Dunántúli Napló, 1987. február (44. évfolyam, 31-58. szám)
1987-02-21 / 51. szám
Beszámoló az ifjú közgazdák találkozójáról Közgazdasági élet Nagyobb szerepet a megújulásban Mint arról lapunkban beszámoltunk, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében február 7-én tartotta Vili. tisztújító közgyűlését a Magyar Közgazdasági Társaság. Az elmúlt öt évben végzett munkával való számvetés mellett a résztvevők megvitatták a közgazdaságtudomány és a közgazdászok szerepét a gazdasági feladatok megoldásában. Az alábbiakban a közgyűlés elé került egyik tanulmányból idézünk. A reformfolyamatok teljes történeti áttekintése adta az ez évi tanácskozás napirendjét. Az eleve világos lehetett, hogy a becsvágyó program a maga teljességében és a kívánatos mélységben nehezen teljesíthető, arra viszont nagyon kiváló alkalmat teremtett, hogy kiderüljön: milyen kérdések áflanak a hallgatóság érdeklődésének középpontjában, melyek azok a problémák, amelyek úgyszólván az előadástól függetlenül is fölmerülnek. Ennyiben a reform- folyamatoknak nemcsak az objektív, történeti jellegű megközelítése lehetett tanulságos, hanem a szubjektív torzítások iránya is ma, a gazdaságirányítási rendszer reformja utáni huszadik esztendőben. Talán nem lesz nagy hiba, ha e sorok írója is oda teszi ismertetőjének hangsúlyait, ahol saját nézőpontjából kiemelkedő érdekességeket talál. LEGNAGYOBB HIÁNYOSSÁG: NINCS PIAC A szocialista társadalom tör. ténete a reformok története. Ezzel a Marx—Engels-parafrá- zissal foglalható össze Berend T. Iván előadásának lényege. Higgadt, széles körű érveléssel, fegyelmezett gondolatmenet során hallhattuk, hogy miért szükségszerű történetileg a szocialista társadalmak reformja. A hallgatóság érdeklődése azonban elsősorban a magyar reformfolyamat jelenlegi állásának és kilátásainak megítélésére volt kíváncsi, s az előző készségesnek bizonyult e kíváncsiság kielégítéséhez. Berend T. Iván használta a bobpólya-hasonlatot annak illusztrálására, hogy a magyar gazdoság néhány évvel ezelőtt kényszerpályára került, és ez ma is így van. Nincs értelme túlságosan komolyan venni egy hevenyészett metaforát, csak figyelmeztetésül: a bobpálya lefelé vezet. A cél, hogy mielőbb a végére jussunk, ám ahhoz biztonságosan kell haladni, olykor fékezve. S végezetül egy egy momentum, ami szerintem a metaforától függetlenül igaz a mai magyar gazdaságra: egyre kevesebb az idő, egyre sürgetőbbek a változtatás iránti igények. A késlekedés a haladás biztonságát veszélyezteti. Vissi Ferenc, az Országos Anyag- és Arhivatal elnökhelyettese beszélt az 1966-68-as folyamatok elveiről és a megvalósulás mikéntjéről. Érdekes lehet, hogy olyan közgazdász, aki e folyamatokban nem vett részt, ám később számos reformbizottságban, kollektívában ügyködött, hogyan értékel. A pozitívumokról: visszavonhatatlanul bebizonyosodott, hogy létezhet tervszerű gazdaságműködtetés tervutasítások nélkül: lehetőség nyílt a piaci koordináció megvalósítására az állami és szövetkezeti tulajdon egyenlő megítélése alapján, megnövekedett vállalati önállóság mellett. Számos közismert korlát és nehézség akadályozta a pozitív lehetőségek valóságos kifejlődését. Például az akkori nemzetközi helyzet korlátái — a szocialista országokban nem nézték túlzottan nagy szimpátiával a piaci irányú fejlődést. A „beépített’ koncepcionális fékek: nem változott a gazda- sáqpolitika, nem változott az intézményrendszer, továbbá sem a társadalom tagjai, sem pedig az irányítók nem voltak fölkészülve a reform társadalmi következményeinek elviselésére. E tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy a reform- folyamat nem kibontakozott a hetvenes évek elején, hanem éppen ellenkezőleg, lényeqes visszarendeződési tendencia valósul meg. Teljesen egyetérthetünk Vissi Ferencnek azzal a véleményével, hogy a legnagyobb hiányosság ma is a piac hiánya. Ennek ugyanis több dimenziója van. Az egyik, hogy a gazdaság egyes szféráinak összekapcsolása nehézkes, vagy nem is valósul meg. Ma is csak a második gazdaság működése alapján vannak elképzeléseink a munkaerőpiac működéséről, az ott kialakuló árak - bár szükségképpen elég torz struktúrában — igen messze vannak a hivatalos munkaerőpiaci áraktól. Talán e téren érzékelhetők leginkább — az árszabályozás esetlenségei mellett - az izolált szabályozási körök létezéséből fakadó hátrányok. Szinte viccnek is rossz, hogy mind konzervatívabb eszközök alkalmazásával egyre messzebb kerülünk a két évtizede helyesnek vallott elveink megvalósításáról. A példa sajnos nem egyedi, a torzan vagy sehogyan sem működő vagyonérdekelt- ség nem teszi lehetővé a jelennek és a jövőnek a pénz jelenlegi és jövőbeni értékén alapuló összekapcsolását. A sok más felhozható példa, a mindennapi üzleti gyakorlat eseményei azt sugallják, hogy a piac, mint normarendszer, nem működik. Sokszor ismerjük a normát, de nem tartjuk be. Ez is azt mutatja, ebben az alapkérdésben, a piaci értékrend működőképes norma- rendszerré tételében sok tennivaló van még. NINCS MŰKÖDŐKÉPES STRUKTÚRAPOLITIKA Faluvégi Lajos, az Országos Tervhivatal volt elnöke igen szenvedélyes hongú és nagyon őszinte előadásában a közelmúltról beszélt. Az 1979-80-as gazdaságpolitikai fordulat szükségességét senki nem kérdőjelezi meg. A viták általában az elmúlt esztendők folyamatainak megítélésében szoktak kitörni. Az előadó úgy ítéli meg most is, hogy tervezési szempontból különösebben nem lehetett volna mást tenni, mint ami történt. Itt erősen érvényesültek a kényszerelemek. Falu- véqi Lajos is nagy hangsúlyt helyezett azonban arra, hbgy a gazdaságban végbement folyamatok sokszor ellentétesek voltak a qazdaságpolitika deklarált céljaival és a tervtörvénnyel is. Az 1977-es KB-határozat óta ismeri a gazdaságpolitika a szerkezetátalakítási program jelentőségét, rendszeresen ismétlődő gazdaságpolitikai célként a strukturális illeszkedés meg is fogalmazódik, a VI. ötéves tervtörvény elő is irja az exportképes feldolgozóipari fejlesztést, ezzel szemben a feldolgozóipar az omúgy is viszonylag alacsony fejlesztési dinamikában háttérbe szorult, és a kitermelő szektorok fejlesztése került előtérbe. Az előadó is azon a nézeten volt, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikának szinte legnagyobb hiányossága, hogy nincs működőképes struktúrapolitika. Ennek létezéséhez természetesen nemcsak termelési és forgalmazási dinamizmusra van szükség, hanem a vállalati struktúra dinamizmusának megteremtésére is. Itt azonban olyan kérdésekről van szó, melyek felismerése sem mindig egyszerű, és főként időigényes a gazdaság szakmai szempontjaiból is elfogadható megoldás átjuttatása a politikai döntéshozatali fórumokon. NINCS HOVA HÁTRÁLNI Pulai Miklós, az OT elnök- helyettese a VII. ötéves terv koncepcióját elemezte nagyon szenvedélyes, szinte ingerült hangú előadásában. Számomra éppen a hangnem volt a legnagyobb újdonság, s az, hogy előadása nagyobb részében Pulai Miklós is általános kérdésekkel foglalkozott. Olyan kérdésekkel, melyek a reform folytatásával, annak intenzitásával vannak összefüggésben. Pulai is előadta azokat a követelményeket, melyeket évek óta hangoztatnak sokan — ő is - különféle fórumokon, s amelyek megvalósulása várat magára: dinamizmus, hatékonyságnövelés, struktúra, vállalati kapcsolatok, normarendszer, egységes vállalati megítélés, vállalkozás, és lehetne folytatni. Főleg ennek az előadásnak alapján, de a többiekéből is kiérthetően azt lehet mondani, tudjuk, hol vannak a bajok, legtöbbször az okokat is ismerjük. Eddig ezék a bajok újratermelődtek. Az is pozitív változás, ha ezt sikerül elkerülni. Kérdéses, hogy a jelenlegi döntéshozatali struktúrában ez mennyire sikerülhet. Mostanában gyakran idézik Gorbacsovot: „Nincs hova hátrálni". Gondolom, nekünk sincs. Dr. Fojtik János A magyar közgazdaságtudomány a hatvanas években számos eredménnyel dicsekedhetett, omelyek elméleti és tudományos jelentőségét nem lehet lebecsülni. Az 1968-ban bevezetett új gazdaságirányítási rendszer több éves, hallatlanul intenzív és termékeny előkészítő munka eredményeként jött létre - ebben több száz közgazdász és sok gazdaságpolitikus vett részt - újító szellemben, a szocialista útkeresés jegyében. Ez volt az a kollektív csúcsteljesítmény, amelynek során hasznosultak a szocialista közgazdaságtudomány nemzetközi megújulásának kezdeti eredményei, ugyanakkor á hazai közgazdászok elméleti tudására és gyakorlati tapasztalataira alapozva, máig is utol nem ért mértékben realizálódott a közgaz- dasáqtudomány társadalmi funkciója. Ki kell hangsúlyozni, hoqy erre a kollektív erőfeszítésre a párt kezdeményezésére és a politika folyamatos és erőtelies támoqatása révén kerülheted sor, és ez volt a titka eredménvesséaének is. A hazai közgazdaságtudomány szerepe a gazdaság- politika formálásában az elmúlt két évtizedben nem alakult egyenletesen. A hatvanas évek második felének csúcsát rövidesen követte a tudomány és a politikai qyakorlat kapcsolatának lazulása, és csak a hetvenes évek véqétől erősödött fel ismét a dialógus. Azóta az állami és pártszervek rendszeresen kikérik a közgazdászok véleményét részint a Magyar Közgazdasági Társaságon, részint a Magyar Tudományos Akadémián, ese'enként más szerveken keresztül. Kialakultak a párbeszédnek exkluzív formái is. A közqazdasáatudománynak, továbbá a társaságukba bekapcsolódó közgazdászoknak ma eléqqé széles lehetőségeik vannak a társadalmi cselekvés helyes irányú befolyásolására, a lehetőségekkel részben jól tudunk élni, bizonyos fontos részben azonban még nem eléagé iái. Jó hatásfokkal megy végbe az elméleti, kutatási területen és a ayakorlatban dolqozó közgazdászok szemléletének ösz- szehanqolóHása. véleménvseré- iük az időszerű kérdésekben. Ebben a Magyar Közgazdasági Társaság is lényeges szerepet játszik, más társadalmi szervezetek úgyszintén, s a gazdaságpolitika napirenden lévő vitakérdéseiben a párt- és a kormányzati szervek ilyen jellegű koordinációra tudatosan törekednek. Javuló, de még nem megfelelő hatásfokú a közgazdászok aktivitása, tudományos