Dunántúli Napló, 1987. február (44. évfolyam, 31-58. szám)

1987-02-15 / 45. szám

Sáska Ildikó ruhatervező elképzelés és napok is eltelnek, iparművész, amikor megalkotja amire több sikertelen skicc modelljeit először csak hal- után megszületik a mű. Akkor ványan motoszkál a fejében az elviszi őket a gyárba, a mo­Hogyan lesz export az álmokból? dellszerkesztővel megbeszélik, aki nagyüzemi gyártásra alkal- mazhatóan elkészíti a szabás­mintát. A legelső darabot vá­szonból készítik el, ekkor derül ki, kell-e módosítani a szabás­mintán és mit? Csak ezután készül el a drága bőrből az első mintadarab. Sáska Ildikót két éve alkal­mazza ruhatervezőként a pécsi Kesztyűgyár a bőrruházati rész­legében. A gyárnak a kesztyű- gyártás mellett kifejlesztett vi­szonylag fiatal ágazata figye­lemre méltó sikereket ért el már eddig is. Évente 50—60 ezer darab finom bőrből készült kü­lönböző ruházati cikket expor­tálnak. Ám a-.piacon nagy a harc, tovább kellett lépni. Az iparművészeti főiskola el­végzése után Sáska Ildikó egy ideig a Május 1. Ruhagyárban dolgozott. A két év óta, ami­óta a pécsi gyárnak tervez, az ő modelljei is hozzájárultak, hogy a gyár országos bőrdísz­műipari kiállításon rangos dí­jat nyert, megnyerték a gyárt­mányfejlesztési pályázatot is. Kolléganőjével tavaly elnyer­ték az ipari minisztérium nívó­díját. A legutóbbi Pécsi Ipari Vásár egyik nagydíját nyerte a fiatal tervezőnő egyik bőrruha kollekciója. Azonban hosszú az út, amíg a megálmodott és elkészült mintadarabokból exporttermék lesz. A megvalósult minták (mert sok tervből még minta­darab sem lesz)' bemutatják a hazai szakembereknek, üzlet­kötőknek, utaztatják külföldre, megmutatják itt is, ott is. Nem­rég járt Kanadában üzleti úton és városonként is különböző, hogy mi tetszett, meg a kollek­cióból. Például az egyik külön­leges vonalú, gyönyörű, puha fehér bőrdzsekivel Japánban nem arattak tetszést. Ugyanak­kor az a svéd cég, amelyik a svéd butikhálózatnak ad el, je­lentős mennyiséget rendelt be­lőle. Ez is Sáska Ildikó modellje. A fiatal tervezőnek iassarr kezd beérni a munkája. A legutóbbi párizsi bőrbemutatón — ha nagy üzlet egyelőre nem is született — nagy sikere volt. Most futnak a szalagon Fran­ciaországba és Svédországba készülő modelljeik. Épp ezért meglepő, hogy a legfrissebb divatinformációkat jobbára sa­ját pénzükön, külföldről meg­hozatott szaklapokból szerjk. A gyár vezetői most tervezik, hogy az idei évtől bizonyos összegű prémiumot adnak majd, a legjobb üzletnek meg­valósult modellek tervezőinek. S. Zs. A XIX. magyar játékfilmszemle eseményeiből A Szörnyek évadja már megosztotta a közönséget Országos népzenei találkozó Bonyhádon Felhívás az amatőr együttesekhez A Bonyhádi Vörösmarty Mű­velődési Központ fölhívással fordult az ország különböző te. rületein működő amatőr nép­zenei együttesekhez. 1987. áp­rilis 25-26-án másodszor is megrendezik az amatőrök or­szágos népzenei találkozóját. Várják az együttesek jelentke­zését a citeraegyüttesek kivé­telével, amelyekkel más fóru­mon •foglalkoznak. A találkozó célja, hogy az amatőr népzenészek szakem­berek előtt megméressenek és szakmai útmutatást kapjanak. A díjakat két fő szempont sze­rint ítélik oda: táncházi muzsi­kálás (kötelező dunántúli és egy szabadon választott tánc­renddel), illetve színpadi mű­soruk alapján (10 perces). Az együttesek tagjai 100 Ft-os részvételi díj ellenében szállást, étkezést kapnak. A jelentkezési lapokat március 1-jéig kell el­küldeni (7151 Bonyhád. Pf.: 16). Részletesebb fölvilágosítást a bonyhádi intézmény ad az ér­deklődőknek. (Munkatársunk telefontudásitása) Katonazenekar fogadta a XIX. játékfilmszemle nyitóelő­adására érkezőket péntek este. A pattogó ritmusok a Buda­pesti Kongresszusi Központban ugyancsak stilszerűtlennek tűn­tek. Hogy mégis köze van va­lamelyest a hely alkalmához a történésnek, akkor kezdett eleve nyilvánvalóvá válni ami­kor Dós János magányos sza­xofon szólójával, majd Cseh Tamás ismerős dalával lépett a színpadra. Amikor aztán a Tolcsvay testvérek is előadták a Nemzeti Dalt már bizonyos­sá vált, hogy a Szönyek évad­ja elé szerveződött a zenési montázs: Jancsó Miklós új film­— Itt a Napló, a naplopó — hangzik föl minden vasárnap reggel a Kertváros nyugati ré­szében, és Mólomtól a Neve­lési Központig megjelennek a fejek az ablakokban. — Várjon, Feri bácsi! - kiabálják néhá­nyon, ők azok, akik a nevét is ismerik. És Soás Feri bácsi megáll a nagy táskájával. Min­dig 400 újság van benne, eb­ből 300 a Vasárnapi Dunántúli Napló. Sokan köntösben, pa­pucsban csoszognak le az je elé. S valóban, a zenészek nemsokára megint feltűntek, de immár a vetítővásznon, a film szereplőiként. öt év telt el az utolsó pécsi játékfilmszemle óta: Jancsó- tól akkor láthattuk az utolsó igazi itthon készült filmet. A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon ... (Azóta az Omega, Omega koncertfilm és a Hajnal című francia-izraeli játékfilm fűződik a magyar ren­dező nevéhez.) Most péntek este Jancsó Miklós ismételten meglepetés­sel szolgált. „Egy nagy mar­haság", illetve „ez megint re­mekmű" - hallottuk innen on­nan ahogy a közönség a film végén elhagyta a termet. Egy emeletről; mások a gyerekeket küldik. Feri bácsi bevár min­denkit, odaadja a lapot, elteszi a pénzt, kacsint: — Aztán hol­nap dolgozni ám! — mosolyog és tovább sántikál. Több, mint negyven évet dol­gozott bányában, utoljára 14 esztendeig az Ércbánya egyes üzeménél volt. Fiatal korában jól futott, két és fél óra alatt szaladt végig a marathoni tá­von. Ma is szereti a futókat, de az igazi nagy szerelem bizonyos, Jancsó megint hű volt önmagához, s Hernádi Gyulá­val közösen készített eddigi filmjeihez. A játékfilmszemlét tegnap délelőtt parttalanná váló vitá­val a Magyar Filmklub Szövet­ség tartotta meg — tavalyi megalakulása után - első köz­gyűlését, előkészítendő a ma délutáni tisztújító közgyűlését. Szombaton délután folytatódott a versenyfilmek vetítése: a Gulyás testvérek: Én is jártam Isonzónál; Böszörményi Géza: Laura; Bacsó Péter: Banánhéj- keringő; Gárdos Péter: Sza­márköhögés; Ternovszky Béla: Macskafogó és Szirtes András: Lemz című filmek bemutatójá­val. B. L. azért a foci. Kijár a PMSC meccseire, azt mondják, ő a legnagyobb drukker. Szeretik sokan. És ő is szereti az embe­reket. Gyakran viccelődik, ug­ratja a szobatársait, megnevet­teti a rosszkedvűeket.- Most már tíz éve hordom az újságot - meséli és elgon­dolkodik. - Főleg azért csiná­lom, hogy addig se feküdjek itt bent. Akik meg errefelé laknak, már várnak. Nincs mese, menni kell. Sz. K. I. Rikkancs a szociális otthonból Történetesen éppen az a riporter, - aki annak idején a világbajnokság küszöbén is leírhatatlan lelkesedésé­nek adott hangot a magyar válogatott teljesítőképessé­gét illetően — a napokban ismét a fellegekben járva, közölte véleményét az Edző­vel: „Egy egész ország örül a magyarok ciprusi győzelmé­nek...!” így mondta és lihe­gett az izgalomtól, boldog­ságtól. (Megjegyzendő: sport- riporter ő, de nem a rádió alkalmazásában). Lelkesedése rámragadt, s azonnal megér­tettem, hogy állampolgár­társaim miért járnak olyan átszellemült, boldog ábrázat- tal az utcán föl-alá? Gyorsan lekapcsoltam a készüléket és kirohantam az utcára, hogy részese lehessek a nagy nép­ünnepélynek. Kissé megle­pődtem, amikor viszonylag gyér forgalom fogadott a há­zak között, de aztán jött egy asszony — tejet és kenyeret cipelve a boltból. „Mit szól hozzá, hogy a magyarok meg­verték a ciprusiakat?" Ijedten nézett rám: „Hát mindig lö­völdöznek a világban?" A kérdést föltettem egy nyug­díjasnak is, aki az előfizeté­ses ebédet hozta a skutellá- ban és értetlenül kapta föl a fejét: „Miért vertük meg őket...?" — kérdezett vissza. Egy középkorú nő — aki apró üvöltő kisfiút sétáltatott — szinte felvillanyozódott: „Ma­ga tévés? Láttam már ilyent, hogy az utcán kérdezősköd­nek, de hol van az a film­felvevő?" — és ujjaival a ha­jához kapott. Egy sietős — ismerős — hölgynek futtában tettem fel a kérdést: „Mit szól hozzá, hogy a magyarok egy nullra . ..?” Mosolyog­va intett: „Ne mondja! Majd egyik nap felhívom jó?!..." Elszomorodva mászkáltam tovább az utcán: ezek a ma­gyarok semminek nem tud­nak örülni — dohogtam ma­gamban — vagy pedig a ri­porter tévedett volna? Talán az is baj, hogy neve­letlenek vagyunk. Háttérzö­rejnek — ha már egyszer szól a rádióm, — rendszeresen hall­gatom az UTINFORM-jelen- tést is, mert mindenevő va­gyok. Ezt hallom: „Az 5-ös úton, Kecskemét bejáratánál Bámészkodunk? két teherkocsi összeütközött. Közlekedési torlódásra lehet számítani, ezért arra kérjük oz arra haladó autósokat, hogy ne lassítsanak és ne bámész­kodjanak a helyszín környé­kén!" Gondolom, , ha bá­mészkodni nem lehet, nézelődni még úgy sem, bár ez utóbbi „ige" nekem rokonszenvesebb. Aki bámész­kodik, az - szerintem - egy kicsit buta vagy bugyuta, vagy valami ehhez hasonló. De hagyjuk. Az intelemnek azért nincs semmi értelme, mert valamit tilt, tehát annál inkább is „bámészkodik" az autós. Olyan karambol még nem volt a világon, hogy az arra haladó ne lassított volna 'akár autón, gyalog vagy ló­háton és természetes kí­váncsiságból oda ne pillan­tott volna. De hát baj ez? És egyáltalán: megakadályoz - ható-e, hogy ki hova néz? Oda nézek, ahova akarok. Egyszer — régebben — Pestről vonattal hazatérőben — a kalauz végigjárta a ku­pékat és hangosan, köteles- ségszerűen figyelmeztette az utasokat „X., állomáson senki ne nézzen jobbra!" Az em­berfejek - mintha zsinóron húzták volna — azonnal jobb­ra fordultak. A másik sín­páron állt egy szerelvény, amelynek hátsó nyitott vagon­jain második világháborús öreg tankok álltak, öt darab. Néhány katona meg lábát ló­gatva ült a vagon szélén és röhögve integettek a lányok­nak. Autóval utazunk, nézege­tem a mellettünk elforduló kukoricást, aztán gabona­föld, aztán megint kukorica, az út szélén unalmas és po­ros szederfák maradnak el, ám felbukkan egy KRESZ-' tábla. Csak úgy váratlanul, oda-nem-illőn. A táblán egy stilizált fényképezőgép rajza, piros csíkkal áthúzva: „Fény­képezni tilos!" Ezt jelenti. Álljunk meg. Fölszaladok a túlsó árokpart tetejére, kö­rülnézek, az égadta világon semmit nem látok. Gondolom, valamit eldugtak. Dél-amerikai marhasült „chumi churri” mártással... Néhány éve él Budapesten családjával Sergio Tabeira, aki Uruguay-ban született és az ottani vendéglátó ipari dolgo­zók szakszervezetének egyik vezetője. Emigráns. Munkahe­lye: Fórum Szálló étterme. Ta­nult mestersége: szakács. Az elmúlt héten — meghívásra a pécsi Pannónia Szálló konyhá­ján készítette a számunkra különleges uruguay-i és argen­tin ételeket a vendégek egyön­tetű megelégedésére.. Magyar- országi tartózkodása alatt ter­mészetesen megismerkedett a magyar ételekkel is, amelyeket — érthető módon — zsíros­nak és nehéznek tart. —«A híres magyar pörköltet, vagy a töltöttkáposztás például jómagam nem szeretem, remé­lem nem sértem meg ezzel a magyarokat. De a kitűnő magyar leveseket nagyon meg­kedveltem, már csak azért is, mert hihetetlen nagy a válasz­ték. Mi dél-amerikaiak egyéb­ként ritkán fogyasztunk levest. Felesége tanárnő, Pesten egy külkereskedelmi iskolán ta­nít, 19 esztendős fia szintén pedagógusnak készül, 18 éves lánya nálunk végezte el az Egészségügyi Szakiskolát, most gyógytorna szakon tanul. — Feleségemet és engem még elfog a honvágy, de gyer­mekeim mentesek ettől az ér­zéstől: többet éltek itt Magyar- országon, mint otthon. Szülő­földjükről nem sok jó emlékük van. Sergio Tabeira elmond né­hány receptet. Az egyik: Mar­hahús „chumi churri” mártás­sal. Elkészítése furcsa, de egy­szerű. Egy kilogramm hátszínt besózunk (nem szeleteljük!' is sütőben, rostélyra helyezve I is- sú tűzön sokáig sütjük, ez­alatt 5 fej — nem tévedési — fokhagymát apró kockára vá­gunk, hozzá apróra kockázunk 1 fej vöröshagymát, 1 darab zöldpaprikát 2 csomó zöldpet­rezselymet. Enyhén sózzuk, majd kevés ecettel és étolajjal összekeverjük, hűtőben tartjuk, majd a közben megsült húst felszeleteljük adagokra és e fenti „mártást" ráöntjük. Kész. A másik étel: borjú vagy mar­ha briz roston. A brizt lehár- tyázzuk, szeleteljük, sózzuk, majd olajban és vajban sütjük. Amikor megpuhult, flambíroz- zuk, — vagyis kevéske konya­kot öntünk rá és meggyújtjuk, ettől kellemes pörzsízt kap. Közben elkészítjük a mártást: három deci tejszínhez kevés mustárt, sót, bazsalikomot es töröttborsot keverünk, torró vajhoz öntjük, egy forralást végzünk, majd a brizre öntjük, így tálaljuk. Rizs vagy főtt bur­gonya jár hozzá körétként. Dél-amerikai hurka is volt az étlapon. Csak kuriózumként említjük meg a „véres hurkát '. Kell hozzá: marhavér, cseppnyi cukor, darált dió, mazsola, ezeket összekeverjük és mar­habélbe töltjük._^Főzzük, majd sütjük. Hát tessék... R. F. vasamapi Rádió mellett... fi piacon nagy a harc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents