Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)

1987-03-28 / 86. szám

Táj és irodalom Az irodalom nem frontok háborúja Tüskés Tibor két új köny­vét vehettük kézbe most gyors egymásutánban: Triptichon című tanulmánykötetét és né­hány hete Pilinszky Jánosról írptt pályarajzát. Bármelyiket lapozgatom a kettő közül vagy futom át eddig megje­lent könyvei sorát, az az ér­zés erősödik bennem, hogy Tüskés Tibor érdeklődése alapvetően két fő vonzáspont köré sűrűsödik. Az egyik pó­lus a táj, s ebbe beleértendő a Dunántúl, az ország, majd tovább Európa, vagy ahogy maga is szívesen emlegeti: az univerzum. A másik pólus az e tájban élő és kultúrát, művészetet, elsősorban irodal­mat teremtő ember, azaz vég­ső soron a mű, és főként az irodalmi mű. Mikor e tétellel előhoza­kodtam a Pannónia Könyvek kicsiny kiadói szobájában, Látogatás Tüskés Tibornál Tüskés Tibor helyben hagyja. Hogy miért alakult ez így? Bizonyára a szülőföld, a gye­rekkor első élményei tették s a diákévek Nagykanizsán, Budapesten: a szóntódi évek a vasutas apa mellett, a vas­úti őrházban, a világ egyik legszebb látványával: — Mert Szántódról nézni Tihanyt a legszebb látnivalók közé tartozik — mondja Tüskés Ti­bor, és innen eredezteti uta­zásra, mozgásra, helyváltoz- tatársa való állandó erős késztetését is. Neki az uta­zás az ismeretszerzés, a gaz­dagodás egyik formája, akár a könyv: — Ha vannak foko­zatai az ismeretszerzésnek, akkor nekem az utazás az, ami az egyetem után követ­kezik. Utazásai mégis eltérnek a megszokottól. Mások, mint a mi újságírói portyáink, noha maga is mindig szívesen in­dul riportútra. Ö a rejtett ku­riózumok felfedezője, Tolna, Somogy, Baranya falvaiban, kisvárosaiban megbúvó érté­kek, szépségek ismerője és felmutatója. Faggatnám munkamódsze­réről, arról, mi lehet a titka hallatlan munkabírásának. De a titok nem a módszer­ben, nem a cédulázásban van: — Maga a megjelent könyv csak a csúcsa, csak egy tizede a jéghegynek. A többi kilenctizedéről nem tud a kívülálló. Maga az anyag- gyűjtés a hosszadalmas mun­ka, és nem a könyv megírá­sa. Ilyen nagy lélegzetű, igé­nyes munka legutóbbi, Pi­linszky Jánosról írott könyve. Tüskés Tibornak ez az ötödik irodalomtörténeti monográfiá­ja a kortársi magyar iroda­lom valamelyik jeles alkotó­járól. Iróportréinak, irodalom- történeti arcképeinek sora a minden szempontból úttörő jelentőségű Kodolányi Jónos- könyvvel kezdődött. Majd Csorba Győzőt, aztán Illyés Gyulát mutatta be egy-egy kötetben, 1983-ban, öt évvel a költő halála után látott napvilágot Nagy Lászlóról írott munkája, és most a Pi- linszky-könyv az Arcok, val­lomások sorozatban. Ez a névsor bizonnyal so­kat elárul Tüskés Tiborról. Különösen, ha egybevetjük egy régebbi felsorolásával, melyben kedves magyar köl­tőit nevezte meg. Mégis azt mondja, meghökkentő a név­sor: — Nem készültem ilyen könyvsorozatra. Nem udvari festő módjára, kiosztott fel­adatként készítettem ezeket a portrékat. Nem én kerestem ezeket az alkotókat, hanem ők szólítottak meg engem Ko­dolányi egy nekem szóló de- dikációval, Csorba Győző az­zal, hogy amit a versről tu­dok, azt az ö ízlésével üt­köztetve tanulhattam meg. Pi- linszkynél más volt a kihívás: 220 verséről már írtak köny­vet, én azonban azt akartam látni és megmutatni, milyen tökéletes egységben van Pi­linszky János életművében minden, amit csak léírt: pró­za, vers és interjú. A .leírt szó és az ember. Ezekben a portrékban az a Tüskés Tibor van benne, aki­nél az értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. És aki az irodalmat nem fron­tok háborújának képzeli el, hanem a másságok, a külön­böző értékek együttélésének tartja. Gállos Orsolya Hattyúdal? Új szenzibiütás a IVL Pécsi Galériában El Kazovszkij: Vándoráilatok a sivatagi balettben című alko tása Minden bizonnyal ez az utolsó nagy közös seregszem­léje annak a 80-as évek ele­jén külső hatásokra kibontako­zó, de erősen hazai viszonyok­ba gyökerező művészeti moz­galomnak, amelyről olyan sok szó esett az utóbbi években, és amelyet olyan sokféle név­vel illet a szakzsargon. A „mozgalom” szó nem egé­szen helyénvaló, mert paradox módon a rendszeres és egy­mást gyorsan követő gyűjte­ményes tárlatok nem valami­féle közösség, manifesztált kö. zös ideológia megnyilatkozásai voltak, hanem az egyes művé­szetekben meglévő lehetősé­gek kibontására irányuló külső erők megnyilvánulásai. Nevezetesen arra gondolok, ■hogy az egész „új szenzibiii- tás" mint művészettörténeti je­lenség, eltörpül művészetszo­ciológiái jelentősége mellett. És ezen a ponton feltétlenül meg kell említenem Hegyi Loránd nevét, mint a moz­galom mentoráét, okos és ér­zékeny menedzselőjéét. Némi túlzással úgy vélem, ő egy­maga szenzibilisebb, mint párt­fogoltál együttvéve. így felte­hetően nem téved, amikor úgy véli, ez volt az utolsó közös „fellépés", ezután mindenkinek a saját útját kell majd járnia, ami természetesen sok kocká­zattal és veszéllyel fog majd járni. Elsősorban azoknak a fiatal művészeknek a számára, akik a főiskoláról kikerülve mintegy belecsöppentek a si. kerek és lehetőségek e para­dicsomi birodalmába. Minden bizonnyal „hattyú­dal", amit most a Pécsi Ga­lériában és a Kisgalériában lá'.hatunk, harsány és kissé tragikomikus hattyúdal. Ami a harsányságot illeti, az a Pécsi Galériában nekem bántó, sok. A nagyméretű, heroikus vász­nak agyonnyomják egymást, -szinte egymásra másznak. A nagy gesztusok aránytalannak tűnnek egymás társaságában. A hatalmassá növelt „belső rezdülések" nem nélkülözik a komikus vonásokat, még ha olykor hitelesek is. Mindez sértő talán, valójában azon­ban inkább a dolog természe. téből 'következük. Az új szen- zibilitás vagy új eklektika szin­té parttalan lehetőségeket adott az erősen érzelmi-indu­lati töltésű, expresszív, végle­tesen individuális művészet számára. A 80-as évek elejé­nek nyomott és reménytelen közhangulata az egész világon jó táptalajnak bizonyult az ér­zelmes-nosztalgikus gesztusok befogadására. A pillanat, amelyben a körülmények és szándékok alkotó módon tud­tak egyesülni, talán végleg el­múlt, az önfeltárás folyamata •nem fokozható, túl nagy ada­gokban pedig egyenesen visz­Boibás Klára: Párizs, 1986 szójára fordul, viszolyogtatóvá válik, az érintkezés gátja lesz. Most minden egyes alkotói pálya új kérdéseket vet fel, olyan kérdéseket, amelyekre a korábbiaknál sokkol nehezebb lesz megfogalmazni az auten­tikus feleleteket. Az utak me­gint elválnak: nehéz és kétsé­ges vállalkozás lenne jóslatok­ba bocsátkozni a távolabbi jövőt illetően. A kívülálló szá­mára az sem tragikus, ha so­kan tűnnek majd el véglege­sen a süllyesztőben, ez mindig is így volt, és egyre inkább így lesz, minthogy egyre töb­ben engedhetik meg maguk­nak a művészet luxusát. Az sem kétséges, hogy a képter­melés új és jövedelmező for­mája egyre nagyobb teret hó­dít, és ezen a téren az „unga­rische puszta" és társai némi­leg önmagukat túlélt formá­ciói mellett igazi újdonságok­ra számíthatunk. Az idő múltával tisztul a kép, kikristályosodnak azok az életművek', amelyek képesek maradandó értékek és új ha­gyomány megteremtésére. A mostani kiállítás résztvevői kö­zül én mindenképp idesorol­nám Bak Imrét, akinek koráb­bi munkásságához szervesen kapcsolódik az utóbbi évek ol­dottabb stílusa, s aki ebben az oldottabb stílusban is meg­őrizte a racionális és az irra­cionális elemek biztos egyen­súlyát. De sorolhatnám még El Kazovszkij, Kiírná Károly, Szirtes János nevét: mindany- nyian olyan erős, autonóm vi­lágot teremtettek mór koráb­ban, amelyet alapjában nem ingat meg semmiféle külső ha­tás. A fiatalok közül Ősz Gá­bor munkái különösen tetsze­nek, nagy méretük ellenére mindig bensőségesek és ko. molyak. Külön szeretnék szót ejteni a Kisgaléria-beli kiállításról, nem az elhelyezés okán, hanem azért, mert úgy vélem, sokkal sikerültebb, mint a másik. Nem tudom, hogy a hely szelleme teszi-e, a tágasabb tér, az el­més válogatás, mindenesetre itt még a gyengébb művek sem bántóok, sőt, mintegy il­lusztrálják a természet és a ki­állítások dialektikáját. Bőséges tere van Birkás Ákos monu­mentális műveinek, Károlyi Zsigmond monokróm, törékeny szépségű munkáinak és végül Mulasics László képeinek, ame­lyek számomra az egész kiál. lítás legkellemesebb meglepe­tését jelentették. Nagyméretű, festői értékekben gazdag vász­nai olyan erősek, tiszták, hogy mintegy a rendteremtés lehe­tőségét illusztrálják a káosz és reményvesztettség zűrzava­rában. Kovács Orsolya QHÉTVÉGE fi kultúra szamaiból Számítógép huszonhat művelődési házban Több néző a pénztár felől — Divat a bál? Baranya megyében — figye­lembe véve a lélekszámot, a mozik számát és a mozibajárá- si szokásokat - 60 ezer néző körül számit sikeresnek egy film. Persze, attól függ, honnan nézzük. Mert ha mereven értel­meznénk a 60 ezres határt, nem tudnánk mit kezdeni egyrészt az adatokkal, másrészt a siker­rel magával, amit mégsem bi­zonyít kizárólag a nézők szá­ma. Mert nézzük csak! 1986- ban. 66 318 néző volt kíváncsi a Nincs kettő négy nélkül cí­mű, Piedone-típusú, olasz víg­játékra, 65 976 pedig a Kék vil­lám című amerikai politikai kri­mire. Csakhogy: 40 200-an lát­ták az Ellújta a szél cimű fil­met, ennél többen nézték meg (40 688-an) a Szerelem első vé­rig című magyar filmet. Az el­varázsolt dollár című magyar vígjáték 35 900 nézőt vonzott, a Saolin templom szent köntö­se című kínai kalandfilm meg 30 697-et, Ugyanakkor siker Elen Klimov szovjet rendező löjj és láss! című filmjének 9200-as nézőszáma a szovjet háborús filmek kategóriájában. S ha elkezdtük, olvassunk már egy kicsit a statisztikák­ban: a teljesség igénye nélkül, ás megengedve, hogy más ol­vasat is lehetséges. A Baranya Megyei Moziüze­mi Vállalat a mozik csökkenő száma mellett érte el a láto­gatások emelkedését: 1985-ben 116 mozival ellátatlan telepü­lés volt a megyében, 1986-ban 137; huszonöt 16 milliméteres mozit szüntettek meg, mert nem volt gazdaságos. A látogatók száma a városokban emelke­dett, a falvakban csökkent. Színház. Az 1986-os naptári év mereven két részre osztha­tó: az előző évad vége még a régi színházban mérendő, az új évad első része az új ka­marában. összehasonlításra itt nincs alkalom. De azért egy­két érdekes dolgot mutat a KSH Baranya Megyei Igazgató­ságának statisztikája. 1986. I. félévében például 13 városban 148 előadást tartott a pécsi társulat 61 276 néző előtt. A városok közt ott van Nagyatád és Cegléd, de nincs ott Komló és Mohács. Vajon miért? A régi színházban a tavah'i első félévben a Vértestvérek c. musical volt a legnagyobb si­ker. Pécsett 10 679 néző volt rá kíváncsi. Ezt A bajadér c. ope­rett követi (5823) és Szomory Dezső Bella című színműve (4078). A Diótörő című balett 4 előadást ért meg 1415 néző előtt, ami figyelembe véve, hogy a nézőtér 615 személyes /olt, félházat jelent, s ha tud­juk, hogy ez volt a színház egyetlen gyerekeknek szóló orodukciója, a jelenség egye­nesen érthetetlen és indokolat­lan. Az októberben megnyílt ka­maraszínházban az év utolsó napjáig 24 előadást ért meg □ Hawaii rózsája, 19-et a Gőz­ben, 9-et a Lear király — ter­mészetesen ezek a számok nem abszolút mérői az érdeklődés­nek, hiszen a bemutatók kü­lönböző időpontokban voltak. Figyelemre méltó Schwajda György Mari című groteszkjé- nek hat telt háza. És az, hogy míg korábban 26 ezer—24 ezer volt a bérleti jegyek és a pénz­tári jegyek aránya, az új szín­házban 4826 bérletet adtak el. viszont 10 254 jegyet a pénz­tárnál. A művelődési házak és a hozzájuk kapcsolódó intézmé­nyek a kulturális ágazatnak afféle szegény gyermekei: so­kan már létüket, értelmüket is vitatják, megkérdőjelezik. S bár tudjuk, hogy némelyik nagyon kopott, és alighogy alkalmas feladata ellátására, temetni azért korai lenne. Mert a szá­mok nemcsak hanyatlásról, ha­nem változásról, belső átrende­ződésről is vallanak - még ha talán (mint a rossz nyelvek mondják) néha kozmetikázzák is ezeket a számokat. 1986-ban megszűnt két mű­velődési intézmény: Pécsett, a József utcában a KPVDSZ mű­velődési háza és Mohácson az Uj Barázda Tsz klubja. Új in­tézmény, illetve telephely: Bó- nyászklub Mázaszászváron, mű­velődési helyiség Drávapiskin, Szaporcán, Okorágon, Sósver- tikén, és állandó kiállítási te­rem a mohácsi Kossuth mozi­ban. A tanácsi művelődési köz­pontokban és házakban köz- művelődési szakmai munkakör­ben (nem érintve itt most a szakszervezeti hálózatot) 49 népművelő működött népműve­lői szakképzettséggel, 91 pedig ilyen szakképzettség nélkül. Kü­lönösen sok a képesítés nélküli a szakkörök, művészeti csopor­tok vezetői között. A megyében 26 művelődési intézménynek volt személyi számítógépe. Pénz. A tanácsi művelődési házakra és központokra, klub­könyvtárakra 1986-ban az üze­meltető 38 millió forintot fordí­tott. Az intézmények működé­si bevétele (terembérleti d:iak- ból, táncos rendezvényekből és hivatásos művészek műsoros “stjeibőll 19 millió forint volt. Az előbbi összeg az elmúlt években alig változott. az utóbbi határozottan nőtt. Csök­kent viszont az üzemek, tsz-ek támogatása, amit a művelődé­si intézmények működésére ad­tak: ez tavaly 7,3 millió forint volt. Csökkent az ismeretterjesztő előadások száma (1984.: 2299, 1986.: 1501) és ezek látogatói­nak száma (1984.: 227 ezer, 1986.: 167 ezer). A társada­lomtudományi témájú előadás kétszer annyi volt, mint a ter­mészettudományos. Az 1984-es 440-ről kevesebb, mint a leiére csökkent a műkedvelő művé­szeti csoportok száma. Fel kell viszont figyelni arra, hogy a statisztikában „iskolai vizsgára előkészítő" és „képző, átkép­ző, továbbképző, egyéb szak­mai célú tanfolyomok"-nok ne­vezett rendezvények nagyon népszerűek. A sorrend itt: szá­mítástechnika, sport. . . Az úgynevezett nagyrendez­vényeket, a szórakoztató jelle­gű esteket többnyire a bevétel céljából rendezik, vagy úgy tartja a sznob kulturális köz­vélemény, hogy csak arra jók. A szamok arra intenek: új ten­denciák vannak kialakulóban — vagy régiek térnek vissza. Nevezetesen: növekszik az úgy­nevezett műsoros estek népsze­rűsége. A statisztika ide szá­mítja a színházi, az irodalmi es­teket, a komolyzenei, könnyű­zenei, népzenei műsorokat, a hivatásos, az amatőr művészek külön-kiilön, vagy együttes mű­sorát, a játékfilmvetítést (műv- házban) és a komplex műsoro­kat. Ezek száma egy év alatt 1878-ról 2290-re emelkedett a Baranya megyei tanácsi mű­velődési intézményekben, a lá­togatók száma pedig . 24 ezer­ről 32 ezerre. És ezt nem lehet ügyeimen kívül hagyni, még akkor sem, ha a jelenség ala­posabb elemzésre szorul, mert n rubrika annyira vegyes ízlés­es érdeklődésviszonyokat fog össze. • Alaposabb elemzés például kimutathatja. hogy a diszkó vesztett népszerűségéből az „egyéb táncos alkalom, tánc­est, bál" javára. Hogy rendkí­vül megnőtt a kiállítások (nép­művészeti. képzőművészeti és iparművészeti) száma, nem mePékesen. valószínűleq azért, mert legtöbbjük vásárlással van összekötve. Eeltűnő a játszóhá­zak népszerűsége is. Mindez, ha vázlatoson is, de mutatja, hogv a nyolc—tíz évvel ezelőtt támadt új ötletek között szá­mos jól bevált — ha magában nem is váltja meg a művelődé­si házakat. Mindenesetre érde­mes újabb ötleteken gondol­kodni, fenntartónak és népmű­velőnek egyaránt. Gárdonyi T. 1987. március 28., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents