Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)

1987-04-11 / 100. szám

Huszadik századi prózánk megújítója

75 éve született Örkény István

Egész életében hadakozott a konvenciók ellen, írói pályája is rendhagyó a meg. szokottság értelmében: zsidó

származása eile, nére a piaristák gimnáziumában „nagynevű" családok gyermeke; között végzi tanulmányait, s vő- lik lélekben kereszténnyé; a Keresztmetszel z. ío. lyóirat köré tömörült baloldali író- csoporthoz csatlakozik. Sombor.

Schweinitzer hírhedt rendőrfőnök nyomozói figyelmeztetik a magyar királyi kor- mányfőtonácsos apát, hogy fia rossz társaságba keveredett: gyógymódnak külföldi utazást •javasolnak. így szerez Örkény európai tapasztalatokat. Közel egyéves londoni tartózkodás utón a párizsi nélkülözések hónapjai következnek. 1939. szeptember 3-án, a hadüzenet után, az egyik utolsó vonattal tér vissza hazájába.

1940-ben mint hadopródőr- mester az erdélyi .^bevonulás- ban”, 1941-ben pedig a délvidék „megszállásában” vesz részt. 1942 áprilisában Nagy- kátára kap SAS behívót. Nem figyel arra, hogy a behívón nincs feltüntetve a rendfokozat. Ez munkaszolgálatot jelent. Zászlósi extra ruhájában jelentkezik Naqykátón, s ott Muray alezredes, a hófehér egyenruhát és lakkcipőt provokációnak minősíti, saját kezével pattintgatja le o csillagokat, s szedi le a karpaszományt, majd Örkényt kikötteti. Májusban a szovjet frontra viszik - Gomeltől a Doniq gyalogmenetben - a 2. hadsereg, gél. Itt éri a tél, nyári ruhában. Az 1943. januári áttöréskor meqkezdődik a fejvesztett menekülés. Háromhetes futás, egy könnyebb sebesülés és flekktífusz után kerül fog'oly- tá'borba - előbb a Tambov mellettibe, majd Krasznogorszk- ba. Ez utóbbiban átképző tanfolyam működik, s Örkény ezen az irodalom tanára. Külön szobát kap, s írni is tud. A fogság jelentős élményekkel qazdagítja: meqismerkedik a fizikai munkával, közel, kerül az egyszerű emberekhez. Élményeiből a Voronyezs c. színmű, a Lágerek népe c. szociográfia és az Emlékezők c. önvallomás-sorozat születik. Közel ötévi távoliét utón, 1946. karácsony másnapján érkezik Ihaza.

Szokás Örkényt későn érő írónak emlegetni. Hiszen ötvenévesen még szinte „fiatal" írónak tekintették. Olyan írónak, aki nehezen talált magára. Valóban, pályája újrakezdések sorozata. Háborús évek, hadifogság, az ötvenes évek zavarai, ötvenhat gátolják a beérkezést. Vagy csak a kora nem akarta elfogadni az igazi Örkényt? Tudjuk, hoqy 1952- ben a Lila tinta c. elbeszélése miatt összeütközik a hivatalos irodalompolitikával. Révai József törli a nevét a Kossuth- díjasoik listájáról (csak 1973- ban kaphat Kossuth-dijat). 1958-59-ben nem jelenhetnek meg írásai, sem lektorálást, sem fordítást nem kaphat. Gyógyszergyárba megy dolgozni, olyan munkakörbe, ahol diplomáit hasznosíthatja.

Csak a hatvanas-hetvenes években váltunk alkalmassá arra, hogy Örkény műveit befogadhassuk. Erőfeszítései ekkor kezdenek beérni, egyrészt a kisregény, másrészt a novella műfajában.

A Tóték és a Mocskajáték c. kisregényeinek dramatizálá- sával és bemutatásával éri el az igazi sikert. Nemcsak itthoni, hanem a világsikert. S a magyar szellemi és ezen belül irodalmi-színházi életünk egészére is -jótékonyan hat, hogy Örkény neve felkerült a nemzetközileg számon tartott színpadi szerzők listájára. Regényei, novellái, színdarabjai bű. völetéből ma, halála utón csaknem nyolc évvel sem szabadulhatunk. Humora, szarkaz. musa, groteszk látásmódja, vi. lágos stílusa, emberábrázoló ereje ma is meg nem haladott értékei irodalmunknak.

Dr. Nemes István

Költészet napja, 1987

MAKAY IDA

Körmöd holdja

Ha kialudtak mind a lámpák, ha körülvett a félelem,

Te hajolj fölém nyugtatóan Tanítsd a halál kémiáját;

Útját szivárgó patakoknak Aprilishajnalt. Zöld-ezüst fénnyel keringj a virradatban. Mutasd: a föld vak, éjféli delében konok Nap: körmöd holdja süt.

PÁKÖLITZ ISTVÁN

Öröklakásnézőben

Bombabiztos családi luxuskripta.

Szuterén lakásul (átmenetileg) megfelelne igényesnek is.

A várományos Beköltöző naponta fölbotolog a Kálváriára, elücsörög a masszív kőpadon; ákula nélkül is kicsilabizálja aranybetüs nevét, születési dátumát.

(A halálozási évszámot ugyancsak rávésik a márványkeresztre, ha eljön a beköltözés napja és futja még a kegyeletből.)

Nagypapóka elbóbiskál, merengve a Béke hamvaira-föliraton.

Fertályórányi túl világ-kóstolgatás után a temetővel átelienbeni présházba ballag.

Pipaszá mellett

— előlegezett áldomás gyanánt a majdani örök nyugalomra — elszopogat három deci kadarkát.

KÁLDI JÁNOS

Naphívogató

Gyere már, gyere már édesanyai Nap!

Süss rá fagy-vert szivemre, élénkítsd, derítsd szavaimat.

Fiatalon régen — örültem az ezer-szárnyú hóviharnak,

föl sem vettem a hideget, de most

— dalaim fogytán — még keserűbbé, még vénebbé züllök, ha nem jön meleged.

A hegyek-völgyek közt, kint, már megcsináltad a csodát.

A minden évben egyszerit.

A hajlatok fény-csókolt szélein — akár a sárga hóié — dúsan folyik a kankalin.

Az utak mentén nekibuzdultan énekelnek a fák. S a patakok üde kisharang-szavát viszi árkon-bokron át az áprilisi szél.

Gyere Nap, gyere hát!

Betűvetés

Fényszáloit rendezgeti a kora tavaszi napsütés. Éppoly kacér, mint tavaly, éppoly esetlen, mint bármely esztendőben. Közeledik a költészet napja — gondolom. Elfordulok az ablaktól, és kisleányom mellé telepszem a szőnyegre. „Pici baba” — mondja, és felém nyújt egy körülbelül tíz centiméteres műanyagfigurát, amit nemrég vettem neki a játékboltban. „Apáé” — teszi hozzá határozottan, mintha attól tartana, nem akarom elfogadni. A baba sétál néhány percig az építőkockák között, azután közös erővel lefektetjük, betakarjuk, hiszen szüksége van a pihenésre. Lányom az íróasztalhoz totyog, csöpp tenyerével kettőt paskol a székre. Nincs mit tennem, helyet foglalok, mire ő azonnal az ölembe kéredzkedik. „Mi ez?" — mutat az írógépre. „írógép" — válaszolom. „Eszteré?" •— hangzik a következő kérdés. Az előre befűzött papír már hetek óta ijesztően üres. „Eszteré” — felelem nagy nyugalommal, mert olykor bizony csakugyan szívesen elcserélném iróqépemet egy játékbabára. Nincs azonban időnk nosztalgikus ábrándozásra, ugrálni kezd a fekete szalag, s a paaíron meg- ielenik az első szó: yyyxxxcc. Lányomnak iqaza van: a

billentyűket ütni kell.

ütni kell a billentyűket, pedig a betűnek nincs már igazi rangja. Roskadoznak a . polcaink — súgják a statisztikák. Nem olvasunk — lát- - tatja be a közvetlen tapasztalat. S mintha beszélő szerveinket is valami titokzatos kór támadta volna meg. egyre kevesebb szó kimondására vagyunk képesek. Addig- addig gazdagodtunk, hogy közben elszegényedett az anyanyelvűnk; összekuporga- tott szókincsünk szétszivárog a személyiség résein át. Az átlagember egyre kevesebb érzelmi tartalom kifejezésére képes, szégyenül szépsége, kiürül a lelke. Nyelvi tevékenysége szinte csak arra korlátozódik, hogy megszervezze legegyszerűbb szükségleteinek kielégítését. Tíz deka felvágott, féldeci pálinka, buszjegy; meccsjeqy, lefekvés. „Ehess, ihass, ölelhess, elhass.’1 A következő verssort elfelejtettük. Iskolába jártunk ugyan, nem is mindeqvi- kőnk volt rossz tanuló, többnyire szorgalmasan üldögéltünk a magyar nyelv és irodalom nevezetű tantárgy óráin. Manapság azonhnn méais az irodalom erkölcsi hitelvesztésének lehetünk

tanúi és áldozatai egysze- mélyben. Pedig hajdani magyartanárom, Szabó Gábor bácsi szerint gyógyító ereje is van a szónak. Pedig sokunk emlékezetében ott jár- kel a tábla előtt, egy-egy Szabó Gábor-formátumú bácsi. Csakhogy fölösleges és nevetséges dolog bármiféle szellemi termék közéleti ambícióit és lehetőségeit firtatnunk mindaddig, amíg az alkotás társadalmi presztizse folyamatosan csökken, mi több, tendenciózusan csökkenthető. Irwin Shaw soraira qondolok: tízezer polcnyi

könyv sem képes föltartóztatni egy könnyűpáncélost. „Máskor is fölveszlek, ha meglátlak integetni az országút szélén" — bíztat eqy- kori iskolatársam, akit talán már ötödikben meg kellett volna buktatni magyarból és történelemből. Matekból is gyenge volt, most mégis gyorsan kiszámítja, hogy háromszor annyit keres, mint utasa, ki pedig leendő tanítónőket oktat egy főiskolán. Fejet hajtok, százhússzal hasítunk át a tájon. A kesztyűtartóban videókazetták. Háttal áll a szőke nő a képen, most kapcsolia ki a melltartóját. „Édes démon csókolgat" fordítom le az egyik angol címet.

Lányomnak igaza vans yyyxxxcc.

ütni kell a billentyűket, indulni kell a pályázatokon. Ahogy most a mákszemnyi betűk fölé hajlok, Y bácsit látom, a mezőőrt, X-et, a gyalog munkást, és C nénit, a nyugdíjas varrónőt. Csak a megyei napilap jár nekik, az sem éppen a szombati. kulturális melléklet miatt. Messze a községi könyvtár, fáj a lábuk. Esténként krimit sugároz a tévé. Y bácsi fröcs- csét kortyolgatja, X az orrát piszkálja, C néni szinte már bóbiskol, miközben ezeket a sorokat böngészi.

ügyesen bekanalazta

ebédre kislányom is a főzeléket, játéknyulat szorít arcához, úgy alszik azóta a másik szobában. Szombat délután van, hamarosan kifutnak a csapatok a pályára. Föltárnád a költészet is egy- egy nézőtéri rigmus erejéig. Mákszemnyi betűk a géppapíron: yyyxxxcc. Büszke vagyok Szokolay Eszterre, szép álmokat kívánok neki, hiszen ő most az egyetlen kultúraközvetítő valahol.

Szokolay Zoltán

Örkény István:

Matematika

Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus, egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakúitok a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók. ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást;

Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után. még egy sört ivott, s közben felötlött benne — ami pedig elég való- szinűtlenül hangzott —, hogy hátha van a konyhán mariniro- zott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest, finommetélttel, és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg

vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges.

Amit evett, s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta: Tizenegy-húsz.

A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megállt a keze.

Nem akarom önt megbántani — mondta, egy mentegetőző mosollyal. De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.

A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit. s egy új számolócédulán újro összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:

— Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.

És letette oz asztalra ezt a cédulát is.

A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki po- pir, ceruza! Naprendszerek, tej- utak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves főúr összeadása téves. A helyes végösszeg : tizenegy-tíz... És hozzátette, az ő finom mosolyával:

— Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.

A főpincér rámeredt.

— Istenem — mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy ő erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes

arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb papírost, és szépen, kalligrafikuson újra egymás alá irta a számokat. összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző tulajdonosát. Hatalmas, kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvé- qezték az összeadásokat. Utána összehaioltak, susogtak.

Mélyen tisztelt professzor úr —■ lépett oda Fröhlich úr. - Meg se merem mondani, ami a szivemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek, mi akkor lennénk a leqboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen viláqnagyságot. . . A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és mellesleg négyqyermekes családapa. Ö ebből a tíz fillérből presztízskérdést csinál.

Einstein prófesszor megértő1987. április 11., szombatén bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencse- főzelékig. Aztán sóhajtott.

— Kedves barátaim —mondta. Úgy ülök itt^mint egykor Galilei, az egyházi bíróság előtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én —, bár nincsenek gyermekeim ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt főpincér úr az övét. . . Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.

Fröhlich úr bólintott.

A söröző személyzetének is ez a véleménye.

— Talán az itt a baj — folytatta tűnődését a kiváló fizikus —, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk ... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp- csak, hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.

És minő szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefőzelékig

elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.

Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az első fizetőpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.

Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:

— Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.

A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörője előtt. Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein —, aki már nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott

, megkérdezte Szilágyitól:

— Mi a véleményed erről a dologról, barátom?

— Nekem haza kell sietnem vacsorázni — mondta Szilágyi.

De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.

(1938)

HÉTVÉGE Q