Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)

1986-10-11 / 280. szám

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT VESZI ENDRE ■••me 855 KENYERES ZOLTÁN; Epjroctiicus» ?áltoi3sai (A köicp-auzópci száTüdlóeduíó kéztUíti és larmbóyaí) 864 WEÖRES SÁNDOR ««ml $74 ÁGH ISTVÁN: A itató imádság hely«« (vers) 875 SOMLYÓ GYÖRGY 1 Párisi kettős (rcgéoy. I.) 877 SEREMEN« GÉZA Eldoridí, iragcoy. IX.) 683 DALOS MARGIT. Márt» (elbestótts) 892 EODOR ANDRÁS v«aci $03 KISS DENES ver«« «0$ RAUNKAS CYOSCY verier SO6 fOSZLER GYÖRGY. Utak CT Otveseiik {Cóndtahzlí oVUclik ű aröíatelméht dilemmáira. 7. rész) Vén TVE8DOIA GYÖRGY: Jfesrf Athk stíkoltusca (II,) 914 CSŐRÖS MIKLÓS; A pekoijáró -is 4 etwa [Reszltr készüld Kálnoky Uuló-monogrüíiából) 921 RABA GYÖRGY vt» 927 LATOR LÁSZLÓ verni 923 LENGYEL RALAZS: A literi» faattaatikuma {Lator Lászlót Petbb- bon. zlkomályosisl) 930 KIS PINTÉR LMRE. ..Esame is le»:tsmsdts" (Orbán Ottó olláa- látásáról) 933 ORBÁN OTTO verset 941 MANDY IVAN- Elvesrtett otthonok iKabdabo Lorátt! mnujúja) 942 i* I KOCZKAS SÁNDOR, Ae emberi UlestkoSds zavarai (Kraszna . horkai László; Kenyáim: viszonyok) 951 DEMETER MARIA ; Az idő metamorfóaisai (Kiss Anna Az iáó) 955 1980 OKTÓBER A Jelenkor októberi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén két ver­sének közlésével köszönti a szerkesztőség Vészi Endrét, 70. születésnapja alkalmá­ból. A szóm szépirodalmi ro­vatában emellett Ágh István, Fodor András, Kiss Dénes, Lator László, Orbán Ottó, Rába György és Weöres Sándor költeményeit, vala­mint Bereményi Géza re­gényrészletét, Dalos Margit elbeszélését és Somlyó György Párizsi kettős c. új regényének első közleményét olvashatjuk. Az „Elvesztett otthonok” c. interjúsorozat­ban Mándy Iván válaszol Kabdebó Lóránt kérdéseire. Az irodalmi tanulmányok, esszék, jegyzetek sorában figyelmet érdemel Csűrös Miklós A pokoljáró és a clown c. összegzése Kólnoky László költészetéről, Kenye­res Zoltán Epimétheusz vál­tozásai c. írása a közép- európai századforduló és a Nyugat indulásának kérdé­seiről, Kis Pintér Imre elem­zése Orbán Ottó összes ver­seiről, Poszter György mű- fajelméleti esszéje, továbbá Tverdota György József At­tila szókultusza c. írásának befejező közleménye. A kritikai rovatban Kiss Anna verseiről Demeter Má­ria, Lator László versesköte­téről Lengyel Balázs, Krasz- nahorkai László elbeszélés- kötetéről pedig Koczkás Sán­dor írását közli a folyóirat. KISS DÉNES Képeslap Badacsonyba Tatay Sándornak Hegynek vetett háttal homlokkal a napnak él a sziklanyűvő derűs kőmorzsoló ősz bazalt-király Gyűjt roppant dobbanásokat virágsziromról Bakony-mélyből Holdat pattint fekete éjből Tanyája alatt már magma-szakadt vulkán orgonái VÉSZI ENDRE Te és az Idő Ahogy az Idő összezárul s gyalul egy éles fémgyalú szivedben megnő a gyanú nyílik egy ajtó önmagától Rozsdásodik a vasliget cseppkőbe hűl a pára reggel s jeleznéd bár titkos jelekkel homokba írsz csak betűket Felhőkbe véstél ködből habból elképzelt nem volt arcokat oxigéngyöngyök a szavak — hol vagy attól a-pillanattól Mikor az eufória magasba emelt mint egy istent s maghasadásban a felismert örök alakzat fény haza Mind aki voltál angyal-másod ki útnak indit az a kéz és az a szem mely visszanéz - felejthetetlen pillantásod S mindez magát úgy bontja ki kiváncsion és rögtönözve hogy teljes ívben forrnak össze életed ellenpontjai Egyidőben te nyár vagy tél vagy egyszerre tavasz őszi táj tenyérbe zárt dermedt bogár szénben megmaradt falevél vagy Tolvaj ki menti vagyonát de aki mindent itthagy végül rögeszmét verset örökségül mindent amit csak kitalált SAPÓ! SAPÓ! csattog minden­felől. Váltakozó ütemek és hangfekvések. Szinkópa, fuga, rondó, kánon. Zeng az egész hodály. Egyre fenyegetőbben? egyre diadalmasabban? Mert dobolnak is hozzá, lábbal a padlón, és az asztalokon előt­tünk fekvő vaskos ón-tálcákon is a pakfong-evőeszközökkel. A hasonlíthatatlan Bodográf-mo- ziban, a „régi idők mozijá­ban” (mert gyerekkorodban te is oda jártál) a Sing-Singről szóló filmben kezdődött így a fegyenclázadás, a darócruhás Heinrich Georg vezényletével, a közös ebédlőteremben kitörő pléhevöeszköz-csörömpöléssel s a közben egyre félelmesebbé növekvő ütemes kiáltozással. Hogy mit kiáltoztak, arra már nem emlékszel. Talán ott is ezt a sapó! sapó!-t? És netán itt is a gyatré élelmezés ellen til­takoznak? Mi lehet ez? nézel végig a termen, innen, a leg­végéből, az enyhén emelkedő lépcsőzetes beiárat felől. Előt­ted a pult felé kígyózó hosszú sor. Az otthonról is régóta is­merős. Mégis egészen más. Most érkeztél, egyelőre a leg­utolsó vagy itt a lépcső elején, még várakozhatsz egy jó fél órét. Végiq ezt á sapó! saoól-1 fogod hallgatom, frissen kivál­tott Sorbonne-igazolványoddal büszke zsebedben („Boursier du Gouvernement francais" — vő. „ösztöndíj 1")? Mintha mindenki megőrült volna. Min­dig ebben a zsivajban kell ezentúl ebédelni és vacsoráz­ni? Ezen a fegyenctelepen? A több száz fiú és lány az aszta­loknál, vagy az asztalokra vá­rakozva, bizonyára hulla-éhe­sen (hiszen ezért járultak ide) (meg különben is, mindnyájan folyton éhesek vagytok, éhesek már évek óta egész Euró­pában), maga 'előtt a pult­ról sebtiben összeszedett éte­lekkel (megesz a 'kíváncsi­ság, hogy mik is lehetnek ezek az ételek), ahelyett, hogy hoz­zálátnánk, egyre veszekedet- tebb dobolásra használják jobb sorsra érdemes (bár si­lány) evőeszközeiket a tele tál­cákon, és ordítoznak, ordítoz­nak. (Sose bírtad az orditást, ez közérzeted meghatározó pa­ramétere.) S mintha tekörülöt- ted, itt fent, a bejáratnál, a lépcső elején ordítoznának leginkább, s a lassan már mö­géd sorakozó újonnan jöttek azonnal, parancsszóra bekap­csolódnak az általános téboly­ba. Honnan tudják? Ki vezény­li ezt a fülsiketítő koráit? Sen­kit se látsz. De körülötted, ér­zed, különösen feldúsul a kiál­tozás körkörös fugája, mint egy hangokból font ostromgyűrű. Mielőtt még, nem túl nagy meggyőződéssel, ám a tömeg erejétől elragadva, és az elszi­getelődés félelmétől sarkallva, te is megadnád magad a tö­meghisztériának, elővigyázat- ból megkockáztatod törékeny franciaságodat (amely már ezen az első párizsi napodon is fájdalmas sérülést szenve­dett. Erről később . . .), a mel­letted álló lányhoz fordulva, aki szinte tüntetőén nem kia­bál. Mit ordibálnak? „Mais its orient: chapeau! chapeau!" feleli készségesen és magától értetődően, s mintha kicsit szánakozva is (tudatlan­ságodon?), s az eddig értel­metlen indulatszónak vélt, és számodra mintegy a magyar fonetika álruhájában megjele­nő hangcsoportot most azono­sítod hirtelen a francia ..ka­lap” szóval; de most is csak az értelmét fogod fel, nem a jelentését, gyakorlatban jóelő- re visszaigazadva Wittgenstein sokkal később megismert alap­tételét, miszerint „a szónak csak a használatban van je­lentése”. A „használat", épp ez a bökkenő. Mire használ­ják? és ilyen indulattal? Kalap — na és ha kalap? mi bajuk a kalappal? Ahelyett, hogy fal­nának? Melletted a lány most egy olyan, alig észlelhető s mégis jelentőség- (vagy jelen­tés-?) teli mozdulattal, ami­lyent csak a távol-keletiek tud­nak, ujjával fölfelé mutat (ha nem ő tenné, és otthon volná­nak, azt mondanád: bök) a fe­jed felé. Sose viseltél kalapot. Életed egyetlen ebbe a kategóriába tartozó öltözékdarabját érettsé­gire kaptad anyádtól: egy ak­kor divatos fekete Eden-kala- pot, selyemmel szegett félke­mény karimájut, amelyre, miután az iskolai rendtartás szigorúan tiltotta az egyensap- kán kívül minden fejfedő vise­lését, már régóta vágytál. Fel is vetted az érettségi bankett­re, bár nem éppen nyári vise­let. Aztán soha többé, se ezt, se másfajta kalapot. Egyetlen kopott svájci sapkád yolt min­dig, hogy, ha nagyon kell, le­gyen. De ha nagyon kellett, se vetted fel soha, minden szigo­rú anyai intelem ellenére sem. „Már megint sapka nélkül ro­hansz el?" kiáltott utánad cnyád kétségbeesetten (mert mindig rohantál), de minden enermény nélkül, bár a szá­modra legszörnyűbb fenyege­téssel is megtoldotta: „meg fogod látni, egy szóiig kihull a hajad!”. Most rémülten kapod le fejedről a svájci sapkát - mert most, éppen itt rajtad van. Fagyos november végi szél süvített keresztbe a 'boule­vard Jourdanon, mikor ide in­dultál. Éles szél, amely roha­mokban szántott végig á feje­den, mint a borotva. Pont most, ■Párizsban 'hulljon ki egy szálig a hajad? Anyádtól először ke­rülve távol hosszabb időre, ho­mályos intelmei egyszerre kive­hető alakot öltöttek. Kopaszon Párizsban? Azt már nem! 'Ro­hantál vissza az utcáról a szo­bádba, hogy a sapkát előkotord a még ki se csomagolt bőrönd­ből. Mit tudhattad, hogy az Egyetemi Város menzájának — pontosabban „tűzhelyének”, /oyer-jának - áthághatatlan törvénye szerint semmiféle né­ven nevezendő fejfedő nem tűrhető el? Mindent lehet, láb­bal dörömbölni, evőeszközökkel do'bá'lni, harrgszálrepesztően ordítani, s még isten tudja, mit nem, a törzsi rituálé csak egyetlenegy sérthetetlen és ti­tokzatos tabut ismer, a te ko­pott sapkádat a fejeden. Mint a templomban. Mi lett volna, istenem, ha helyette véletlenül egy olyan szileindre, vagy „nyelvtani verzátussággal szól­va", egy olyan shapeau de haute forme találtatik a feje­den, amilyennel hajdan, több mint fél évszázaddal ezelőtt, dicső elődöd, Szomory Dezső állított be Párizsba? Aki különben (bár ez inkább lábjegyzetbe kívánkozna, ha a regényíróknak is joguk volna a lábjegyzetekhez) hogy ujjongott volna, ha tudja, hogy éppen azokban az években (a múlt század kilencveneseiben) egy párizsi lapban nem kisebb ne­vek feleltek az épületes körkér­désre, „Mi a véleménye a ci­linderről?”, mint Zola, Lemaitre, Puvis de Chavanne, Henri de Régnier, Mallarmé . .. Ste­phane Mallarmé, gondolja csak el, édes elődöm, ha hal­lott róla azokban az években. Mállóimé, a költő-előkelősé­gek legelőkelőbbje, az érthe­tetlenek legérthetetlenebbje, méghozzá ilyen, hogy mi is így mondjuk, történetfilozófiai „ver­zátussággal" szólva, amint kö­vetkezik: „A világnak vége le­het, de a kalapnak nem: va­lószínűleg, láthatatlan formá­ban minden korokon át léte­zett. Nem úgy megyünk-e el mellette ma is, mintha észre se vennénk? (...) éppoly nyil­vánvaló, mint amilyen megma­gyarázhatatlan módon, se nem szép, se nem csúnya, minden kritikán felül áll: lehet, hogy valamely felsőbbrendűség ün­nepélyes Jele, s ez oknál fogva maradandó intézmény."1 De a világnak mégse lett vége, hiszen a Vizkeresztben is azt dalolják: „hujahaj, a vi­lágnak sosincs vége", igaz, nemrégiben kis híja, hogy vé­ge nem lett, s ettől fogva, úgy látszik, már mindvégeste­ien csak kis híja lesz, s ha megannyi maradandónak tet­sző intézmény nem maradt is fenn, ugyanannyi, kevésbé maradandónak tetsző, fájda­lom, mégis maradandónak bi­zonyult; ám a cilindernek mégis vége lett. A te fejeden is csak ezt a kopott svájci sapkát érték tetten, amit most sietve lekaptál a fejedről. A harsogás-csörömpölés mintegy varázsütésre, a látha­tatlan karmester intésére egyet­len szempillantás alatt meg­szűnt. A teremben, ahol pedig újra felcsap a csörömpöléssel kiáltozással előbb megszakított étkezési generál-muzik, mintha egyszerre halálos csönd tá­madna. Az egyik fajta zajjal szemben a másik a csönd ál­arcát ölti magára. Ebben a za­jos csöndben lassan előtted is megnyúlik az út az eddig isme­retlen rendszerű önkiszolgálás (úgy érzed, majdnem: önkielé­gítés) felé, amelynek végered­ményeképpen vaskos-szürke ón­tálcádon felsorakozik egymás után a csalánra emlékeztető saláta, a frisée, egy csöbör scs-algás lében főtt fekete-fe­hér tengeri kagyló, héjából szemérmetlenül kidudorodó ró­I Mégiscsak kénytelen vagyok a lábjegyzethez folyamodni (amit egyébként fent említett Szomory is nemegyszer elkövetett), hogy e fon- tcs és némiképp különleges locus forrását megjelöljem: Stéphane Mal­larmé: Correspondance IX. Galli- mard: Párizs, 1983. 32. I. Somlyó György Párizsi kettős t (részlet) Nagy Balogh János: Kubikosok I. zsaszínes belsejével (mint egy túlméretezett klitorisz), a lek­város joghurt, és egy caralon (két és fél decis kancsó) kö­zönséges vörös bor (vin rouge ordinaire), két szeletke ba- guetfe-tal, mintha egy vasta­gabb szárú bambuszból vág­nának keresztbe két bütyöknyi metszetet. Csupa olyan étel, amit most látsz először, s szin­te a nevüket is külön harapod a falatok mellé. Ez az első be- avattatásod a kései, oly régóta áhított diákéletbe (amiből ed­dig oly brutálisan ki voltál zár­va). Méghozzá most - a pári­zsiban. S ideérkezésed más­napján már a második alapos párizsi felsülésed. Az első alig néhány perccel ért a bulváron. Cigarettád még volt otthonról, de a gyufád el­fogyott. Éppen a Maison de Monacóval átellenben, ahol szállást kaptál, nyílt egy kis bisztró, a fura cégérrel az aj­taja felett, amilyen alakú ido­mokat a zsonglőrök szoktak hatosával dobálni a cirkuszban. Némi habozás után még sapka nélkül, épp itt jutott eszedbe, hogy visszaszaladj érte - be­léptél, be az „első párizsi bár ajtaján". Balra máris ott volt, amit kerestél. Je voudrais une boite d'aiu- mettes, s'il vous piait, mond­tad jólnevelten és hibátlan fo­galmazásban. De semmi rea­gálás a púit mögött, hacsak nem valami kis türelmetlenül koncentrált figyelem a levegő­ben. Mintha meg se szólaltál volna, s a hölgy azt várná, nyögd ki már végre, mit akarsz. Jó, megmondtad még egyszer. Harmadszor is, ha lehet, még tagoltabban. Miután a hölgy végre rádförmedt, több mással­hangzótorlódással a fogai kö­zött, mint ami a legszlávabb nyelvben elképzelhető: „Mais gu'est-c' gu'v'v'lez, M'sieu? Des alumettes? Alors, p'rquoi v'n'l'dit'pas j'n'hom'?" Hogy miért nem mondod? Mi­kor már harmadszor mondtad, egyre tisztábban, Racine- és Valéry-fordításokon csiszolt, alak- és mondattanilag egy­aránt gáncstalan szövegezés­sel. Ezt a megpróbáltatást nem volt könnyű elviselni (még c megannyi ennél némiképp súlyosabb megpróbáltatás után sem, ami az elmúlt évek során ért). Nem is tudtad elviselni. Gyufa nélkül fordultál ki a Tabac-ból. Dolgodvéqezetle- nül. Ilyen dolgodvégezetlenül fogsz majd kifordulni a Város­ból is, ha lejár az időd? Máris elfogott a rémület... A már ré­gebben megismert és soha többé el nem hagyó szorongás: ez a legfőbb ifjúsági betegség, mint a juvenalis hypertonia: hogy az életed úgy múlik majd el, hogy nem is volt, soha nem is lesz a tiéd. Most, hogy a megpróbáltatás évei után, az elvétetés törvényével dacoló véletlen még egyszer visszaad­ta az életedet, mégsem lesz a tiéd. Már láttad magad eltá­vozni Párizsból, úgy, mintha itt se lettél volna. A világból úgy, mintha sose lettél volna ott. Láttam Párizst s nem láttam semmit, kongtak a füledben Kassák nagy versének szavai. Pedig ő gyalogszerrel indult neki, hogy láthassa Párizst. Nem láttam semmit - állapí­totta meg csodálkozva ifjú hő­se is. Hát mindnyájan idegen emberek maradunk itt, minél inkább vágyunk ide, hogy ép­pen itt találjunk otthonra, az ilyen vagy olyan, mindig meg­újuló hazai hontalanságok után? Érezted magad mögött kifulladva zihálni a nagy ma­gyar Párizs-mérgezettek ámok- futó árnyait, mint egy stafétát, ^melytől át kell venned az ele­ve vesztésre ítélt botot. Ju^zt, Szomory, Ady, Kassák, Kuncz Aladár, s még néhányan, a végén azok, akiket már szem­től szembe is láthattál, egé­szen azokig, akiket már sose fogsz viszontlátni, akiknek egy egészen más stafétában kellett elbukniuk, Hevesi Bandi, Szerb Tóni, Radnóti, ezek a még ki sem hűlt vértanúk, mintha csu­pa magyar i-vel rímelő nevük­ben rejtve a Megfeszített feje fölé írt NÉV latin l-i visszhang­zanának. Mi mást is kereshet­nél itt te e nagy vereségek nyo­mában, mint a magad, jelen­téktelenségében még nagyobb vereségét? HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents