Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)

1987-03-04 / 62. szám

1987. március 4., szerda Dunántúli napló Paksi atomteruek A jövő iskolája? „Itt szellemi energiát termelünk Állami vagy vállalati feladat? Láttam a jövő iskoláját. Ilyen lesz? Sajtótájékoztatón mutatták be a minap a Paksi Atomerő­mű műszaki szakközépiskoláját, ahol ősszel energetikai üzem­mérnök-képzés indul a Budapesti Műszaki Egyetem égisze alatt. Gyönyörű épület, elsőrangú berendezés. Vonzó, egy­ben kérdéseket is támasztó oktatási program. Vállalati isko­la. Modell... sokkal általánosabb. A közis­mereti tárgyakból (főként a matematikából, fizikából) az átlagosnál erősebb képzést kap­nak, az angol és az orosz kö­telező nyelv! Néhány kétely mégis motosz­kál bennem. A szeptemberben induló üzemmérnök szakra a BME gé­pészmérnöki kara útján lehet jelentkezni. A szakközépiskolá­ba Tolnából és a környező me­gyékből pályázhatnak a nyol­cadikosok. Akik bekerülnek, a Nézem a videofelvételt: az elsős diákok tesznek fogadal­mat. A Szózat hangjaira lassan felkúszik az Atomerőmű emblé­májával díszített zászló, s a kissé megszeppent gyerekek szí­vükre tett kézzel fogadják meg, hogy a vállalathoz s annak is­kolájához mindig hűek lesznek. A termekben nem látni a ma­gyar címert, csak a vállalatét. Az iskolai faliújságon ugyan­úgy közük az erőmű napi telje­sítményét, mint bent az üzem­ben. A diákok a* vállalat for­maruháját hordják, a vállalat­tól kapják az ösztöndijat, a di- ákszakszervezet(l) képviselteti magát az üzemi szakszervezet­ben. Függetlenített tanári kar nincs, csupán öt főállású tanár oktatja a közismereti tárgya­kat-, egyébként az erőmű mér­nökei járnak ki órát tartani. Méghozzá önként, külön díjazás nélkül. — Érdekünk, hogy minél jobb szakembereket készítsünk fel magunknak — mondja Kovát} Balázs iskolaigazgató. És hoz­záteszi: — Nagyok a minőségi követelmények. Itt „szellemi energiatermelés" folyik, ugyan­úgy konkrét eredményeket vá­runk el, mint az üzemben. Az esélyek egyenlőek, nincs elit­szakma, csak diók van. Ezzel arra céloz, hogy öt szakágban folyik a képzés (atomerőműgépész, számítás- technika, műszerész, villamos­ipari, gépszerelő, és karban­tartó lakatos), de a négyéves szakmunkásképzés is ugyanolyan rangot kap, mint az érettségit adó szakok. Mi sem természetesebb, hogy gyökeresen más a tanárok stá­tusa is. Nyári vakáció nem jár nekik, ugyanolyan munkarend­ben dolgoznak, mint a műsza­ki értelmiségiek. Tehát reggel negyed 8-tól fél 4-ig az isko­lában kell tartózkodniuk, ha van órájuk, ha nincs. Nyáron a következő év előkészítése a feladatuk. Ennek fejében az alapfizetésük mellé meqkapják mindazokat az anyagi juttatá­sokat, amelyekben a mérnökök részesülnek. Az iskola Paks belvárosában épült fel, kívül-belül a tetsze­tős funkcionalitás vezette a tervezők kezét (DTV, Várnagy Péter és csoportja). Az első évfolyam 1986 szeptemberében kezdte meg tanulmányait 134 fővel, öt osztályban. Bepillanthattunk a tanműhe­lyekbe, szaktantermekbe is. Ami elsfó látásra szembetűnik: a luxust kerülő feltétlen célsze­rűség, s a legkorszerűbb tech­nika. A nyelvi laborban számí­tógéppel vezérelt norvég ok­tatóközpont; a gépműhelyek egyikében szintén komputerve­zérlésű osztrák marógép vágja műanyagba a vállalat emblé­máját. Magától értetődik, hogy a számítógép-szaktanteremben zsúfolva sorakoznak a Commo- dore-64-esek, s hogy a kémia­tanárnak külön laboratórium áll a rendelkezésére az órára való felkészüléshez. A tante­remben a tinédzserek alkati sa­játosságait figyelembe vevő nyugatnémet (vagy svájci) szé­kek; videóstúdió; kopásálló is­kolatábla .., Rokonszenves a mérnök- igazgató magabiztossága, cél- tudatossága, a vállalat törek­vése, hogy maga gondoskodjék a szakemberek pótlásáról. Óriá­si áldozatokat hoztak ezért az iskoláért is, hiszen a BME „csu­pán" az oktatói kar egy részét adja, s a tanulmányi lehetősé­get azokban a tanszakokban, amelyek Pakson (még) nem lé­teznek, Az igazgató szavai és a látottak azt a reményt keltik, hogy nem kerülnek zsákutcába, akiket a négy év leteltével mégsem alkalmaz az erőmű. A képzés — a tervek szerint ­felvétel boldog tudatában biz­tosan érzik majd, hogy látha­tatlan, vagy nagyon is jól lát­ható köldökzsinóron egy ha­talmas szervezet „tulajdonai” lettek. Tudom,, elsősorban a kényszerhelyzet szülte, hogy vállalatok középiskolákat ala­pítsanak. A sima állami szak­munkásképzők tekintélyes része nem képes az élenjáró techni­kára felkészíteni a diákokat. Kérdés, meddig tartható ez az állapot. Úgy vélem, a legkevésbé sem kívánatos, hogy tucatjával váltsa fel iskoláinkban a ma­gyar címert a vállalati emblé­ma. A müveit, sokoldalú, felké­szült szakemberek képzése ál­lami, s nem vállalati feladat. Természetes igény, hogy az oktatás igazodjék a való élet­hez, a gyakorlathoz, de nem vagyok biztos benne, hogy az állami iskolák „vállalatositása” a legüdvözítőbb megoldás. Di­cséret és köszönte érte, ha a mai hét szűk esztendőben egy- egy kiemelkedő cégnek még iskolaalapításra is futja az erejéből, de a távlatokat te­kintve - úgy vélem - minden suszternek meg kellene marad­nia a maga kaptafájánál. A jól megreformált kaptafánál, persze. Havasi János Azért a bizonyos presztízsért T udjuk, persze, hogy a közművelődés manap­ság nehéz helyzetben van, mégis szinte mellbevágó, ha a nehéz helyzettel nem ál­talában, hanem helyhez és időhöz kötött példában talál­kozunk. így a Magyar Nép­művelők Egyesülete Baranya Megyei Szervezetének múlt he­ti pécsi közgyűlésén mondta el a szigetvári tanács elnök- helyettese (maga is az egye­sület tagja), hogy a szigetvá­ri térségben több olyan, tíz éve dolgozó népművelő van, oki nem tudja, hogyan kell rendezvényt szervezni egy mű­velődési házban: nincs ugyan­is művelődési ház, ahol ezt megtanulhatta volna. S bár igaz, manapság a közművelő­désnek nem egyetlen, sőt nem is a legfőbb szintere a műve­lődési ház, az aligha vitatha­tó, hogy ahol nincs épület, ott nagy hátránnyal indul minden kezdeményezés, hogy létrehoz­za a művelődésnek, szórako­zásnak valamiféle centrumát. És a népművelőt nem kárpó­tolja ezért a szakmai hiányért az a tapasztalat, amit a komp­romisszumok kötésében szer­zett a klubokban, vendéglők­ben, kisebb-nagyóbb kölcsön, helyiségekben rendezett ese­mények révén. A kompromisszumok felem­legetése itt nem panasz: a népművelők legjobbjai már évekkel ezelőtt felismerték, hogy a szabadidő átrendező­dése, műveltségünk arányai­nak változása, a szórakozási igények megnö”ekedése más­fajta stratégiát és taktikát kö­vetel a körművelődésben, mint korábban, és megpróbálták a lehető legkisebb színvonalbeli engedménnyel kielégíteni a megváltozott igényeket - egyébként a gazdasági felté­telek is erre szorították őket. Azoknak sikerült ez nemegy­szer romló pénzügyi körülmé­nyek és minimális objektív fel­tételek között, akik szakmailag jól felkészültek, hivatásszere- tet, gazdag tapasztalatok tar. tották őket a pályán. A pá­lyán, amelynek — mint oly sok­szor elhangzik — kicsi a presz­tízse. Bizonnyal így van. Amikor a hazai infrastruktúrára a kelle­ténél kevesebb pénz jutott, ezt a művelődési ágazat is meg­érezte. Másfelől viszont a szakma egésze sem elméleti­leg, sem gyakorlatilag nem volt elég rugalmas a társa­dalmi igények változásainak lereagálásában és az alkal­mazkodásban: több, egymást erősítő, negaítv folyamat hoz­ta létre a mai helyzetet. És ha körülnézünk: a népművelő-tár. sadalom egy része ma sem tesz meg mindent szakmájá­nak és személyének tekinté­lyéért. Míg egyesek új és új ötletekkel lendülnek neki, hogy kitapogassák, milyen mű­velődési, szórakozási alkalmak­ra van szükségük az adott te­lepülésen élőknek, s nem saj­nálják a fáradságot, a türel­met, olykor a ravaszkodást a közömbösség, a bürokrácia el­lenében ezeknek a lehetősé­geknek a megteremtéséért, addig nem kevesen csak a pa­naszkodásig jutnak el: a pénz, az érdeklődés, a támo­gatás hiányára való panasz­kodásig. És ez a másra mu­togatás a tényleges munkát helyettesíti. Nem tagadom, a Népműve­lők Egyesületének szeretnék némi reklámot csinálni, amely­nek baranyai szervezetébe a megye népművelőinek egyhar- mada kérte felvételét. Már nem egyletesdiről van szó: azt mondják, egy-egy új szervezet öt-hat évig csak a saját belső ügyeivel foglalkozik, azután lesz képes kellő hatásfokkal dolgozni vállalt céljaiért. Ez a kritikus idő eltelt már az egye. sülét életében. Egyre jobban kirajzolódik, mit akar és mit tud tenni a népművelők szak­mai képzésében és továbbkép­zésében, bizonyos érdekvédel­mi kérdésekben, a társas kap­csolatok megszervezésében: egyáltalán a szakma jó - a mainál jobb — közérzetének megteremtésében. Más szóval: annak a bizonyos presztízsnek a javításában. A mihez kellenek ugyan szövetségesek, külső tá. mogatók, de amit senki más nem tehet meg magukon a népművelőkön kívül. Az egyesület tagjai között sok olyan idősebb és fiatalabb népművelő van, aki már meg­teremtette személyes tekinté­lyét tudásával, lelkesedésével, aki szívesen adja át tapaszta­latait a munkáról és a mun­kával megteremthető presz­tízsről. Ha a többiek is igény­lik tőlük. G. T. Sok gyerek, kevés felnőtt a Planetáriumban Távcső a hegyen Több mint 10 éve, 1975-ben kezdte működését a pécsi Pla­netárium. Alapításának ötletét az adta, hogy a fővárosi Vi­dámpark valamelyik zugában porosodott egy jobb sorsra ér­demes planetáriumi műszer. A pécsi Szőlő utcai épület elké­szültével a műszert a Mecsek oldalba telepítve létesült Ma­gyarország első állandó plane­táriuma. A most működő in­tézmény csak egy része lett volna egy nagy természettudo­mányi stúdiónak, de az épít­kezés második lépcsőjére már nem került sor. A meglévő be­rendezések mellé 1980-ban épí­tették fel a csillagvizsgálót, az eddig jobbára természettudo­mányokkal foglalkozó Planetá­rium profilja ekkor tolódott el inkább a csillagászat felé. Eleinte újdonságként nagyon sok látogatója volt az intéz­ménynek. Később azonban egy­re jobban elmaradtak a ven­dégek, pedig a programkíná­lat évről évre gazdagodott. Je­lenleg az intézmény ajánlatá­ban az előadások vannak túl­súlyban. Ezekre általában cso­Gyerekek a - Planetárium vetítő berendezésével ismerkednek Fotó: Keresztes Zoltán Képernyő előtt mos Bevallom, arra készültem, hogy a szeretnivaló Jandera doktornak áldozom az e heti ötven sort, ám Jandera dok­tort csütörtök este számomra egyszerűen kiütötte az AIDS- ről szóló műsor. Mester Ákos Hírháttere jóvoltából. Először talán 1981-82-ben olvastam — külföldön — az AIDS vagy SÍD rövidítéssel jelzett halálos kórról, a mo­dern pestisről, amit 1980-ig nem ismertek Európában. Külföldön járva egyszerűen nem tudtam megkerülni, hogy ne találkozzam ezzel a té­mával a lapok címoldalain, plakátokon vagy televízió­ban. Igazából a jugoszláv sajtót kísérhettem figyelem­mel, és láthattam, hogy 1980 óta szinte nem volt hét, mi­kor a jugoszláv magazinok, napilapok ne közöltek volna cikket erről a betegségről. Ott láttam pár éve először fényképet egy férfiről a be­tegség kezdetén, majd egy év­elteltével. A felismerhetetlen- né mállott, valaha megnyerő férfiarc mindennél többet el­mondott arról, miféle beteg­ség is lehet a modern pestis, korunk vérbaja. A budapesti aluljáró meg­kérdezettjei bizonyították a Hírháttérben, hogy hol tart nálunk az átlagember, az ut­ca embere, a segédmunkás, az utcán lődörgő fiatal, a leg­védtelenebb, a legkiszolgálta­tottabb, az AIDS-ről való is­mereteiben. 1985 őszén ná­lunk egyetlen délután, egy sajtótájékoztató jóvoltából, zúdult a lakosságra mindaz, amit az AIDS-ről tudnivaló­nak véltek valakik. Hogy mennyit tud róla az állam­polgár, kiviláglott, azaz kisö- tétlett a múlt csütörtöki mű­sorból. A lényegről, mármint, hogy nem veszélytelen fűvel- fával összefeküdni, és az egyetlen hatásos védekező­eszköz ma a gumióvszer — nos erről Mester Ákosnak kell szabadkozva megtörnie a csendet, és erről bieder­meier szemérmességgel hall­gatunk fiataljaink előtt. Persze a jegyzetíró már megint fekete-fehér televízi­ón nézte a Hírhátteret. És hazudna, ha azt állítaná, hogy az elmúlt héten is hall­gattunk az AIDS-ről. Kolum- nás cikkek jelentek meg róla majd mindenütt - ugyanis meghalt az első magyar AIDS-beteg. De azért valót­lant állítana a jegyzetíró, ha azt mondaná, hogy látott már annyi szórólapot, pros­pektust az AIDS-ről, mint lá­tott gyermekkorában a tu­berkulózisról, a vérhasról vagy a kézmosásról. És el kell ismernie, hogy van már kórházi osztályunk az AIDS- betegeknek. Tavaly ősz óta. Egy helyen. Budapesten, mint ahogy pár hónapja már van hova menniük ápolásra a kábítószerbetegeknek is. Nem kis dolog ez, kérem. G. O. portokat fogadnak hétközben, ami természetesen nem zárja ki az egyéni érdeklődés lehető­ségét sem. A hétvégi előadá­sok kötött időpontban vannak. A leglátványosabb programok a távcsöves bemutatók, amiket természeti jelenségek esetén az időjárás függvényében heti rendszerességgel kedden és pénteken tartanak. Korábban nagyon sok szakkörnek adott otthont a Planetárium. Most a nyugdíjas, illetve gyermek csil­lagászok találkoznak itt rend­szeresen és a számítógépes szakkör tagjai. A többi szak­kör a városi TIT épületében tartja foglalkozásait. Először az országban a pécsi Planetári­umban állítottak össze előadá­sokat óvodás korú gyerekeknek. A 20—25 perces bemutatókra a város 64 óvodája közül öt- venből minden évben eljönnek a kicsik. A gazdag program ellenére az inézmény a belépőkből be­folyó pénzből nem tudja fenn­tartani magát. Évente általában 12 000 látogató jön el a csilla­gok birodalmába, nagy részük, kb. 80 százalékuk iskolás. A 8 forintos gyermek és a 15 forintos felnőtt belépőkből be­vett évi 120 ezer az épület fű­tésére sem elegendő. Ezért szükséges működéséhez az ál­lami támogatás, valamint a Pécs Városi és a Baranya Me­gyei TIT anyagi segítsége. Mindezek ellenére az intéz­mény csak olyan propagandát alkalmazhat, amihez nem kell pénz. A pécsi Planetárium kutatá­si feladatok elvégzésére nincs felszerelve, arra nem alkalmas. Nagyon jói el tudja viszont lát­ni ismeretterjesztő funkcióját és továbbra is a hegyen várja látogatóit. Azokat is, akik már jártak ott, hiszen az intézményt nem egyszeri látványosságot magában rejtő múzeumhoz, hanem inkább a mindig más arcát mutató színházhoz lehet­ne hasonlítani. Kaszás Endre A komputerterem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents