Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)
1986-10-06 / 275. szám
1986. október 6., hétfő Dunántúlt napló 5 Baranyaiak is utazhatnak a Budai Pedagógus Touring Clubbal Sokat látni - olcsóbban Gyaloglóra és különrepülőgép Jávorka Péter, a budapesti József Attila Gimnázium tanára irányítja a Touring Club munkáját, szervezi az úti- programot. Utazni szeretünk, és szeretnénk, ha utazásaink minél kevesebbe kerülnének. Ezért aztán minden olyan ötlet, amely növeli a lehetőségét annak, hogy világot lássunk, önmagában is szervező, to- borzó erő. Ilyen a Budai Pedagógus Touring Club, amely a Pedagógus Sportkör egyik szakosztályaként működik immár 1957 óta. — Úgy kezdődött, hogy mint a természetbarátok egyik vezetőjét, megkértek egy csereüdültetés lebonyolítására — mondja Jávorka Péter, a budapesti József Attila Gimnázium magyar-történelem szakos tanára. — Előbb a szocialista országokba, később Nyugatra szerveztünk utakat, ma pedig — klubtagjaink részére — a világ minden tájó - yra 'kínálunk programot. — Az utazási irodák nélkül? — Nem, velük együtt. Igaz, hogy egy iroda bekapcsolása már drágító tényező, de mi már tapasztalatból tudjuk, melyik irodának hol vannak olcsóbb szálláslehetőségei, s akkor attól rendelünk. De Európa valamennyi országában és az USA-ban is van Személyes kapcsolatunk szállodákkal, turistaszállásokkal. — Hogyan működik ez a klub? — ötven-hatvan világjáró ember dolgozik a program összeállításában, I e bo n yol í tó sóban: az egyik levelez, a másik ötletet ad, a harmadik a pénzt kezeli, a negyedik a csoportvezetést vállalja. Mindenki társadalmi munkában. Utasainktól átvesszük a turista útra 'kiváltott valutájukat, ebből kifizetjük a szállást, az utazást, és a kulturális prog- ramck díját — ez mindenki számára kötelező — a maradékot adjuk-vissza. Autóbusz- szál, repülővel utazunk (néha charter-géppel, ami olcsóbb), gyakran alszunk turistaszálláson. Étkezést csak akkor adunk, ha a szálloda kiköti. Mindenki maga gondoskodik az étkezéséről. Tapasztalatunk az, hogy hó nem akar valaki sokat vásárolni, szolid bisztrók igénybevételével nem kell íkon- zerven élnie. Gyakran megveszünk az irodától egy olcsó programot, pl. Bulgáriában es 'kiegészítjük jugoszláv vagy török úttal.- Kikből tevődik össze az évi 40-50 csoport? — Törzsközönségünk a 'közepesen kereső pedagógusházaspárokból, keveset kereső fiatal házasokból és az utazásra takarékoskodó egyedülálló pedagógusnőkből áll. Azoknak az utaknak van sikerük, amelyek sok látnivalót nyújtanak. Ezért sokat autó- buszozunk a két-három hét alatt: útjaink kissé zsúfoltak és fórasztóak. Ez azonban nem jelent felületességet. Inkább kevesebbet nézünk meg, de alaposabban: az utazás előtt itthon felkészítés, a helyszínen csoportvezetőink alapos tájékoztatója. Dicsérő levelek és a visszatérő utasok bizonyítják, hogy színvonalasan. És most pillantsunk bele a jövő évi programba — a reklám legcsekélyebb szándéka nélkül, hiszen a klubnak inkább a túl sók jelentkező miatt van gondja. Tíznapos gyalogtúra a szlovák paradicsomban: 2000 forint; Csehszlovákia—NDK, 17 nap: 13 ezer; francia-olasz körutazás, 20 nap: 25 000; egy másik hasonló: 21 nap 21 ezerért; Marseille—Párizs—London, 16 nap: 29 000, Spanyolország— Afrika, 23 nap: 29 000. Gö- rögország-lsztambul, 19 nap: 27 000 és Svájc—Párizs—Loire völgye: 27 000. E két utóbbi pécsieknek. A baranyai pedagógusok ugyanis évente két-három, külön az ő számukra szervezett úton vesznek részt: „a pécsi Nevelők Háza a legjobb partnereink egyike”, mondja Jávorka Péter. G. T. Hozomány a tanyavilágból Békési paraszt szoba Bódén Ott, ahol a bodai kövesút végetér és hepehupás földúton döcög az autó, a domboldal első kanyarulatában, zörgő diót érlelő fák árnyékában, ott van egy fehér falú, tárt kapujú házikó. Esténként gyakran gyúl tűz udvarán, fölé ágas kerül és vasbogrács. Az örménykúti tanyák esti illatát hordja a szél, amikor benne rotyogni kezd a „betyáros", a házigazda kedvenc alföldi étele. Tímár Zoltán ma már Pécsett él családjával, kétszobás lakásban, a Váci Mihály utcában. De munka után útja nap mint nap a bodai tanyára vezet, s órákat elüldögél egymagában a békési parasztszobában. Ott, ahol született, Békésben, a nagyapja birtokán, a décsi lapos egykori tanyáinak már a nyomát is eldózerolták. De a pici parasztházak kincseit itt őrzik a bodai tanyán. Néhai Gyivicsan Adam — mert így íródott tótul, kilencven évvel ezelőtt az ágytámlán — és So- ván Zuzanna nyoszolyáját. Ez csak egy borjú ára volt akkoriban — mondja Timár Zoltán. — De azért a faragott oszlopos, mennyezetes, kárminvörös, sárga és fekete virágokkal díszített nászágyért — tornyán Boros Anna neve — hát bizony, azért cserébe egy tehén járt. A szoba két piciny ablaka között ott áll a sötétkék, piros tulipános kelengyésláda. Belülre tintaceruzával rótták - Pinke Ferenc és Pinke Erzsébet 1897-ben kerültek össze. Oldalán titkos rekesz, itt tartotta a ház asszonya a fülönfüggőket, a kölnivizet, a piro'sítót. Fölötte rácsos téka pipadohánynak, imádságos könyvnek, pálinkás butellának. Mellette mángorló, gatyamad- zagfonó. — Ezen fonta öregapám télen az istállóban a madzagot, a tizenhárom végből készült gatyába. Mert a férfinépségnek a konyhában nem volt helye. Az ajtó mögött faragott tálas, fönt a virágkoszorús nagytálak, lent mázas csuprok tejnek, vajnak', lekvárnak. Ott függ a csikófejű kanalas, a bárányformájú kuglófsütő, ebben húsvétra készült a tészta, a vászonfazék, ami a tűzön meg nem ég, a drótozott lakodalmas fazék, amiből akkor sem folyik ki az étel, ha megreped. S hogy miért lakodalmas? Hát hogy valaki akkoriban annyi ételt főzzön, ami abba belefér, az csak ünnepnapokon fordult elő. Hétköznap lencsét, babot tartottak benne. Féltve őrzött kincs volt a tanyán a cserépedény, s örült is az alföldi parasztasszony, ha néhanapján bekopogott a vándorfazekas, s adott neki érte cserébe mindent, mit a kamrában lelt, zsírt, szalonnát. Timár Zoltán felesége faragott vajtartót varázsol a polcok tetejéről. A tartó mélyén virágminta, ilyen díszesen készült a vaj akkoriban. Búcsúzóul még egyszer végig pillantok a szobán, az ,,én festem, te látod" üveges, aprófiókos, virágos konyhaszekrényen. Ez az egyetlen, amit bizományi áruházban vásárolt Timár Zoltán. Mert itt minden más a szülőföldjéről szerzett „hozomány". Marton Gy. A z ajtóüvegen át 'belátni a terembe, koros férfiak tömege áll, némán, szótlanul, az ■előcsarnokban a kultúrház „mindenese", Erzsiké mondja: „Az elhunyt bányásztársak emlékének tisztelegnek . . ." A nyugdíjas bányászok szakszervezeti ülése van Pécsbányán, a 385 tagból 154-en jöttek el: sokan közülük részesei voltak az ötvenes évek nagy széncsatáinak. Szakszervezeti aktviista R. Ferenc is, akivel üídögé- | tünk az irodán — míg bent tart az ülés hivatalos része —, azt mondja, váratlanul érte annak idején _a nyugdíjaztatása egy szigorú orvosi vizsga után: „Még hátra volt három évem, mondtam, ezt a főmérnök mellett papírtépéssel is kibírnám, de hiába, mennem kellett. . . Baj volt a szívemmel, meg aztán a szilikózis is ... Eh, hagyjuk I" A terem felől tologatott székek zaja hallatszik, vége az ülésnek, jönnek be a többiek is, Révész Alajos, a titkár, aztán Sifter Ferenc, meg Behek József, később a 74 esztendős Leisz József is, alacsony, sovány férfi, széles karimája szalmakalapban. Azt mondják, nagyszerű csapatvezető vájár volt, szigorú rendet tartott lent a munkahelyen, csak hát a szövege nem volt éppen szalonképes... Abban az időben nők is dolgoztak a föld alatt, falapáttal kotorták a szenet a szalagra, nehéz, fáradtságos munka volt, Leisz Józsefet meg a főnökök korholták, „ ... ne káromolja a lányokat, nem illő az még sem!” — Leisz meg dühöngött, fölVörösborfesztivál Villányban Hangulatkeltő zene szólt Villány főterén egy NSZK- ból származó folklórkazettáról tegnap, már kora délelőtt. A helybeli fiatalok az Oportó éttermet szőlőlevelekkel, indákkal díszítették kívül-belül, léggömböket fújtak, így készülődtek a kétévente megrendezésre kerülő vörösborfesztivál idei eseményeire. Jókedvüket fokozta A meghívott vendégek közül a hetvehelyi fúvószenekar már ebéd előtt is térzenével szórakoztatta a villányiakat és az érdeklődő idegeneket. Közben a népművészeti kirakodóvásár látnivalót, a lacikonyha enni-inni valót adott. Az ebéd utáni szüreti menet élén lovas haladt, tizennégy puttonyos úttörő kerékpáron követte őt, majd jöttek a hinták s a társzekerek. Hintó hozta többek között a kisbírót, Martin Józsefet és a szőlőtündért, Kővári Andreát. Az Oportó étterem előtti téren Hungurán József pincemester csapolta meg az idei vörösborral teli nagy hordót, s ehhez az engedélyt Villány egynapos teljhatalmú urai, Kretz Róbert és Németh Andrea, bíró és bíróné adták meg. A menet végén a vé- méndi és sátorhelyi német, a mohácsi délszláv és a helybeli magyar néptánc- csoport tagjai táncoltak. L. Cs. K. Egy tengerimalacon vesztek össze Ritka műtét zajlott nemrég Pécsett. A páciens nem más mint egy 3,5 m-es óriás kígyó (tigris piton) — mondja Lippenszky Gábor., a pécsi okvárium terrarium csoport- vezetője. — Nyugalomban élt kis „lakásában”, mikor hely hiányában be kellett tenni hozzá egy hím kockás pitont, kinek nőstény párja tojni készült. Pár napot kibírtak együtt, de egyszeresek a látogatók arra figyeltek föl, hogy az egyik kígyó vérzik. Azonnal hívtuk az állatorvost.- Ilyen harapásos balesetem még nem volt, mert ez a fajta néha egy-két hónapig is elél táplálék nélkül. Most pont egyidőben és ugyanarra az eledelre fájt mindkettő foga — meséli dr. Papp. Elemér. Egy tengerimalacon vesztek össze. A kockás piton belekapott a tigris pitonba, és kb. 30 cm-es sebet ejtett rajta. Érdekes ez az eset azért is, mert a kígyók általában csak test-test elleni harcot szoktak folytatni. A műtétet különben kb. húsz perc alatt végeztem el. 15 öltéssel varrtam össze a 20-25 kilogrammos állatot, miközben három gondozó fogta le. — Most milyen az állapota? — Kedden kivettem a varratokat, azóta kielégítő. — És hol tartják a „kis beteget"? — Karantén terráriumba került gyógyulásáig, amiben nagyon bízunk, hiszen a kígyók hihetetlenül szívós és ellenálló szervezettel rendelkeznek. „öregapám", ahogy az ápolója szokta nevezni, talán már a jövő héten visszakerül saját „lakásába”, ahol folytathatja nyugodt kis kígyó életét. Lehet, hogy egy ideig még meg-megrezzen ha egy kockás pitont raknak be hozzá, de az is meglehet, hogy legközelebb csupán „barátikig” átadja inkább neki a táplálékot. „Hízzon csak a kockás, egy tigrisnek ez nem áll jól." H. A. „Oregapam” porul járt Hűtét a karantén terráriumbán emelték a napi normát, éppen a „lányokkal" emelt létszám miatt, hát kezitcsóko- lommal nem köszöntheti őket mindennap . .. Sittek Ferenc Zalából, Bogotából került Széchenyi-ak- nára még negyvenkilencben, emlékszik rá, milyen nagy hajtás volt, szerdai napokon páldául másfeleztek, azaz reggel hattól este hatig dolgoztak, de műszak volt vasárnap is. Igaz, megfizették, meg aztán „... jó gárda volt nálunk a Széchenyin, a vezetők is belevaló fickók voltaik. Ezért ma sem értem, miért kellett átmennünk a hetvenes évek elején István- aknára ... Ez még most is fáj.” Behek József most is ideges, amikor István-aknáról van szó, föl is ugrik, hogy elmegy, Sifták húzza vissza a székre. „Az ötvenes évek óta a bányánál mindig átszervezés volt. Ki csinálta, tatán én?!” Sitták bólogat rá, tanúsítja: „Minket ott idegennek vettek, pedig ahogy átmentünk, utána mindjárt élüzem lett István- akna. Addig meg a béka fenéké alatt voltak, nem igaz?!” — néz körül. — „Meg aztán sokszor azt sem tudtuk, mit csináljunk, mert mindig más-más parancs jött. Emlékszem olyan időre, amikor eldugtuk a szenet, mert nem szabadott száz százalék fölé menni a termeléssel ...” Közbeszólnak többen: „Tudja, nálunk szigorú fegyelem volt, ebédidőn kívül csak zsebből mertünk enni munka közben, az aknamélyítők meg szépen leültek, térdükre még szalvettát is terítettek és szalonnáztak...” Valaki mondja, a napokban a külfejtés mellett ment el, ott is ácsorogtak néhányon; „Na jó, ilyen emberek mindig voltak, lesznek is, de hát miért nem csördítenek közéjük? Igaz, ha valaki szól nekik, fogják a könyvüket és kilépnek . . ." Sifták: „Engem ma is bánt az áthelyezés. Mi itt, SzéChe- nyin gyönyörű szenet küldtünk föl, élvezet volt dolgozni, igaz, gázos telepeink voltak, lehet, ha ott maradok, tatán mór nem is élek, de mégis . . . azt mondom, nem kellett volna átszervezni bennünket . . ." Panaszkodnak Pécsbányatelepre is. Nincs gazdája, a vállalat elfordult „tőle", a tanács sem szorgoskodik úgy, mint annak idején, amikor a „széncsata hősei"-nek nevétől visszhangzott a Mecsek. Aztán a kertekről beszélnek, telkekről, ahol gyümölcsöt, kevéske szőlőt termesztenek, hogy agyon üssék a nyugdíjas időt valamivel. Szép volt minden, de a tizenöt-huszonöt-’har- minc éves sérelmeket nem felejtik el. Persze, az esti órákban már feloldódnak, kint a kultúrház kapujában — a sötétben — kolléganőm hátsófelébe csíp valaki, az öt nyugdíjas közül valaki, pedig öten legalább három- százötven-négyszáz évesek, ha nem többek. Így hát a jelek szerint nincs nagy baj. Rab Ferenc Este a „Zalkában” /
