Dunántúli Napló, 1986. november (43. évfolyam, 301-329. szám)
1986-11-04 / 304. szám
1986. november 4., kedd Dunántúlt napló 3 Nem szerettem volna annak a bőrében lenini, akinek Stein Henrik, csak úgy, 'figyelmeztetésképpen rálépett a lábára és leheletközelből a szemébe nézett. Még ma, a hatvan fölött is kemény ember, aki ha valamit vállal, tűzön-vízen át végihez viszi. Szolgagyerek. így kezdte, félárván. Megtanulni, hogy ki a jó, ki a rossz? Oroszlán született, Pécsszabolcsra került, majd Nagypeterd következett, aztán 17 évesen vissza Szabolcsra, vissza a bányához. Akkor, 1942-ben már a DGT hadiüzem volt, s a „hatvan- százalékos” takarítógyereknek törekednie kellett, hogy megmutassa: a csillés munkáját is el tudja végezni. A borbálatelepi Albrecht János javaslatára „nyolcvan százalékos" csillés lett. — Ma kevesen tudják, hogy milyen úgy élni, hogy az ember jószerével nem mondhat semmit, esek végzi zokszó nélkül azt, amit megparancsolnak, amit rá szabnak. Én ebben nőttem fel parasztgyerek- ként, ezt kaptam fiatalon is. Hihető Ihogy egy műszak alatt 10—15 csille palát, 20—24 csille szenet ki kellett termelni szívlapáttal . . .? Lassan magam se hiszem, hogy képes voltam rá . . . A fiatalember számára, mint oly sok ember számára a fordulatot a felszabadulás hozta. Üj időszámítás kezdődött a bányákban is. Segédvájári tanfolyamot végez, majd 1948- ban a vájáriskolába kerül. Felvették a pártba, pártvezetőségi tag lesz. Kiemelik, függetlenített szakszervezeti funkcionáriust faragnak belőle, majd a „bányászalakulat” katonája lesz, tiszti rangban. — Akkoriban nagyon kellett a szén, s ebhez a munkáskéz. Kiskatonákat, több századot is kivezényeltek a kiképzés után, akik ugyanúgy dolgoztak, s kapták a fizetést. A bányaismerete'k révén hivatásos tisztté avanzsáltam, vezényeltem a kiskatonákat. — Október 23-ra hogyan emlékszik ...? — A laktanyában értesültünk, hogy valami baj van — mondja elgondolkozva. — Éppen a harmadik század volt kint Pécsbányán, kimentem én is. Nagy volt a nyüzsgés, senki sem szállt le, röpgyűlésen taglalták az eseményeket. Illetve, ahogyan emlékszem, szinte senki sem hallgatott senkire. Csak úgy szemmel tudtam jelezni a fiúknak, hogy jöjjenek kifelé . . . Akkorra már a katonák sapkájáról leszedték a csillagot. Akkor a bányászalakulat a sörgyár alatt, ott, ahol a technikum van, voltak elszállásolva. A kiskatonákat föl tették az autóra, s vissza a laktanyába. Másnapra már megalakultak a munkástanácsok. Éjjel 5—6 riadó is volt. Elgondolkozva mondja: — Tulajdonképpen azon aggódtunk, hogy mi van Pesten, Akik fegyvert fogtak s hogy alakulnak az események. A katonaságban is sokféle ember volt, köztük olyan tisztek, akik másként gondolkoztak, mint mi. Szóval nehéz volt. Október 23-a és 30-a között kétszer voltam otthon, egy-egy órára. Féltettem feleségemet, kislányomat... Amikor a szovjet katonák megérkeztek, mintha álomból ébredtünk volna. Ez már dokumentum értékű: 1956. november 7-én Jelenszky Márton határőr ezredes és Bojcov szovjet alezredes, Pécs város karhatalmi parancsnokai megbízásából 10 fővel, főleg a bányász-zászlóalj tisztjei közül alakult meg megyénkben elsőként egy egység, a pécsbányatelepi rendőrőrsön. A parancsnok Mesztegnyei Imre lett, s ott volt Ribics József, Bodó János, Szőnyi József, Kovács István, Kálmán Béla, Török József, Steiner László, Tuska Jenő és természetesen Stein Henrik is. — Két hétig szinte egyfolytában szolgálatban voltunk. Járőröztünk éjjel-nappal. Később beszerveztünk megbízható bányászokat is; ebből a kiscsapatból lett aztán a munkásőrség ottani szervezetének a gerince. Mondja, 'hogy nem félt, csak a családját féltette. Az sem lehet igaz, hogy nem tudatosan vállalták akkor a szó-1 cializmus védelmét, akik vállalták, mert aki ott volt, mindenki számára ez az új rendszer adott tartást, adott perspektívát. Hogy is fogalmazott Stein Henrik: — Hogy ember vagyok, azt legelőször 45 után éreztem . .. Aztán, ahogy konszolidálódott a körülöttünk lévő világ, visszakerült a bányához, s 32 évi föld alatti szolgálat után nyugdíjba 'ment. Az még a történethez tartozik, hogy az elsőként 1956. november elején megalakult karhatalmista alakulat tagjai megkapták mind a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet, s hogy Stein Henrik a Szocialista Magyarország Érdemrend kitüntetettje lett. Harminc év távlatából mór az emlékek is halványodnak; nemrégiben őszinte hittel mondta egy összejövetelen valaki, hogy a történelmet a hétköznapok embere is írja, s szent (kötelesség életutakon keresztül is kiegészíteni ezt a krónikát. Ács Gyula alig 30 éves fiatal pártmunkás volt 1956-ban Sásdon, szervezte a mezőgazdaságot, s október 23-án is estefelé biciklizett haza, tán éppen egy szemináriumról. Akkor -hallotta a ihírt egy helyi rendőrtől: „'Baj van, Ács elvtárs . . ." Kora hajnalban összegyűlt a pártbizottság minden munkatársa, vitatták az eseményeket. — Hallottuk, hogy a községben is megállt a munka, az emberek szervezkednek, követeléseket állítanak össze. Má már megmosolyogni való, de az első az volt, hogy a tűzoltócsapra fölszereltük a slagot, mert ha kell, vízsugárral tartjuk vissza az embereket. Aztán a követeléseket is kézhez kapták. Ezek a pontok megegyeztek a másutt is megfogalmazott „12 ponttal", köztük a demokrácia, a begyűjtés megszüntetése, a szovjet csapatok kivonása és sok-sok egyéb szerepelt. Helyi sajátosság? Az is akadt. — Kultúrházat akartunk építeni Sásdon, társadalmi munkában. A iparidból átvittük az első világháborús emlékművet a templomkertbe, aztán kiástuk az alapokat. A helybeliek követelték, vigyük vissza az emlékművet! Hát legyen. Az alapokat betemettük, s a kul- túrház azóta se épült meg ott. Leverték a pártházról a csillagot. A 'falu vezetői házi őrizetbe kerültek. Fegyvert kaptak a pártmunkások — de fegyver volt a nemzetőröknél is. Kutnyánszki Gyulát, Krifka Lászlót, Buda Lászlót, volt ÁVH-sokat és id. Németh (Károlyt, aki az akkori időkben nem tetszett, kivittek a bakocái erdőbe, hogy végezzenek velük. De aztá'n mégse lőttek. . . — 'Kevesen tudtak kiigazodni az események láncolatában. Mi a rendőrkapitányságon szolgálatot szerveztünk már 5-én, 6-án, sok olyan emberrel, akikre szívesen emlékszem. Ott volt Deli József, Balogh József, Benedek András, Szabó István .. . Ma is megvan az a 7.65-ös, amit akkor kaptam. — ön alapító munkásőr, ma nyugdíjasán is ■ aktivan részt vesz a munkásőrség munkájában. — Aki akkor munkásőr lett, az magával a döntéssel is vállalta: 'ha kell, az életét áldozza a munkásfiatalomért. A januári pártértekezletet én vezettem, akkor lett első titkár a járási pártbizottságon Szekeres László. ön 1956 októberében nős volt'f — Igen, három gyermekem volt, s a legkisebb a fiam, október 7-én született. Féltettem őket, jövőjüket. Akkor szolgálatba menni fegyverrel természetes volt, s csak ma gondolok néha borzongással arra, mi lett volna, ha valahol valaki meghúzza a ravaszt. . . 'Ma tudom megérteni, mit érezhetett otthon a feleségem, a három gyerekkel, amíg éjjel vagy hajnalban Stein Henrik hazamentem, hogy pihenjek egy-két órát. Ács Gyula a tanácsi apparátusból ment nyugdíjba. A munkásőrség helyi szervezője volt, Magyarhertelendtől Mind- szentgodisáig — akkor Felső- mindszent —, s talán senki sem tudja, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, amikor egy-egy ünnepségre, egységgyűlésre készülve kitűzi zubbonyára a Haza Szolgálatáért Érdemrend arany fokozatát . . . 3. Ács Gyula Persze az élet is erre kény- szerített. Az Úri Kaszinó egyik szárnyában a kommunisták, a másikban pedig a szocdemek kaptak otthont a felszabadulás után. Én a kommunistáik között dolgoztam. Mígnem 1948 végén felelősségre nem vontak, s töröltek a pártból. Szalai András nevét ma utca viseli Pécsett. Wollák Jenő közeli ismeretségben volt a Szalai családdal. Egyszer aztán, amikor Budapesten, édesanyját kereste egy könyvesboltban, amelynek vezetője volt, közölték vele: jobban teszi, ba nem keresi . .. — Nézze — mondja 'határozottan — én az ellenforradalmi eseményeket mindig a történelem menetében vizsgáltam, úgy tudom megérteni. A Rákosi-időszak hibái csúcsosodtak ki 23-ába. Én akkor a megyei tanácson dolgoztam, a kereskedelemmel foglalkoztam. Párton kívüli kommunistának éreztem magam, s most tudom; a 48-as kizárás is valahogy életmentő volt számomra. Szalai Hajdú Gyula unokaöccse volt, a Rajk-per és o lavinaként induló többi, az ellenség keresése . . . Ma már politológusok-történészek bonc- kése alatt van. Akkor, az ominózus október 23-án Pécsett, a megyei tanács épületében szinte mindenki a rádiót hallgatta, az izgatott, sokszor egymásnak ellentétes bejelentéseket, a stúdió gyatSok szégyellnivalója van az emberiségnek. Ezek között ott az a sárga, hatágú csillag is, amellyel milliók váltak kiszolgáltatottá . . . Wollák Jenő csendes megfontoltsággal, a bölcs ember nyugalmával meséli a Kárpátvonal „építő brigádjában” töltött éveket, a munkaszolgálat kemény esztendeit. Szerencséje volt, mert má mesélhet róla. — A szavak néhol már elvesztik igazi értelmüket, jelentőségüket, de én az 1945-ös fordulatnak köszönhetem, hogy életben vagyok, hogy gyötrődésekkel és örömökkel teli emlékek között kutathatok. Cipészmester voltam, de aktívan politizáló, a világ dolgaival szemben fogékony ember. Wollák Jenő ra szigetelésén is áthallatszó fegyverropogást. — Ellenforradalom van, mondottam olyan biztonsággal, ahogy talán kevesek. De e kevesek között volt Palkó Sándor, Majzik Jeremiás, Nagy Gyula és még többen Fegyvereket szereztünk a nagyatádi honvédségtől, szerveztük az életet, a pártot. Ma is büszke vagyok rá: újbóli párttagságom kelte 1956. október 30-a. Jött Laki Pista bácsi, aki szintén „illegális" kommunista volt, azaz pártból kizárt. — önnek október 30-a és november 4-e között bujkálnia kellett, lista alapján keresték .. . — Igen. Dr. Surányi János lakásán húzódtam meg, akkor egyetemi hallgató volt. November 4. után aztán pártszervezői feladatot kaptam, s mint korábbi kereskedelmi főelőadó talán az egyik legnehezebb feladatot: legyen áru, az üzletek nyissanak ki. Az ellátás nagyon fontos volt. Wollák Jenő a 6.35-ös Z'bro- jovkát leadta amikor a munkásőrség kötelékébe lépett. Mint alapító hosszú éveket ténykedett, ma a munkásőrség baranyai megyei történetét írja. Lakóterületi párttitkári tisztjéről az idén köszönt le, 74 évesen már ez kicsit sok volt. Kozma Ferenc A Pécs városi 4. munkásörszázad első szakasza 1957 májusa körül. Előtte már korábban megalakult és akcióban volt három bányász munkásörszázad. Folyőiratszemle Az MSZMP politikájáról elmúlt harminc esztendőben megtett út egésze egységes volt, és olyan felismerések birtokába juttatta a pártot, amelyek a változó valóság konkrét követelményeivel összevetve fontos kiindulópontot jelentenek politikájában. E tapasztalatok egy része a politikai bizalomra vonatkozik. A bizalom elválaszthatatlan szocialista fejlődésünktől, egyik kifejezője a hatalom népi jellegének, szocialista és demokratikus tartalmának. A tömegek bizalma és támogatása, tudatos cselekvő-, se nélkül a párt nem töltheti be történelmi hivatását. A párt számára a szocializmus építése nem öncél, hanem egyszersmind a nép szolgálata is. A bizalom történelmi és politikai felelősségvállalásra kötelez. A cikk rámutat arra, hogy eddigi útja során az MSZMP arra törekedett és a jövőben is úgy kívánja alakítani politikáját, hogy megfeleljen ennek a bizalomnak. Az MSZMP három évtizedes történelme két fontos tanulságot szolgáltat. Az egyik, hogy a párt a bizalmat olyan politikai tőkének tekintse, amelynek tartalmát folyamatosan megújítani és erősíteni szükséges. A másik, hogy csak konkrét kérdésekre lehet bizalmat szavazni, s ennek érdekében a szocialista építés naponta megfogalmazandó kérdéseire reális választ kell adnia. Az MSZMP történeti útja választ ad arra a kérdésre - állapítja. meg az írás, - hogy miből épül fel a politikai bizalom? A párt számára a néphatalom megvédése és megszilárdítása jelentette azt az erőpróbát, amely a bizalom visszaszerzésében is meghatározónak bizonyult. Végezetül érdemes felhívni a figyelmet arra, ahogyan a sorozat első írása elemzi az MSZMP szövetségi politikájának tapasztalatait, mely közvetlenül is hozzájárult a politikai bizalom erősödéséhez, ahhoz, hogy mind nagyobb tömegek kapcsolódhattak be a szocializmus építésébe, a közéletbe. M. E. II szocializmus megvédésének 30. évfordulója „Három évtized tanulságai" címmel cikksorozatot indított legutóbbi számában a Társadalmi Szemle. A sorozat célja, hogy az MSZMP, immár három évtizedes, történelmi útjának tanulságait mutassa be. Olyan kérdésekre szeretnének választ adni, melyből kiderül, hogyan szerveződött újjá a párt, hogyan küzdötte le a válságot és miképpen ment át a konszolidáció a társadalom szerveződésének egy magasabb formájába? Hogyan történt a politikai intézményrendszer és a kultúra korszerűsítése? Milyen nehézségekkel kellett szembenézni az ország belső életében? Olyan írásokat, tanulmányokat kívánnak közreadni, amelyek a társadalom életének fő áramlataiban ragadhatják meg a szocialista megújhodás csomópontjait. Ezzel is hozzá kíván járulni a szerkesztőség ahhoz, hogy a politikai tapasztalatok érvényesüljenek a ma és a holnap feladatainak megoldásában. A sorozat első írása a politikai bizalom útjával foglalkozik. Azt mutatja be, hogy az