Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)
1986-12-20 / 349. szám
Évforduló előtt a Mecseki Fotóklub Régi fotókat keres a Mecseki Fotóklub.- Olyanokat, amelvek a fotózás kezdetei óta Pécsett készültek, várostörténeti szempontból jelentősek, vagy pécsi művész készítette őket az ország, a világ más részén. A képeket jövőre, a harmincéves jubileumi kiállításukon szeretnék bemutatni. Jövő tavasszal lesz harminc esztendeje, hogy megalakult a Mecseki Fotóklub. Manapság, amikor egymást érik az évfordulók, kérdés, figyelmet kelt-e a jubileum. Nos, figyelmet kell, hogy keltsen, hiszen nem akármilyen amatőr művészcsoportról van szó. Fu- taky Hajna írta róluk egy 1968-as katalógusban: „Amikor 10 évvel ezelőtt megalakult, szinte egyesapásra Pécsre irányította az ország amatőr fotósainak figyelmét, s a Mecseki Fotóklub példa lett a fotózás művészi lehetőségeinek kimunkálásában, az intenziv és eredményes belső élet megteremtésében, a nemzetközi kapcsolatok kialakításában. A posta Japántól Dél- Amerikáig, Kanadától Finnországig vitte és hozta a képeket. Néhány év telt csak el, s máris elmondhatták, hogy nem volt olyan jelentős nemzetközi lotókiállitás, melyen nem szerepeltek volna képeik, s ez ma is így van. Meghökkentő, de túlzás nélküli valóság, hogy Pécs művészete általuk kapcsolódott Európa művészeti életének vérkeringésébe." A klubnak azonban nemcsak a város kulturális életét hírül vivő szerepét tarthatjuk jelentősnek. Már a megalakulásakor a legfontosabb céljának a megye amatőr fotográfusainak összefogását, esztétikai nevelését tekintette, és jelentős, mások ólai ilyen színvonalon aligha elvégezhető közművelődési feladatokat is vállalt. Az alapító közgyűlést 1957. ■március 8-án a Nevelők Házában tartották meg ötvenhárom fotóamatőr részvételével. Akkoriban még nem volt állandó klubhelyiségük, ezért az első időkben a városi tanács irodáiban gyűltek össze, munkaidő után.- A klub legszebb, leghasznosabb időszaka volt ez — emlékezik vissza dr. Szász János fotóművész. — Előkerültek a féltve őrzött képek, sokszor órákig elvitatkoztunk egy- egy kollekció lölött. Semmi más nem érdekelt bennünket, csak hogy meglegyen a heti képtermés, a megvitatnivaló. Halász Rezső, dr. Oppe Sándor, Tillai Ernő, Tóth Károly, Lantos Miklós . . . Ma már klasszikusnak számító nevek c magyar és a nemzetközi fotográfiában. Már az alapítás évében nagy sikerű országos kiállítással" hívták fel magukra a figyelmet. A Fotóművészek Szövetsége kezdetben bojkottálni. akarta a kiállítást, de a fotósok figyelmen kívül hagyták a tiltást, így az elnökség végül beadta a derekát.- A tartózkodásban emberi féltékenység is szerepet játszott — mondja Bence Pál, a Fotó című szaklap nyugalmazott szerkesztője, aki az ötvenes évek végén a szövetség elnökségi tagja volt. — Nem tudom, mit féltettek, de kétségtelen, hogy időbe telt, amig megértették: jó lesz, ha Baranyában is megalakul egy olyan csoport, amely a fotó- művészetet képviselni tudja. Ez csak hasznára válik az egész mozgalomnak. 1959-ben végre állandó klubhelyiséghez jutottak a Doktor Sándor Művelődési Házban. A pénteki klubnapok, a nyilvános diavetítések, élménybeszámolók hamarosan a ház legkedveltebb, leglá- togattabb programjaivá váltak. A hatvanas évek első felét méltán nevezhetjük a klub aranykorának. A legmarkánsabb, legkiforrottabb művészegyéniségek egymás után kapták meg a Nemzetközi Fotóművész Szövetség kitüntető címeit (AFIAP, EFIAP). A Mecseki Fotóklub sajátos sílust képviselt az országban. Egy szikár, lemeztelenített, a festészethez közelítő látásmódot (Tillai, -Lantos), s egy másikat, amely a riportot, a zsánert művelte mesterfokon (Halász, Szász dr. stb.) Réti Pál a hatvanas években a Népművelési Intézet főelőadójaként a hazai fotóművészeti mozgalom szakreferense volt. A pécsiekkel való együttműködéséről így beszélt:- Ez a klub mindig megőrizte a szuverenitását, mégis példásan beilleszkedett az országos összképbe. A közművelődésben kezdettől fogva kiemelkedett Halász Rezső tevékenysége. Fotósvetélkedőket szervezett, ő volt, aki elindította a Beszélő kiállítások című rendezvénysorozatot, s mint megyei szakreferens, országos hatókörű kérdésekben is a segítségemre volt. Egy másik ilyen ,,szekciónak" lehet nevezni az 1966 óta Szász dr. által irányított országos középiskolai fotóversenyeket és a Tám László által kitalált szí- nesdia pályázatokat. A hetvenes évek nem kevés változást hoztak a klub életében. Újjáalakított klub- helyiségük ebben az évizedben több mint nyolcvan ka- marakiállitásnak adott otthont, köztük számos olyannak, amelyen Magyarországon unikumnak számító világnagyságok szerepeltek képeikkel, (Pedro Luis Raota, Wellington Lee stb.) Az egyik legsike'esebb nemzetközi kapcsolatfelvételnek az öt országrész fotósainak graz-i megállapodása tekinthető. 1973-ban Stájerország, Szlovénia, Horvátország, Vas és Baranya megyék amatőr fotósai elhatározták, hogy évente változó helyszíneken nemzetközi fotófórumot és kiállítást rendeznek. Az öt országrészhez 1981-ben egy újabb osztrák tartomány, Ka- rinthia is csatlakozott, s az idén a T'riesz környékén élő olaszok is kinyilvánították kapcsolódási szándékukat. Pécs többször is gazdája vált a fotófórumnak: legutóbb 1985- ben távoztak innen nagy megelégedettséggel a külföldi kollégák. Tillai Ernő: Santorin sziget (1983) A hetvenes évek leglátványosabb pécsi fotósikere kétségkívül a Nő, '77 című kiállítás volt, amellyel a klub húszéves jubileumának tisztelegtek.- Olyan vezérfonalat próbáltunk találni, amely méltó a jubileumhoz s egyszersmind semleges téma is. Tehát nem riasztja el egyik külföldi művészt sem - emlékezik vissza dr. Lajos László, a klub akkori társelnöke. - Számos ötletet megvitattunk és elvetettünk már, amikor eszembe jutott, hogy az ENSZ a nők évének nyilvánította 1977- et, hát legyen a „nő" a közös téma. A kiállításnak óriási sikere volt, százezernél többen tekintették meg a Pécsi Galériában. Az év második eseménye, hogy a klub tagjaiból megalakult a Focus csoport: dr. Lajos László, Cseri László, Harnóczy Őrs, Kovács Attila és Kálmándy Papp Ferenc. (Később Kovács Attila helyére Marsaiké Péter lépett és csatlakozott Borbély Tamás.) Első kiállításukat 1978-ban rendezték meg Pécsett, azóta a világ számos országában bemutatkoztak furcsa, a klub megszokott stílusától merőben eltérő képeikkel. A Focus tagjai azóta a Mecseki Fotóklub meghatározó egyéniségei lettek. Sokan a pécsi fotósok egységét féltették a csoport megalakulásától, de a jóslatok — szerencsére — nem váltak be.- A Mecseki Fotóklubban mindig azt szerettem, hogy be tudta fogadni, integrálni tudta az új törekvéseket — mondta a közelmúltban Féner Tamás budapesti fotóművész. — Más klub tagsága már tízszer szétugrott volna, ha ennyiszer válaszút elé kerül. Kétségtelen, hogy a klu ban ma, a nyolcvanas év>.' közepén nem leljük meg azt az egységes stílust, ami a hatvanas évek elején jellemző volt ró. Másként gondolkodnak az idősebbek, másként a fiatalok — sajnos, a legfiatalabbak nemigen hallatják a szavukat —, saját útjaikat járják a diaporámások, a diások. Mégis, a színvonalbeli hullámzás ellenére a klub munkáját változatlanul az igényesség, a szakmaszeretet jellemzi. így készülnek a harmincéves jubileumra, amelynek alkalmából a nagyszabású fotókiállítást rendezik, s amelyre reprezentatív albumot adnak ki, és ehhez várják a ' fotózást kedvelő közönség segítségét. Havasi János Kaszás Máté Emlékszem, amikor megérkeztem a faluba, először édes szülém sírjához siettem a temetőbe, gyertyát gyújtani. Ott láttam meg azt a vadonatúj kriptát, fehér márványból, édes szülém sorában, kettővel följebb. Szép kripta, drága kripta! Leginkább a nylonzacskók miatt gondoltam, hogy új lehet, melyeket az arany színűre festett karikákra húztak, talán eső ellen. Mikor aztán betértem a szülői házba, mesélni kezdtem édesanyáméknak, hogy láttam ám egy teljesen újnak látszó kriptát, de — mondom —, nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem a nevekre: Kovács György és neje, Kovács Györgyné. Ugyanis — mondom —, idefelé, pont a Gyuri bácsi jött velem szembe szekérrel, még meg is bökte uj- jával a kalapja szegélyét, a- hogy szokta, üdvözlésképpen. Édesapám, látva elbizonytalanodásomat, gyorsan segítségemre sietett. Tudomásomra hozta, hogy nagyon jól láttam mind a neveket a temetőben, mind pedig Gyuri bácsit a szekéren. Mert hogy, hál isten, a Gyuri bácsi is és a felesege is jó egészségnek örvendenek, jószágaik vannak, igaz, már csak az a két tehén, amelyekkel olykor sze- kérezik az öreg, a három jó- szőrű üszőt még nyáron leadták, drága-szép kriptájukat azon a pénzen fizették meg. HaHottam én már ilyet, hogy az emberek előre megcsináltatják maguknak a nyugvóhelyet. Talán, hogy láthassák, amit különben már nem láthatnának. Vagy egyszerűen, nincs aki utánuk megtegye, becsülettel elvégezze. Kovácséknak sincs. Ezen tehát nem is akadtam meg. Amin megakadtam, az az volt, amit édesanyám közbeszúrt, mialatt édesapám engem tájékoztatott. „Ök legalább nyugodtak lehetnek felőle!" így: „Ok legalább nyugodtak lehetnek felőle!" „Miért?!" — kérdeztem majdnem mérgesen, de abból is látható, hogy csak „majdnem", mert nyugodtan ki tudtam várni édesapám gondolatmenetét. Édesapám, velem szembe, az asztalnál ült, édesanyám pedig mögötte állt kezében egy ^tepsi krumplistészta (idádom!), s, savanyúuborka, kistányéron. Na és így, látom, édesanyám egyszercsak odabök a szeméve édesapám fejebúbjára, pont. Többször is odabök. Gondolkodni kezdtem: világos, ez édesapám körüli ügy lesz. Talán köze van hozzá a pohár bornak, amely előtte van? Ez kérdés volt, de természetesen csak magamhoz. Talán megint sokalja édesanyám, édesapám italozását? Kérdést kérdés követett bennem, gondolatot, gondolat. De a nemjóját - foglaltam össze legvégül —, úgy látom, hogy édesapám színjózan: semmit sem értek! Közben vágom az uborkát a tányéromon; lenyelek egy karikát. lenyelek két karikát (mármint egy újabb karikát; krumplistésztához savanyúuborka - isteni!), na és akkor mondja édesanyám (de még milyen lényegtelenül, a számára nagyon is lényegeset, csak lestem!), akkor mondja: „Azt mondd el inkább, mért akarsz te máshová temetkezni, mint én?..." Hát egy ilyen kérdést nem hagytam volna csak annyiban. Nem hagytam volna, ha nem sejtem sőt, ha nem érzem is, hogy itt azért másról, pontosabban: másról is szó van. Édesapám — el kell ismerni — nagyon helyesen tett, hogy tudomást sem vett a hozzá intézett kérdésről, ott folytatta a maga kis mondókáját, ahol az imént abbahagyó, csakhogy, most bővebben, színesebben magyarázva . .. „Azt mondd el inkább, mért akarsz te máshová temetkezni, mint én?” Egy ilyen kérdés! És épp édesanyámtól! Mennyi - de. mennyi kiélezett- ségnek kellett már lejátszódnia közöttünk - tűnődtem az asztalnál, krumpistésztámat rágva —, mennyi — de mennyi kiélezettségnek, melyekről nekem holvány dunctom sincs, hogy így, ilyen hétköznapiasan egyáltalán fölvetődhetett bennük a kérdés, mint probléma?! Indulatom és reakcióm ekkor hágott tetőfokára: „Ne vicceljetek, édesanyám!" — De az se kutya, ahogyan édesapám reagált: „Akar a fene temetkezni!" És ezt kapósból vágta oda, még mielőtt kimérten hátrafordult volna (tudjuk, ott állt mögötte édesanyám). „Te, idefigyelj - mondta ekkor, de már szolidan —, te, nekem ne bólogass a hátam mögött, hanem állj elém és mondd a szemembe nyíltan, amit akarsz!" Persze, jót derültünk ezen. Meg még azon is, ami a faluban kering: szóbeszéd, pletyka: ki, minek hívja. Hogy tudniillik, jött egyszer egy ember (ezt is édesapám újságolta; neki is úgy újságolta a, nem tudom-én-kicsoda, a boltban), s amint jött, észrevétlenül, el is ment, szintúgy észrevétlenül; nem látta senki. Hogy mégis itt járt, tehát, hogy egyáltalán járt a faluban, azt onnan tudják (népek, emberek), hogy nekik is úgy mesélték (ugyancsak a népek, emberek). Tény, hogy amikor a Kovács Gyuii bácsi kisétált a temetőbe a vadonatúj kriptájához (talán akkor húzta rá a fogantyúkra a nylonzacskókat), ecjy gyönyörűszép élővirág-koszorút tolóit a márványkereszten. Persze, fönt hagyta az öreg. Azt mondta (és milyen igaza volt!), honnan tudjam én most, hogy hol, melyik parcellában van eltemetve ennek a tisztalelkületű embernek a hozzátartozója? . . . Hát ennyi. Megmondva az igazgat, a dolog mélységes valója sem tudott komolynak megtartani, vigyorogtam mint, mit-tudom-én, a mit-tudom-én, mire (pék kutyája a meleg zsömlére?). És szinte egész délután. Ahányszor csak rágondoltam és eszembejutott: ember; koszorú; nem tudja, hol van eltemetve a volt valakije, lehet, hogy nem is a mi falunkban - vigyorogtam. S végül is így, igen, így múlt el a délután, ilyen derűs, vidám hangulatban, jó közéizettel. Aztán ott volt mindjárt az este. Ott volt az indulás-lódu- lás! Mert: hiába minden, ha hűvösen sötétül, úgy száll az idő, hogy lovon se különbül!... így mondtam édesanyáméknak, de ők már nem nevettek, nem, valamitől elfáradtak, szegények, és én ezt megértem. Kint, néhány ki- sebb-nagyobb csomagot dugtak be a kocsimba. Szándékosan nem néztem oda. Tudhatják, ki nem állhatom az elhal- mozást. Nem egyszer-nem kétszer megmondtam már: nem csak azért jön haza az ember! Tehát határozottan elfordultam. Talán körbenéztem. Valóságos őszvég i-téleleji hideg csönd honolt a kis völgyben. Pedig nem rég még madárdaltól volt hangos a határ! ültem egyes- egyedül a kocsimban, árván, indulásra készen. S döbbenten láttam: lélegzetemtől egészen elhomályosul a kinti világ. Szelíden járt a motor. Tényleg - ötlött fel bennem akkor —, fantasztikus néha az ember! Letekertem az ablakot és gyorsan kihajoltam a csípős, ködös estbe: „Cudar hideg van, még megtaláltok nekem betegedni, menjetek be szépen, menjetek!" - mondtam. De ők (édesanya, édesapa) csak álltak. Néhányszor ráléptem a gázpedálra, és nem csak a motor végett, hogy hamarább melegedjen, de jeleznem kellett már: valóban is megyek. Persze, az, hogy ott ül az ember a kocsiban és nyomkodja a gázt, mialatt kint fuldokolnak a füsttől, ez kicsit olyan visszatetsző. Bántott, hogy mennem kell, hisz olyan jó itthon - gondoltam -, olyan jó itthon lenni, ahol felnőttem, jó érezni azoknak aí embereknek a közelségét, akik megtettek minden tőlük telhetőt! Nagy szavak? Mik a nagy szavak? Életemet és véremet! Utánunk a vízözön! Igen, ezek szavak. Bántott, hogy mennem kell, de mi mást tehetünk? „Sorsunk az elválás, hitünk a találkozás.” Na és akkor jutott igazán eszmbe, hogy milyen is az ember! Tényleg, néha fantasztikus! Ott ültem a kocsiban, és ugyanakkor láttam magamat ülni a kocsiban. Megnyomtam a gázpedált, és mialatt megnyomtam, láttam is magamat, ahogy megnyomom, láttam, ahogy a füst kilövell a kipufogón, talán édesanyám arcába. Ott ültem a kocsiban, és ugyanakkor a kocsin kívül is voltam. Talán — gondolkoztam —, talán édesapám szemébe, talán édesanyám arcába. . . Hát így voltam én otthon, s így éreztem én otthon 1976-ban! HÉTVÉGE 9. Kovács Attila: kép a „Különös reggel" című sorozatból, 1978 Hazaruocanás
