagy nevekkel, nem tudunk rendezni. Pedia volna rá igény. Szívesen jönnének előadók Pécsről, Budapestről. A hegedűsökkel Cungl An- talné foglalkozik. Széparcú, Zeneiskola Szentlőrincen Több idő kellene a gyakorlásra barna leányka küszködik egy Wolfart-darabbal, s bizony sű­rűn közbe kell szólnia a tanár­nőnek. Látszik, a kislány örül a szusszanásnyi pihenőnek. — Nem olyan nagy a merí­tési lehetőség, mint városon - mondja a tanárnő. — Hegedű­re kevés a jelentkező, és közü­lük is már a felmérés során ki­hullanak az alkatilag nem megfelelők. Félnek a gyerekek nos, ha nem akarjuk, hogy el­menjen a kedvük, erősen csök­kenteni kell a tananyagot. Szentlőrincen kezdetben csak a zongora és a hegedű tan­szakon folyt a tanítás, négy éve azonban megkezdték a réz­fúvósok, két esztendeje pedig a fafúvósok képzését. Velük Né­meth Tamás, illetve a felesége, Herpay Ágnes foglalkozik. Amikor Lovász Péternéhez ko­hegedű, klarinét, furulya, trom­bita hangja keveredik össze kellemesen furcsa harmóniává. Szép teljesítmény ettől a vá­rosiasodó nagyközségtől, hogy teljesen felújított, önálló épü­letet biztosított a zeneiskola számára. Gondjaik persze, így is vannak. Elsők között a hang­szerhiány. Hegedűket még csak tudnak kölcsönözni a tanít­ványoknak, de fúvóshangsze­Nagy Sándorné szolfézsórát tart (A szerző felvétele) ettől a hangszertől, nehéznek tartják. Nem vitás, sokat kell gyakorolni. Csak a vasszorgal- múak és a nagyon tehetsége­sek kapnak igazi sikerélményt. A mai gyerekeknek azonban egyre, kevesebb idejük jut a gyakorlásra. Ez a kislány, pél­dául, rendszeresen sportol. Hányszor jársz edzésre, Adri­enn? Hetente háromszor. Plusz a tömegsport, a szolfézs, a ka­marazenei foglalkozás. Hétvé­gén mennek a szőlőbe, a nagy­szülőkhöz, s oda nem viszik a hegedűt. Év elején, amikor megkérdezem, ki mit csinál, el­rettenek: hová lehet ide még a hangszertanulást beilleszte­ni? Többen az úttörőre hivat­kozva maradnak el a próbák­ról. De hát úttörőmunka ez ,is: minden szemlén fellépnek! Saj­pogtatunk be, kis növendéke, Sziládics Anikó magabiztosan közli: fuvolista lesz, de szíve­sen tanulna még egy évig fu­rulyázni. Nem csoda, népsze­rű, kedves hangszer. A szomszéd szobában Sztan- kov Sztelán együtt kürtöl egy masszív, kis legénnyel. Gulyás Gyula Bükkösdről jár be, a művészetibe készül, ahol Sztan- kov tanár úr is tanít. — Nagy a konkurencia, nehéz a szak­iskolába bekerülni — mondja. - De a fiú tehetséges, szépen trombitál. A kürtöt azért vá­lasztottuk, mert ennek nagyobb a fúvókája, jobban illik az aj­kához. Zajlik az élet a házban, sőt az udvaron is. A jó időt ki­használva két lány a napsütöt­te lépcsőn fuvolázik. Zongora, reik nincsenek kellő számban, jóllehet már zenekaruk is ala­kult. Más intézménynél lese­lejtezett, még működőképes hangszerekkel kell beérniük. Ezen a gondon községi össze­fogás segíthetne. A többi — a diákok túlterheltsége, az ötna­pos oktatási hét zsúfoltsága - országos probléma, s aligha lesz rá megoldás a közeljövő­ben. — Eddigi működésünk során két növendékünk választott ze­nei pályát; egyikük ma már ze­netanár. Az elsőrendű célunk, hogy zeneszeretővé tegyük a gyerekeket — mondja Nagy Andrásné búcsúzóul. A legszebb cél, amit egy ze­neiskola kitűzhet. Havasi János Pákolitz István Sebesülés: Fürstenfeld hatóidban ver­tünk tanyát egy ablaktalan, se ajtaja, se teteje házban. Affé­le háborús, félbemaradt épü­let volc a szállásunk; munka, koszt: nuku. A legközelebbi - már magyar - helység a kb. 20 km-re lévő Szentgotthárd. Még jó, hogy az éjszaka nem esett az eső. ' Reggelre Somos Antal torka teljesen bedagadt, csak az ajkát tudta mozgatni. Kiújult a mandulagyulladása, azt susog­ja, nagyon kafacul érzi magát, vinném valami ispotályba, ha lehet. Na, még ez hiányzott. A kórházban nagykeserve- sen fogadtak bennünket, ág- rólszakadt menekülteket, ill. hadifoglyokat; tisztességükre legyen mondva, szépen vizs­gáztak emberségből. Somos Tóni barátunkat azzal vették föl a beteglistára, hogy két nap múlva érdeklődjem; addig ne, mivel rengeteg a dolguk, sokkal súlyosabb eseteik van­nak. A rézangyalát! Még két na­pig Fürstenfeld lesz a men- helyünk! Tetőtlen házunk táján nagy volt a csüggedés, elsősorban Tóni miatt, meg hát éppen Szent István király napja lé­vén, csupán paprikáskrumpli­ra futotta háztartásunkból, olyanformán, hogy Imre Károly és M urczik Márton „megtojóz- ta’' a közeli krumpliföld bok­rait. Díszebédünket megzavarta egy gazdaember, aki sebesen eldarálta: már a sorompónál fölfigyelt ránk, mikor a Bür­germeister úrral hadakoztam. Fölfogadna bennünket; mehe­tünk, ahányon vagyunk, szál­lást, kosztot ad. Le kell beto­nozni az istállói, tetöcserepe- ■ zést is tervez, a trágyahordást sem lehet halogatni, egyszó­val: lehet tenni-venni, ami do­log éppen akad a ház körül. Kénytelen voltam alkudozás nélkül belemenni az üzletbe, bár tájékoztattam az osztrák sógort, hogy Marczik hadifo­goly úron kívül nincs köztünk parasztember. Megtapogatta seszínű, gyér bajuszát:- Das macht nichts. Bosszantott, hogy megsz'rma- tolta kiszolgáltatottságunkat, de mi mást tehettem volna szorongatott helyzetünkben? Alkonyaikor már ott voltunk nála, töviről hegyire megmu­tatta a tennivalókat, össze- hordtuk a betonozáshoz szük­séges szerszámokat. Estebédre - Dali Pista mar- hult ezen előkelő nevezettel - a gazda felesége krumplit fő­zött tarhonyával, zsír helyett margarin volt a halovány csuszpájzféleségben, jócskán föleresztve vízzel. Csincsák Béla géhás a szomszédkertben fölfedezett egy szilvafát. Két kenyérzsák­nyit hozott istállóbeli hálónkba. Azonmód nekiestünk a jószeri, vei még zöldessárga fosáka- szilvának. A nagy zabálás után teljesen lehetetlenné vált az alvás, mert Dali István meg Imre Károly - kettős- vezérszó­lamként - hatalmasakat puf- fogtatott a felérett- gyümölcs­től; mi meg kontráztunk hoz­zá harsogó hahotázás köze­peit. A teherős luk-szusz-kon- cert plafonig csapódó tuttija- ban kiszaladt hozzánk a gaz­da: ugyan mi a jó szakker- mentomot csinálunk; a szom­szédokat is fölverjük ezzel a marha röhögéssel, dévajkodás- sal. Éjfél felé Dali Pistának eszébe jutott Pónyl János sza­kácsmesterünk vilsholeni nótá­jának egyik, már-már feledés­be merült, de éppen ide vágó versezete: — öreganyád a szilvásba Megszakad a durrgatásba Másnap a reggeli újfent víz. HÉTVÉGE 1987. április 25., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents