Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-06 / 245. szám
HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KAROLYI AMY vmsí 76S VESZI ENDRE-. Ba&ajsarádé (rfbcRélíj) 7J1 Sörf-S ISTVÁN: EIvf.«trtt oithonok (Kiibdehó Láröttí in:ertű/a) 71A REBTÖK 1A5ZE.Ö vám "37 ÁGII ISTVÁN : A k:.ior;‘5u szilfa suttogása 789 VEGEI LÁSZLÓ: Saveartí» aa eJBssaílésbc <U.) 754 TOLNAI OTTO: A fcg.itla;i látra (rírs) 8A3 BtREMENYi GÉZA: Mdoriitó frígétty. Vili.) «05 MARTON LÁSZLÓ: EBsakk (Rástlot egy «rajiból) 814 DÓRÁI PSTER varsái 813 ESTERHÁZY HETEK. Egy n Istené dliiiombOI 820 TAKACS ZSUZSA serssi 823 . YAR.ÍAN TAMAS: Nyári meat fTilmleitél} 825 SZABÓ a. ISTVÁN: Mozi fs vaitemis fNes.SiÄ::/fy István: A hlnmík-éeiel áj dtje(í 830 RAfitl NAGY LAK3S versed 832 TVESBOTA GYÖRGY Mastí Attila síókultujsa a.! 834 * RÁBA GYÖRGY: Mindet, perebett a mtntltmsSg tKilolj: Amy: A szoöroi elindulnak) 843 TÖSKLS THSOR: Kalaua as ttetmtlhfe CÁteöies Sándor és Kételyé Árny éleit képekhmí 845 VEKERDI LÁSZLÓ: A bartóki «Ml Örmény Jdttat: Rérhcrcak hidiytúpet) 848 1906 SZEPTEMBER A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagában Berták László, Dobál Péter, Károly1 Am y. Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa és Tolnai Ottó költeményeit, továbbá Ágh István, Bereményi Géza, Márton László és Vészi Endre szépprózát írásait olvashatjuk. Figyelmet érdemel emellett Végei László: Vita a szülőfölddel és Az ifjúság kiárusítása c. két esszéje. Az „Elveszett otthonok"- sorozatban Sőtér István válaszol Kabdebó Lóránt kérdéseire. - Esterházy Péter Egy nem létező diáriumról címmel két kiállítás-megnyitót közöl, Tarján Tamás pedig nyári filmbemutatókról ír összefoglalót. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek, kritikák sorában érdeklődésre tarthat számot Tverdota György: József Attila szókultusza c. írásának első része, Rába György elemzése Károlyi Am y új verseskötetéről, valamint Tüskés Tibor ismertetése a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben c. kötetről. Károlyi Amy versei Egy marék por Egy marék portól nem változol, de megváltozik a világ, fákká lesznek az emberek, és emberekké a fák. Árnnyá változik a hó, és az árnyékok katonák. A pincében mosnak lepedőt s egy nem-valaki integet, a szobát megtöltik ismeretlenek, ha kicsit is oldaltabbra néz vastag szemüveged már mozgolódnak rozsdaszin idegen emberek, bár lehet, hogy csak a takaró összecsavarodott, postások, pénzszedők, adósok, koldusok megjelenik anyád szétrebbennek ezek ismerős az anyád de meg nem ismered Dicsértessék Olyan misekönyv szagú lett a szavad mint imakönyvben felejtett virág, litánia-izűek rímeid megsárgultak a kékek, lilák. Pici csengőid elhallgattak, a Teremtő így rendelkezett. S a templomhajó ráfelel: „Dicsértessék a Te neved." B eavatott olvasóink már tudnak arról, hogy Árváit, ezt a nemzetközileg nem jegyzett reménykedőt, túlvitte a nemműködőnek jelzett lift a hatodik szinten (ahol lakása volt), túl az ismert határon, egy eddig ismeretlen kiterjedésbe. Előtte egy szürkére mázolt, szögecselt, súlyos vasajtó, amely azonnal megnyílt, s egy körvonalaiban el- ködlő padlástérbe lépett. S mert a véletlen (lásd: sors), eléggé olcsó jelképekkel dolgozik, a téglalapokkal lerakott, porillatú térség, amely tüsszentésre ingerelt, olyannak hatott, mintha itt érintkeznék bolygónk a végtelennel, azi anyagi világ a kozmikussal, a házkezelő vállalat által ellenőrzött, bérlakásokra osztott épület, az úristen jogkörébe tartozó világmindenséggel. A merevítő gerendák, amelyek az építmény strukturális merészségét húzták alá, nem egy tetőzet súlyát tartották, hanem a zavarbaejtően szép csillagos eget, a pirosán erezett hőiddel, a tudományos megfigyelő- és kémbolygókkal egyetemben. A történés további mozzanatai is ismeretesek; miután az utolsó novellaírók egyike (jelenleg né- hányadmagával űzi ezt a mesterséget) belépett a padlásra, üldögélő meg álldogáló emberek közé, azonnal kitűnt: egy jelképes lakógyűlésbe csöppent. Szóvivőjük, egy hivatalos tennivalókban megvénült száraz férfiú, azonnal ismertette az összegyűltek határozatát, mely szerint, Angelikaváros közössége már nagyon unja egy idegen szem állandó jelenlétét, és azt is, hogy legjobbjai, tisztségviselők és egyszerű állampolgárok, kétes színvonalú írásokban, mint negatív tényezők (közönyösek, antiszociálisak, tökfejek, feljelentők) szerepeljenek. Éppen ezért, az alkalmilag kibővített körzet megfogalmazta a maga Ítéletét: nevezett Árvái boldogítson a jövőben egy másik városrészt, várost, netán másik országot, kontinenst, csillagzatot. Talán akad hely a kozmoszban, ahol az ilyen munkásságot, amelynek negativisztikus jelei tagadhatatlanok, valamilyen önkínzó megértéssel, méltányolni képesek. Erre a mondatra emeli föl párnájáról rendezetlen belvilá- gú fejét emberünk, részint badar álomnak gondolva az alkalmilag kibővített lakógyűlést, részint, állampolgári tapasztalataira hagyatkozva, nagyonis valóságosnak. Ez a két érzés viaskodik benne a korareggeli szobában, amelynek könyvespolcait, munkaasztalát, különböző származású székeit, cserepeit és keménylevelű növényeit éles plaszticitássai körülmetszik a fények. Ziláltnak és befejezetlennek érzi magát, a végleges formájú bútorok és tárgyak környezetében elnagyoltnak, végig nem gondoltnak, összehasonlítva magát például egy ripszhuzatú fotellal, amelyet vele ellentétben, egyáltalán nem viselt meg az éjszaka, nem deformálták lidérces álmok és nem töltenek el görcsös szorongással az elkövetkező nap várható bizonytalanságai. Igen, igen, az újrakezdés startvonalán szorongató befejezetlen- ségtudat. S mindez már-mór eluralkodnék rajta, kétvállra fektetné, de szerencsére, a kettétört ajtó keretében ott áll Loli, láthatóan a fürdőszoba frissítő élményeitől fölpezsdülve. Emberünk szinte kívülről szemléli nejét: ez egy született korareggeli nő, azonnal bevetésre kész. Sötéten sugárzó szeme csupa biztatás. Mitől is? A reménytől? A várakozástól? Vagy csupán a kíváncsiság lendíti így a dolgok elé? Készenléti optimizmus. Milyen szép, milyen tevékenyen egészséges! A haja mennyire belső hullámzásé, no nem a dauervíztől, nem a sütővastól, saját önfenntartó erejétől. Kezében a leemelt telefon- kagyló, félmosollyal hozza a re- kamiéig. „Már harmadszor próbálkozik a szerencsétlen, és ez a dög állandóan szétbont" - nyújtja a készüléket, mint egy fontos érvet. A hallgatóban öreg, éneklő hang, fordított szó- nyomatékokkal. Mintha egy kikopott barázdált lemezen futna a tű, s a mögöttes reccsenések azt mondták: irgalom, irgalom! „Tudom, hogy ön milyen ügyben jelentkezik — a legcélszerűbb a támadás, mert eszébe jut a jelképes és kibővített lakógyűlés éjszakai határozata a padlás homályában — itt semmiféle lakáscseréről nem lehet szó. Én ebből a körzetből nem távozom. Mindhalálig nem - fűzi hozzá hősiesen, és megismétli: - nem, mindhalálig." „Miféle lakáscsere? Miféle mindhalálig? - kérdez vissza rendhagyó fölfelé-íveléssel az a másik dallam, a vonal túlsó végén —, miféle lakáscsere? Miféle mindhalálig? - kérdez vissza rendhagyó fölfelé-íveléssel az a másik dallam, a vonal túlsó végén - miféle lakáscsere, drága uram? Mond önnek valamit ez a név: Kegyes Vilmos? Na, szívre tett kézzel, -mond ez valamit önnek?" — a kérdés íve csekély diadallal emelkedik. Ám ebben a rákérdezésben nem a csekély diadalon van a nyomaték, hanem inkább egy nyöszörgő könyörgésen. Legyen olyan drága uram, szíveskedjék eszébe lutni embertársam, hogy kicsoda is az a Kegyes Vilmos! A Nobel-díjra többszörösen nem ‘ölterjesztett utolsó novellisták egyike, már a föltételezéstől is meghatódik, hogy ezt a rezze- nékeny, fájdalmas öreg hangot valahonnan ismernie kell, nyilván a múltból, amelyet behavaztak az évtizedek, ellepett a feledés sárgásszürke szmogja. Már éppen arra készült, hogy föltesz egy kisegítő kérdést, hogy valami furfangos fordulattal a különös név — Kegyes Vilmos — mélységes mélyébe világít, amikor agresszíven^ kattant a telefon; egy erőszakos, zsíros hang betolakodott közéje és az öregember közé. az a/ds-kórról óhajtott valami felvilágosítást kapni. „Dögölj meg!1’ — adta meg a szükséges útbaigazítást Árvái, majd lekászálódott a fekhelyéről, kezében a hallgatóval, amelyet elfelejtett visszatenni a villára. Ott állt, háta mögött az elmúlt éjszaka látványos romjaival; szétdúlt fekhely, pohár víz, s előtte a kezdődő nap diadalíve. • Mi is következhetett volna, mint a telefonkönyv (egyéni előfizetők), tüzetes átvizsgálása. Vesztére a különleges szónévnél (Kegyes), hatot is talált, azonnal végigtárcsázta valamennyit, de az ügyetlen kérdésre rideg vagy nem rideg elutasítás válaszolt: részükről senki sem kereste őt. Árváiban -az is felötlött, hogy néhány zsurnálkritikus él majd a gyanúval, ilyen név nincs is, ezt, csupa érdekesség- hajhószásból ő találta ki. Nem értem, miért maradt a fülemben az az öreg hang, miért recsegnek a dobhártyámon a tétova szavak, mint az összegyűrt sztaniolpapir, és egyáltalán, piiért nem tudok szabadulni tőle? Ez az ember úgy mondta be a nevét, mint aki reménykedve fölterjeszt valamit, mint aki útjára indít egy kérdést, mint aki valami nagyon fontosat szeretne közölni, de félbeszakítja a bontó telefon, a kattanás diktatúrája. ül és várja, hogy a reccsenő hang újból jelentkezik, hogy újra bemondja, de most mór határozottan: itt Kegyes Vilmos beszél, és ön, ez a legkevesebb, tartozik meghallgatni engem. De Vilmos bácsi nem telefonál, koraareggel kettévágta a kattanás, talán lefejezte, s most fej nélkül kóborol. Homályban marad, mint egy gomolygó kérdés, amelynek nincsen definíciója. Eközben Loli törökülésben ül a szőnyegen, szája körül a meg- bocsájtás gyengéd mosolya. Mi mást tehetne, hallgatja Árvái parttalan belső monológját, amely többfelől igyekszik megközelíteni Kegyes Vilmos kilétét, hollétét, mibenlétét, az emlékezet zavaros rétegeiben. „Az nem kétséges — folytatódik a végtelen töprengés - az öregúr még a közös időszámításunk előttről való — idáig már eljut a visszaszámlálásban - tehát: i. e.” „Vagyis — világosodik meg válaszként Loli arca, és szemében megcsillan a kinti napsütés - vagyis, azaz, valaha volt gyermekkorodból. Az utolsó novella- hók egyike átveszi a szót, hogy igen (és van ebben valami törzsi öntudat), föltehetően a gyermekkorból. Loli, aki, bár nem járatos a név-etimológiában, egy sugallattól biztatva, fölbecsülhetetlen ötlettel járul hozzá a nyomozáshoz. „Minthogy ez a név, az öregemberé, tökéletes agyrém, úgy gondolom, hogy ez valami művésznév lehet. A töprengő férfi, aki eddig faltól falig távgyaloglásban igyekezett nyugtalanságát levezetni, váratlanul megáll, s mint egy nyomozózseni, aki fejét öklözve rádöbben az egyszerű igazságra, ihletetten fölkiált: „Bolhacirkusz, azaz bolhavarieté! Azaz, Kegyes Bácsi Bolhái! Igen, kérlek szépen, a művészneve! Rátapintottál a lényegre, édes egyetlenem!" - és kulcsait csörgetve ugrándozik a boldogságtól . . . Vészi Endre Bolhaparádé Árvái bolyongásai — részlet — Ágh István A kidöntött szilfa suttogása - részlet Fáit is megöli az ember. Tuskóstól kidönti, csákányozza, fejszézi a makacs gyökereket; hajolva, térdelve a hideg sár fölött, öli!' a lombtalan fákat, télen inkább fűrészelik a fagyott földön. Aki fűrészelt már vastag, álló törzset, görnyedve órákon át, tudja, milyen kín, s hányszoi muszáj a derekat kiegyenesíteni, gémberedett állapotából kipihenni a test csontroppan- tó tartósát, kifújni magát az izomfeszítő helyzetből. Ä csákányozáshoz, fejszézéshez, fű- részeléshez képest az aratást szemlélődő mámorral viseltem. Tudom, a fákat csak akkor ölik meg, ha ideje jött. Bár néha valami parancs is kipusztíthatja őket az utcából, főként villanyvezeték, útépítés miatt. így esett emlékekkel zsongító gesztenyefáink végzete portánk előtt. Volt nekem még egy ábrándokkal, történetekkel teljes szilfám anyám szülőfalujában. Nagynénémék házáról árnyéka már letörölve. Elöreged hetett, marad a képzetekben, akár a családfa, de már nem zöldül, leveledzik. Helyén, mintha bombatölcsér lenne a levegőben; hiánya suttog és mesél. Mostanában a Könyvhét miatt jártam Nyárádon. Először ennek a fának q hiánya szomorított, miként tudtam, már nagynéném sem él, sem a két nagybátyám, a más!* nagynéném se, nincs nagy mamám, nagyapám meg 1914 őszétől pihen Lublinnál a falu első hősi halottjaként. Három unokatestvérem párjaikkal, mintha a pusztából kerültek volna elő arra a találkozóra, ahol beszélgetni sem volt alkalom: vitt az autó tovább. Tovább, átgázolva a fa múltján, húzatva magam után a sírok szellemeit, drága rokonaimat. Miként a családban én voltam a legkisebb, a família idejében is egyre ritkultak unokatestvéreim, csak Vas Karcsi illő hozzám, korosztályosom, Irén néni fia. Vele barátkozhattam, ahogy inkább búcsúkor találkoztunk. Szobájukban a szilfa elzárta a napot. Ott ebédeltük azokat a lúdeombokat, ittuk a somlaihoz képest gyönge, savanykás otellót, delovárit. Kezdtüx Pista b'átyáméknál. Ilona néniéknél folytattuk, aztán Irén néniék a szilfa mögött, Géza bátyámék következtek. Máig sem értem, hogyan tudtam a rokonságot a szeretet egyre kínosabb kötelessége alatt végigvendégeskedni. Géza bácsiék megsértődhettek, náluk már alig fogyott az étel és a bor, pedig éppolyan kedvesek voltak, mint ä többiek. Nem gondoltak már a régi családi sérelemre, mikoi a nagymama a babona minden fortélyával ellenezte 1 házasságot Fehér Irénnel, a gyönyörű, göndör-hullámoshajú szegénylánnyal. Géza bácsi hentesnek ta nult Pápán, a falu kocsmáját bérelte. Rangja volt. Nagymama még ősibe a javas emberhez is elment, kapott tőle egy varázsszeres üvegecs- két, hogy1 éjfélkor tegye az utcaajtó küszöbe alá. Nagyanyánk félősen megcsinálta, a szerelem megrontása mégsem sikerült. Géza egyszeresek megjelent a kocsmája udvarán, Pápáról jövet lovaskocsiján a párja, végképp örökre már. S lett Fehér Irénből a legkedvesebb menye. Pista bácsi éppilyen szerelmes lett, nem érdekelte c vagyon. Hegedűs Lina szép sége többet ért a földnél. Nagymama őt is ellenezte, de Pistának annyira eszébe járt, a szerelem még látomásra is késztette. Egyik este hazafelé a legénytársaságbói, ahol talán a krumpli megdézsmált árából mulatoztak, egy közeledő nőt látott, Linót, de mégsem ő lehetett, hiszen Pestre utazott, fénylett fekete lakkcipője az istállóudvari sötétségben, meg sem merte nézni az állatokat, elszaladt a rokonokhoz. Ügy látszik, ez a kísértet- járás, álomjárás, túlérzékeny előérzet Vas-tulajdonság egészen a bátyámig és hozzám. Nagyapámat behívták katonának Kanizsára, a kocr- maudvaron búcsúzott a nagymamától, a búcsúpohár az örök távozás szomorú dalát fakasztotta belőle: „Nem látlak én téged többet soha, sohasem." Dédapánk álmában nagy, véres madár szállt le az udvarra. És megérkezett a holttá nyilvánítás. A bajtársak elbeszélése szerint egy kukoricásban harcolta*; magas ember volt, úgy érte a fején a golyó 1914. szeptember 8-án, Kisasszony napján. Szüleim mindig későn jártak haza Pápáról, még Nyáródra is benéztek. Podár és Nagyalásony között lehettek, mikor anyám megérezte az éjfélt, félelmében hátranézett, fekete kutya futott a kocsi után, mintha föl akart volna ugrani, anyám nekiijedt az első ülésnek, s ölében az ablaküvegek összetörtek. Újév késő estéjén bátyámat is megkísértette három kockásruhás férfi, testük helyén a levegőbe nyúlt. Nekem szellem sohase jelent meg, mégis megijesztett egyszer a valóra vált babona. Miskolc kertvárosában, pontosan éjfélkor barátomhoz mentem, boszorkányféle öregasszony söpörte az árnyakat az utcai villanyfényben; aznap május 13-ón, pénteken délután három órakor karamboloztam, a jobb felső karom rapityára törött. HÉTVÉGE 9.