és politikai felelősségvállalása a társadalmi cselekvés befolyásolásában. Nyilvánvaló, hogy a cselekvés . hatásossága nem egyedül és tán nem is döntően a közgazdászokon múlik, de nélkülük, vagy kedvezményezésük híján nem lehet igazán jó. A közgazdaságtudomány ma még nem teljesíti eléggé magas fokon tanácsadási funkcióját a gazdaságpolitikában és a gazdaságirányításban. Nem jött létre igazán gyümölcsöző együttműködés például a restriktiv gazdaságpolitika értelmezésében, a termelési szerkezet-váltás taktikájában az exportorientáció helyes felfoaásában, továbbá az antiinflációs aazda- sáqpolitika lehetőségének tisztázásában.- Nem minősíthetjük elegendőnek a közgazdásztársadalom részvételét, a cselekvés hatásosságát az ágazati fejlesztési stratégiákban és a vállalati stiatéqiák kidolaozásában. Az úgynevezett „válság-ágazatok" problémájának megoldásához a közgazdászok sem járulr~k hozzá megfelelően mélyebb kritikai elemzésekkel és meaoldási irányok kimunkálásával. Úavszintén kevés erő és gondo'ati befektetés iut az alacsony hatékonysáqú vál- la'a'.ok széles körének konkrét problémájára. Az eddiqinél nagyobb mértékben kell figyelmet fordítani a mikrogazdaság lémokö:éie, úgyszintén az ágazatok gazdasági hatékonyságára. A közgazdaságtudomány az elmúlt két évtizedben javulóén töltötte be azt a funkciót, hogy pozitív irányba befolyásolja a társadalom gazdasági tudatát. Nem egyedül a közgazdaság- tudományon múlott — bár hiányosságai, korlátái közrejátszottak benne —, hogy a társadalom gazdasági tudati állapotával ma sem lehetünk elégedettek. A gazdasági reform nyomán ugyan lényegbevágó fordulat vette kezdetét a gazdasági közgondolkodásban, és mind a gazdasági vezetők, mind a lakosság körében kezdett háttérbe szorulni a mindent felülről várás, kezdtek helyreállítódni olyan értékek, amelyek mindig is a gazdasági dinamika hordozói voltak, mint az újítási kezdeményező- készséa, a vállalkozó kedv és a piaci alkalmazkodás. Mindezek azonban máig sem váltak ura'kodóvá, fennmaradtak olyan fékező tudati elemek, mint a munka minőségétől eltekintő kereseti egyenlősdi, a vállalati monopol-helyzetekkel való megbékélés, a hazai versenypiac fontosságának a le- becsü'ése, az állami beavatkozások feltétlen hatásosságában való túlzott hiedelem és az erre való haj'am. A közgazdaságtudomány önmagában természetesen képtelen a közqazdasági tudat kellő intenzitású befolyásolá- tára, inkább kovásza lehet a gazdasági közgondolkodás további pozitív irányú fejlődésének, különösen akkor, ha ez- irányú szereoét támoqatia az oktatás minden szintje és a gazdasági propaganda. Rovatszerkesztő: MIKLÓSVÁRI ZOLTÁN Néhány pere közgazdaság Ezzel az adófajtával elég sajátságos módon találkoztunk itt Magyarországon, éppen a növekvő turizmus révén. A nyugati országokban a vásárolt műszaki cikkek után ugyanis az üzletek minden külföldinek a vételár bizonyos százalékát adó visz- szatérités címén visszafizetik, ha a határt elhagyva le- pecsételtetik a számlát, s azt visszaküldik. Ez az adófajta — amit a nyugati, német nyelvterületen Nehrwerts- steuernek neveznek — tehát nálunk szokatlan módon először csak az előnyös oldaláról mutatkozott be. Mielőtt a hozzáadott- érték-adó mibenlétéről beszélünk, tudnunk kell: mit nevezünk hozzáadott értéknek egyáltalán? S mi köze lehet, van ennek a forgalmi 10. HÉTVÉGE Mi a hozzáadottértékadóhoz, aminek a neve ismerősebben cseng talán. A közgazdasági kislexikon iparstatisztikai fogalomnak nevezi a hozzáadott értéket, mondván: az anyagi ráfordítások és az eredmény különbözeiét értik alatta. A forgalmi adóról viszont azt írja, hogy „a termék valamely termelési fázisához, vagy a termékek forgalmazásához kötődik". Most pedig térjünk vissza a nyugati országokban használatos szisztémára, amelynek az elve a következő: minden egyes áru, vagy szolgáltatás értékesítése után kell forgalmi adót fizetni. A kötelezettség tehát nem függ Ottói, hogy az adott cikk a fogyasztást szolgálja, vagy éppen egy beruházáshoz szükséges berendezés. A forgalmi adót akkor is meg kell fizetni, ha például valaki alapanyagot vásárol, hogy abból valamilyen árut előállítson, vagy pedig részegységet vesz egy automata gépsorhoz. A példákat sorolhatnánk tovább: mindenesetre talán jól érzékelteti, hogy a forgalmi adózás lényegében az értékesítéshez kötődik bármelyik szférában. Persze mondhatnánk rögtön az ellenérvet, minél több üzemben fordul meg az áru, minél magosabb a feldolgozottsági foka, annál többször fizetnek adót utána, s végül megfizethetetlenül magas lesz az ára. A rendszer egyszerű módon küszöböli ki a halmozódást; miután kiszámítják az ár alapján az odót, levonják az addig kifizetett összes forga'mi adót, így végeredményben csak azután az érték után kell fizetni, amit az adott üzemben létrehoztak. E módszerről kapta egyébként a nevét is: hozzáadottérték-adó. A nálunk most érvényben lévő rendszer más alapokon nyugszik. A forgalmi adó a fogyasztáshoz kapcsolódik, tehát csak az utolsó fázisban, a nagykereskedelemnél számítják ki az adót, s így alakul ki a fogyasztói ár, amelyben a végső felhasználó, tehát a vásárló fizeti meg az adót. S természetesen csak a fogyasztási cikkek, illetve szolgáltatások után kell forgalmi adót fizetni. (Ennek körét a jelenleg érvényben lévő rendelet határozza meg.) Talán e néhány vázlatosan ismertetett elvből is látszik, milyen nagyarányú változást jelent a forgalmi adórendszer új alapokra helyezése, a hozzáadott érték szerinti számítás bevezetése, amelyben a korábbival ellentétben minden áru és szolgáltatás után forgalmi odót fizetnek. S a változások nem vezethetnek ellenőrizhetetlen ármozgásokhoz, nagyarányú dráguláshoz. Az újfajta adórendszer bevezetése nem pusztán elhatározás kérdése, számos olyan változást hozna, amely a gazdasági élet egyéb szféráira is kihat. Mindenképpen pozitívuma, mondják a szakértők, hogy növekedne a termelői és a fogyasztói árak közötti különbség az utóbbi javára, tehát javulna a kétszintűség, ami az árrendszer megfelelő működésének alapja. Ám módosulnának az árarányok is, tehát ennek hatásait nagyon pontosan előre szüksé. ges fölmérni. Természetesen ez átírná a fogyasztói ártámogatások jelenlegi rendszerét. S végső soron lehetővé tenné azt is, hogy a vállalatok által fizetett egyéb adók mértékei esetleg megváltozzanak. L. M. Lefelé vezet a bobpálya - mielőbb a végére kell jutni A Magyar Közgazdasági Társaság Ifjúsági Bizottsága január utolsó hétvégéjén rendezte meg a fiatal közgazdák immár hagyományos éves találkozóját Salgótarjánban. Cikkünk szerzője, a bizottság titkára, a PJPTE Közgazdaságtudományi Karának oktatója a találkozón elhangzott legérdekesebb eszmefuttatásokat idézi meg.
