Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)
1986-10-25 / 294. szám
Liszt Ferenc emlékezete I 1986 kettős emlékéve Liszt Ferencnek: 175 esztendeje, 1811. október 22-én született az akkor Sopron megyei Doborjánban (ma: Raiding, Burgenland), s 100 éve annak, hogy 1886. július 31- én, Bayreuthban, hol hamvai mindmáig pihennek, lehunyta a szemét. Apja, Liszt Adóm az Esterházy-hercegek szolgálatában állt, maga is muzsikált, s felfedezve a gyermek zenei tehetségét, hatéves fia első zongoratanára volt. A nyolc esztendős liszt már hatalmas sikerrel hangversenyezett, s mikor 1820-ban Pozsonyban zongorázott, a játékától lenyűgözve, négy magyar főúr hat évre ösztöndíjat adományozott tanulmányai folytatására. Bécsbe költözött a család 1822-ben, hisz Pesten akkortájt nem talált volna megfelelő pedagógust. Carl Czerny, Beethoven kedvelt növendéke fogadta Lisztet tanítványai közé, s felismerve ragyogó tehetségét, csakMűvész hazája nagyvilág ihamar ingyen tanította. Beethoven is hallotta egyik hangversenyét, 1823-ban pedig mindjárt négy tomboló sikerű koncerttel mutatkozott be Pesten. Az év végén a család az európai szellem fővárosába, Párizsba utazott. Liszt előtt kitárul a nagyvilág, s a fényes párizsi zenei élet. Barátságot köt Chopinnel, Berliozzal, a francia irodalom nagyjaival (Victor Hugo, George Sand, Stendhal köréhez tartozott). Forradalmi eszmékkel ismerkedett, átélte az 1830-as júliusi forradalmat. Különös módon egy hegedűs, Niccolo Paganini volt művészi fejlődésére rendkívüli hatással. 1831-ben hallotta először játékát, hatalmába kerítette a virtuozitás, s ettől fogva zongorájára alkalmazza az „ördög hegedűsének" vívmányait. E vándorévek krónikájához tartozik Liszt első, később oly boldogtalan házassága d’Agoult gráfnéval. Ez idő tájt nagyhatású művei mellett jelentős zeneírói tevékenységet is kifejtett az új irányzatok terjesztéséért. Hangversenyútjai Lisszabontól Pétervárig vezették el. 1838-ban hírét véve, a pusztító pesti árvíznek, ehhatározta, hogy jótékony célú hangversenyek sorozatával segíti a károsultakat. Bécs és Pozsony után, 1839-1840- ben Pesten tölt három hetet. Megannyi hangversenye példátlan diadalét. A magyarul egy szót sem beszélő Lisztben felébredt a hazafiság érzése. A fiatal zeneszerző elsősorban önmagának, zongorája számára komponált. Boszorkányos nehézségű etűdöket, megismerve népies műzenénket írja a Magyar rapszódiák első változatait, s műhelyéből tömérdek átirat kerül nyilvánosságra: népszerű operák szemelvényeinek, szimfonikus műveknek, daloknak zongoraátiratai. Ezeket az átdolgozásokat hosszú ideig mint alkalmi, sikervadász darabokat, igencsak lebecsülték. Zenei értékük, művészi tartalmuk felismerése a legutóbbi években történt meg csupán. A nagy zenekari művek, oratikus alkotások későbbi keletűek. Liszt 1843 végén vállalt Weimarban udvari karmesteri állást, itt szerzett tapasztalatai érlelik majd nagyszabású és nagy előadógárdát felvonultató, későbbi alkotásait. Breuer János Gálám bosi László Hattyúra szállt Vogul-dallam nyit az éjben. Hattyúra szállt Kormos Pista. Gördül a fej feketében, tüskés gyolcsba hökken vissza. Fejedelmek sarjadéka, gyalmot vető férfi-ember, szived fölött nyuszt bukdácsol, háborog a Norman-tenger. Zöld-fehér a hegyek fodra. Zöld-fehérbe süpped Vackor. Hilintáló szomjas Halál kihuppant a tört palackból. Szegény Yorick, vendég Vackor, hattyún szálló Kormos Pista, Mézes Annus karjaiba barka-hintán szökhetsz vissza. Szájad teli dáliával, kökénybokor hajad árnya. * Kunyhód előtt aranylámpát gyújt a hajlott tulipánfa. Ujjaidon forgó mennybolt, pávatollak lobogása. Ezüstkelyhek tükreiből koszorúba hull a kártya. Biai kán rózsa-csikón felröppen a harangokhoz, megkonduló liliomot hintáztat a csonka csonthoz. Barlang-vájó kristály-könnye szoborrá nő, jajdulása vastornyából gyász-kürt zendül, vándorútra hívó hárfa. Az iszkázi Táltos-Apa fejfa-holdas fáklyafénybe öltözködik. Feje fölött fölragyog az Isten inge. V v Fölkiált a kócsagoknak, veszékelő medve-népnek. Kormos Pistát hattyúháton köszönti a hattyúének. /* ' • ' fi Csöngei Ős, ikon-álmú, negyven király kórusából tűzbe hajol, koronát küld Mahruh forró sátorából.- i Hollóanyó guzsalyából kitépi a fojtó szálat. Rigós ágról almát döccent, csatol pántos tarisznyákat. ^ I Kormos Pista, lopjál lovat, pendítsd meg a csillagokat. Nyesd az eget, hadd fakadjon, ösvényeden virágozzon. A mészfehér országúton kat- fogott a fehérre festett bódéskocsi; magasabb, zárt hintó volt ez a vándorszínészkocsi ; kopott, fakult rózsaszínű függöny takarta a kocsi két oldalán a világba néző ablakokat. Kócmadjag-gyeplő igazította a kocsit húzó lovat; oldalbordái nyeszlett húzósharmonikát mutattak; a kocsi, hátsó tengelyéhez meg odakötötték a csőri ntos szőrű kutyát. Az ajtóablakon keresztül tartotta a kócmadzag gyeplőt a mézszínű hajú dáma, sárguló lapátfoga közt jó harminc centiméter hosszú cigarettascipkát peccegetett: lássák, még java- korbeli, szép asszonybetyár a neve. A kocsiban fekvő öreg vándorszínész és cirkuszigazgató feltápászkpdott a helyéről, elhúzta az ablakfüggönyt, kitekintett a világba, s megdörzsölve beretvólatlan állót, mely hersegett, mint a késő nyári tarló, s recsegő hangon mófolta: — Ködül az eső, ködül. Ilyen volt kint, a kocsi mellett, az októberi idő. A cigarettaszipkát peckesen mozgatva, a kócgyeplőt lenget- ve-rángatva vezette a mézszínű hajú dáma. A falu közepén álló Nagykocsma elé fordult a kocsi; elengedték a kutyát, a kocsi végére kötötték a gebét. Nyakába akasztották az abra- koló tarisznyát, ezzel minden készen volt. A Nagykocsma minden ablakát kidíszítették a nagy betűkkel írt cédulák: „JÖVENDÖ- MONDÁS! ITT A MINDENTUDÓ JÓSNŐ! MEGMONDJA A MÚLTAT, A JELENT ÉS A JÖVŐT! A JÓSNŐ MINDEN TITKOT TUD!” A Nagykocsmában dunyhá- san hömpölygött a füst; a falusi emberek egv kisfröccs mellett, egv deci kevertet szopogatva pipáztak, kártváztok; a kártvázók gyufaszálakban játszottak: az voit a bank, arra tellett. Október vége az idő; az utcákon nehéz köd tekeredik az emberek bokájára; a fák lombja rőt gyertyaként világit. Az öreg, vénhedt vándorszínész kiállt a Nagykocsma elé, hóna alól elővette tárogatóját; körülnézett: kiálltak-e a falusiak a kapuba? Fel kell ébreszteni a falut; nem kell kisbíró- dobolás: bánatos hang rezeg, száll a házak fölött; az öreg magában elmondta a vers szövegét, aztán tórogatózott. Bánatos-szép, fájó dicsőségű dal szólt. „Kraszna Horka büszke vára, róborult az éj homálya; tornyok ormán az őszi szél régmúlt dicsőségről mesél.” Kinyíltak az utcaajtók; már kint állnak a menyecskék. Az öreg azt gondolja: elénekelem ezt a Kraszna 'Horkát. Befordul a Nagykocsmába, az udvar hátsó részén megereszti és figyeli hangját: megy-e még a melódia? A, nem megy, nem megy. Krókogós a hangja, krentyog a hang; Kraszna Horka meg nem ilyen hangot érdemel.- Töltsön egy jó erőset; elveszett a hangom; a maga „kevertje” meghozza, ugye? — mondta a kövér kocsmárosné- nak. Az asszony mosolyogva nézte az öreg vándorszínészt, előkapta a kishasas poharat, elővette a keskeny konyhakést, elfordult, és egy késhegynyicsipetnyi lúgkövet hintett a pálinkára. — Nna. Ez meghozza a hangját. . . Hol felejtette?-i Hol? A színházakban. Falusi előadásokon. Ott. Emberek szállingóznak a Nagykocsma felé. Kint is, bent is mozgolódnak az emberek. A jósnő a legbelső szobában ül. Várja ügyfeleit. Az öreg kézbe veszi a stampedlit, kinyitja a száját, torkába ereszti a lúgköves italt, melyről nem is tudja, hogy az lúgköves, és marhahajcsároknak, lócsiszároknak, vásárosoknak szokták készíteni. — Hűha! Nem mondom! — mondta az öreg, azzal előkapta kemény gombócba gyúrt zsebkendőjét, s szeméből kitörülte a könnyet. — A rossebbe is! Hát nem elfelejtettem befejezni Kraszna Horkát? Hát azt meg kell adnom a falunak! Csonka verset, félnótát adni a falu lakosságának? Nem, ilyen bűnt nem követünk el. Azzal kiállt a Nagykocsma elé, s elkezdte Kraszna Horkát tárogatózni: rezegtetve a hangokat, sírásán engedve ki a bánatot a billentyűk alól. Az előbbihez fújta: „ ... (mert) olyan kihalt, olyan árva, Kraszna Horka büszke vára.” Rendbe tette a dolgot. A Nagykocsma falai majd szétpukkadtak, alig bírták befogadni a falu lakosságát, mert megindult az áradat a Nagykocsmába, ahol minden titkot tud d jósnő. Megmondja a múltat, a jelent és a jövőt. — A jövőt honnan tudja? - kérdezték az asszonyok a kocsmaajtóban tolongva. — Az az ö titka. A kis töltött galambocska — Vidóczkyné került elsőnek a jósnő szeme elé, aki megkeverte, emelte, az asztalra szórta a kártyákat; hosszú cigaretta- szopókájával rábökött az egyik, szakadt sarkú, koszos kártyára. — ... itt mutatódzik magának, asszonyka, hogy egy... egen, egy fekete hajú asszony megcsalja magát, azaz a maga ura csalja magát azzal a fekete asszonnyal, így már jól mondtam?- Jól mondta. — Az a kígyó, az! Tudtam. Éreztem. Gondoltam - lihegte Vidóczkyné. A jósnő egy pillanatra megállt.- Mondja, asszonyka ... festi a haját az a „fekete hajú"? Maguk ... tudnak feketére festeni hajat... hiszen ebben 6 falatka faluban nincs fodrászat.- Hogyne tudnánk női hajat feketére festeni! Pirosító? Mire való a cékla, a sárgarépa, a pirospaprika? — Maga fekete hajfestéket kérdez? — Ojjé! Keverjük, főzzük, állatjuk; aztán darab idő múlva elővesszük, erősítjük ... Kész. - Nem drága 5 korona ilyen jóslásért? — Dehogy drága! Megtaláltam a fekete hajú kígyót...! — mondta a jósnő. Agócsné volt soron.- ... a maga urának ... igen, itt látszik ... szeretői vannak ... Legyen résen! - mond- tá-hadarta a jósnő.- Hát ezért hordta el, az inge aljában, a kemence elöl a forró kalácsot... Azoknak a cemendeknak, azoknak a rüf- kéknek. Na, jó, hogy mondja, majd én is kirakom a kártyát annak az átok embernek...! Az ajtó előtt surrogtak-fo- rogtak még asszonyok, de mikor látták, hogy Agócsné, meg Vidóczkyné csak legyint - elhatározták: nem mennek be a jósnöhöz. Elég, ha e.z a két asszony megtudta, hogy az uruk megcsalja, amiről eddig nem tudtak, de most aztán ... megtudták; most aztán itt a bosszúállás ideje; eljött a fizetség órája. Tömegei Mihálynak csak any- nyit mondott a szipkát pöccö- gető jósnő, hogy vigyázzon a pénzére, mert... a nők szeretik a pénzt, a szép ruhát (arra kell a sok pénz), a csókot, ölelést ... Amúgy szerencsés csilr lagzat alatt született. — öt korona, a mai világban nem pénz. Tömegei mellényzsebéből mindössze két koronát tudott összegereblyézni, a jósn'ő elkezdett rempölni: micsoda dolog ez! A múltat, jelent, jövőt mondó, titkos erővel megáldott jósnőnek csak bagót fizetnek? — Estig itt vagyunk; hozza be azt a három koronát! — Ha tudom. Majd meglátom - így Tömegei. Talán utolsónak akkor beperdült öreg Lúdas Gerzson. Kétszer iís nagyot fájt; mérgét, bosszúságát engedte ki az ajtóban; ne lássa a jósnő, hogy valami eltörülte Gerzson száját; nem látni, de hallani, amint magában morgolódik, amiért a kocsmában, a kártyázáskor elveszített egy doboz gyufát. Mikor összeszámolta a veszett szálakat — azok kitettek egy skatulyát. Most mégis bemegy ehhez o jövendőmondóhoz; ez majd megvigasztalja, jövőjét, jelenét ragyogónak festi. — Tessék. Foglaljon helyet. A jósnő kevert, emelt, s az asztalra szórta a kártyát, azzal majd félméteres szipkájából, feltartott fejjel a mennyezetre fújta a füstöt; lásson ez a tp- lusi állampolgár „férfias” asz- szonyt, aki ráadásul jövendőmondó. — Nna. Ei a maga életképe... Itt azt látni — de csak én látom, mert bennem a flui- dum ... —, amely azt mutatja, hogy szerencsés órában született ... Élete sora jól megy... azt mondhatnám, hogy maga ... a Szerencse istennőjének a kedvelt fia, apja, mit tudom én, de kedveltje ... Kész. öt koronát fizet. — Nem fizethetek - mondta Gerzson. — Hogy 'hogy nem? Milyen szó az, hogy — nem? Maga titkokat tudott meg; magának kötelessége ezért fizetni. „Különben is” a Nagykocsma minden ablakában ki van írva: egy jövendőmondás ára: 5 korona. Na. Ide tegye a pénzt. Ide, a cigarettadobozom mellé. — Hohhó! Várjunk csak, lassan csak azzal a pénz letevéssel. Mert. Elsődjében: maga honnan tudja valakinél is, hogy milyen volt a múltja? Honnan tudja? Maga vadidegen emberek közé jött. Honnan tudja, hogy kinek milyen volt a mújt- ja. A jelenét még úgy se ismeri, mert honnan tudja, hogy mi történt velem, ma este? Honnan tudja. — ■Bízza rám — mondta egyik szemét behunyva a jósnő. — Én úgy születtem: titkos erők dolgoznak bennem ... sok mindent tudok, amit más nem tud. Na. Megelégszik ezzel? — Nem. — Hogy hogy — nem? — Hát csak úgy, hogy maga nem jósnő. — Heh! Miért ne lennék az? — Azért nem jósnő, mert ha maga igazi jósnő lenne, akkor magának, amikor ide beléptem, tudnia kellett volna, hogy egy megveszekedett vasam sincs a zsebemben. JV zzal Gerzson se jó estét, se napot - kifordult; otthagyta a jövendőmondó, mézsrínű 'hajú nőt. Maga után bedörrentette az ajtót. Mérgében tette. Elkórtyáztak tőle egy skatulya gyufát; ez a jósnő meg kóklerséggel kihúzta volna zsebéből az öt koronát, amit már jó egy hete nem is látott. HÉTVÉGE 9. Morvay Gyula Régi történet A kilencéves Liszt Ferenc