Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)

1986-09-20 / 259. szám

Morvay Gyula

Délnek

tartott utam

A villányi szoborparkban két alkotás készült el az idei szezonban. Egyikük Pál Zoltán pécsi szobrászművész alkotása, az ironikus és önirónikus „Férc-mű" címet viseli magán. Pál Zoltán ugyanis kicsit tovább gondolva Bocz Gyula korábbi tájalakitó munkásságát, most két egymástól elszakadt sziklatömb szobrászi „összefércelésére” vállalkozott. A szobrászat eszközeivel „összevarrta” a hegyet.

Becker Eleonóra felvétele

Legendák földjén is jártam; sovány karát vérpiros színű babvirág nyalábolt; vihar-szelek húztak tájon sors-takarót — onnan jöttem. Sötéttel teli felhőket sziklák felhasogatták; a Talabort köd fojtogatta; a Fekete Patak zuborogva szólította a felkelőket; hab-szája nem volt csendben záruló lakat. Máskor erecske ez a kis Csorna Rika; füvekkel játszik és édeseket rikkant.

Vizínséges tájon van bölcső-helyem; vakult éjeken is fekete fénnyel csillogott zsellérek főldzsiros hantja; vászonrongyok közt megejtett a habselyem; Kincstár aranyát jobbágyok adták éjjel. Tavasszal a megkelt meleg föld látta játékom; újra vágytam, paraszthelóta: régi ég hasad, Föld megszül vidám nótát.

Délnek tart utam; utánam szólnak szelek; szivemben megejtő-szép álmokat viszek.

— Állj!

A jövevény ijedten visszahőkölt.

— Hová, hová? — lépett ki Deres is a kapu alól.

A kései járókelő visszanyerte lélekjelenlétét, erőltetett mosollyal válaszolta:

— Ugyan, hol járhat ilyenkor a férfiember? Kicsit tovább időztem a nőnél — hunyorgott bizalmaskodóan. — Olyankor kinek jut eszébe ez a kijárási tilalom, ugyebár?

— Hol lakik a nője? — kérdeztem, miközben ifürkésző- en néztem végig a negyvenöt év körüli férfit.

— A Korom utcában. Korom utca tizenkettő. Ha netán kételkednek a bajtársak, szívesen megmutatom. Nehogy azt gondolják, -hogy félre akarom vezetni önöket. A magamfajta öreglegény mit is tehetne, ugyebár. De most már igyekszem haza, itt lakom a Zoltán utcában.

— Legalább adakozó a nője? — érdeklődött kajánul Deres.

A férfi fölényes mosollyal bólintott:

— Óh, hogyne, természetesen. Éppen azért párolgott ki a fejemből ez a tilalom, ugyebár.

Deresnek tetszett a dolog. Leereszkedő bizalmaskodással a férfi vállára csapott.

— Na, ugyebár! Hát akkor siessen haza és máskor job ban igyekezzen <*■ nőnél, mer; ilyenkor már veszélyes az utcán. Könnyen fenékbe lőheti valami lesipuskás, aztán többet nem legénykedik.

A férfi sietve kalapot emelt, és elköszönt; tovatűnő alakját gyorsan elnyelte a hideg sötétség.

Percről-percre hűlt a levegő. Éhes szél barapdálta pirosra fülünket. Az úttest fölé merészkedő levelevesztett akác fázósan összerázkodott: ágai zörögtek, mint a csontok.

— Nem ártott volna igazoltatni a pasast! — mondtam Deresnek.

— Ugyan, minek öregem. Oly mindegy, hogy iPitypa- latty Tóbiásnak, vagy Ficzere Kázmérnak hívják. A nevéből úgysem tudsz meg semmit. Mit is tudhatnál? Nőnél volt és kész I

Fél óra múlva ismét a Gépgyár mellett vezetett útunk. A kapura festett feliratot olajfestékkel olvashatatlanra mázolták.

(Következik i Nyugtalan pihenő)

B

ujdosó egy tévékommentárt figyelt, nagyobbik fia olvasott.

— Apa, mi az, hogy Ister? — A Duna latinul.

— Az nem Danubius?

— De, az is. Várj csak. Azt hiszem, a klasszikus római korban az egyik szakaszt Danobi- usnak, a másikat Isternek hívták. A mai magyar részt Danubiusnak. Később keverték. Janus Pannonius így irt: „Itt nyugszik Janus, ki először hozta az Ister partjaihoz Helikon zöldkoszorús szüzeit."

Amíg ezt kimondta, furcsán megszédült. Nem csodálkozott, honnan bukkant elő az idézet, bár sose volt nagy irodalomkedvelő, verset meg vagy húsz éve nem olvasott. Az sem lepte meg, hogy saját hangját szárnyaién zerrgőnek hallja. Az is rendjén lett volna, hogy egyidejűleg más mondatok is eljutnak fülébe, és mindegyiket felfogja, akár egy szinkrontolmács.

— Ismételten hangsúlyozta, hogy a csillagháborús tervek kovácsolói részére nem késlekedik a megfelelő válaszintézkedés — bizonygatta a külpo- litikus.

— Hahó, férfiak! Kijöhetne valaki majonézt keverni — «kiáltott a konyhából Bujdosó felesége.

— Mustapha! Mustapha! Mustapha! Ibrahim! — jajve- székelt a magnó a belső szobában.

— Képzeljétek, faragott kajaklapátot kaptam — üvöltötte túl a kisebbik gyerek.

— Julika, zárd be a hátsó raktárt, hozd a kulcsát — hallatszott a földszinti üzletből.

— Krieger úr; ha nincsen magyar sör, megfelel a jugó? — érdeklődött a szomszédtól a házfelügyelő.

Bujdosó, akár egy karmester, pompásan tájékozódott a több- szólamúságban. A rendkívüli az volt, hogy egyedül a verset találta értelmesnek. Illetve pontosan értette a többi mondatot is, de csak a puszta jelentésüket, mintha idegen betűket vagy süketnéma jelbeszédet fejtene meg. Ellenben — mintha naponta találkoznának — tisztán látta Janust (magas, vékony ifjú, vörhenyes hajzat, lázas szemek), kézenfogva vezet egy tucatnyi fátyplruhás lányt, kontyukon borostyán, fázósan, félénken, mégis kíváncsian lépdelnek a fűzfás folyópart fövenyén. Fogalma sem volt, mi az, hogy Helikon szüzei, óm ez mit sem változtatott a hajadonok légies valódiságán. Többször elismételte magában a két sort, és a látvány folyton új részletekkel gazdagodott. «Kedvtelve csodálta Janus kámeás pecsétgyűrűjét, a hölgyek nós- fáit, gyöngyös sarupántját. . .

*

Majonézkeverés közben feleségének is elmondta az idézetet, és megpróbálta élményét elmagyarázni r

— Azt mondd meg, hogy a csilagháborús válaszintézkedéseket, vagy a hátsó raktár kulcsát miért nem látom? Miért beszélünk Így, amikor amúgy is beszélhetnénk?

Az asszony, magyartanár lévén, hosszasan kacarászott:

— Te tündér pofa vagy! Eszedbe jut egy gimnáziumi memoritertöredék, és fölfedezed a verset. Tetszik a ritmus. Hát még a szűzkoszorú. Pedig semmi szex, te szürkülő szatír. Helikon szüzei a múzsák, a költészet ...

— Költészet . . . frász. Az van, hogy nem azt mondjuk . . . nem tudjuk normálisan . .. vagy ha tudjuk, se mondhassuk ... Hülyék! Ez direkt volt — zárta le elmélkedését Bujdosó fülig pirulva, mert a mondhas- sukra a két kamasz harsány hahotában tört ki. — Csak az vigasztalta, hogy a zöldkoszorús szüzek biztatóan pillogtak rá. Most, tudva, hogy múzsák, ösz- szeszámlálta őket. Épp kilencen voltak. Elhatározta, ha elalszik a csalód, kikeresi a nevüket valami lexikonból.

*

— A kő belereszket, szétrebbennek a felhők, bősz tengerként hullámzik a gyep a diadalra serkentő érctorkok robajától — jegyezte meg Bujdosó másnap barátjának a stadionban.

— Stimmel — bólintott a szelíd villamosmérnök. — Ámbár olyan a játék, hogy jobb lenne, ha befognák a mocskos pofájukat. Ég a pofám, hogy a mienk ez a falábú banditák maffiája. Odaállítanám az egészet edzőstül, szakosztályi, társadalmi vezetőségestül a csarnokba, rájuk rogyasztanám azt a csodapagodát.

— Vajha — mélázott Bujdosó. — Bátor lehet, az ő orcáikon is szégyen pírja gyúl a boltozatos mellükön viselt címerünk miatt.

*

— A hegy gránátszin levét, csaplárnő, serlegünkbe! — szólamlott Bujdosó a bögrecsárdában, ahová hagyományos mozgalmi szempontból tértek be a meccs után.

— Nem inna mög inkább egy jó pohár vörösbort, doktor úr, leiköm, ahogy szokta?

— Legyen! S ez ám a lélek hullása, gyehenna, örvényedbe. — Hogy úgy csinálom, ahogy

szoktam — tette hozzá egy ti- táni hörpentés Után.

A hétfő reggeli szertartásos munkahelyi kávézás közben Bujdosó a lehető legszárazabban igyekezett összefoglalni barátjának a vers váratlan következményeit, de indulatai hamarosan elragadták:

— Ez nem nyelvi probléma. Még csak nem is gondolkodásbeli. Nem akarok költő lenni. Nem várom, hogy poézissá váljon a közbeszéd. De tapintsd meg a széked repedezett, zsíros műbőrhuzatát! Nézd meg

azt a fölöslegesen legyártott, teljesítménynek elkönyvelt, soha el nem adható alkatrészgúlát a cementkerítés mögött! Lapozz bele egy brigádnaplóba! Látogasd meg a hármasikreket szült ökrösnét a kórházban, kó- kadt gerberák, langyos üdítők, oszló krémesek között! Kérdezd meg az orvost, de nehogy ösz- szetéveszd a postással a borítékok miatt! Ha nincs szerencséd, már otthon az asszony, az új lakónegyedben, mindjárt jobbra a szemétdomb után, ahol sirályok guberálnak ... A végén pedig mint bizalmi olvasd el a saját hangulatjelentésedet, és értsd meg, hogy ha az a Janus, vagy ki, föltámadna, nem tudna megszólalni a Saját hangján! Mit mond ötszáz év múlva egy mai Janus hangja?

A szelíd mérnök krákogott egy eltévedt Seduxentől:

— Mit bömbölsz? Nem egy rendszerszervező dolga ez, öregem.

*

Bujdosó végképp nem szén vedhette, ha a beosztását csak így a képébe vágják. Hét esztendeje látta már el ezt a feladatot közmegelégedésre, sőt a csoportja valami ágazati kiváló cafrangot is kapott. — Mintha a metró építők egyre hosszabb alagutat vájnának, de nem tudnápak a felszínre jutni — dörmögte kollégáinak a díjosztáskor.

Eredetileg munkaköri leírásokat kellett volna készítenie, „minthogy e vonatkozásban számos differenciálatlanság, átfedés és tautológ definíció mutatkozik" — így az utasítás. Mire Bujdosó a torzulásokat kiigazította, rendre megváltozott a termelési profil vagy a technológia, vagy valami egyéb. A korrekció során némelyek mértéktelenül tágítani, mások arcátlanul zsugorítani próbálták tevékenységük határait.

A számítástechnika aztán forradalmasított. A szakemberek hajba kaptak, Fortran, Pascal vagy Algol nyelvre ültessék-e át az adatokat, és döntőbíróul az adatközlőt kérték föl. Kiderült, hogy Bujdosó — bár tanulmányait publikálták, a konferenciák pedig példaként emlegették közgazdász létére egy árva kódjelet sem ismer. Az alapelemek elsajátítására betelepítettek a szobájába egy Commodore 64-es gépet, meg egy szoftveres nőt. Mire végez tek a Basic-kel, s érdemben nyelvet választottak volna, világossá vált, hogy egy újabb szerkezeti átrétegződés miatt elölről kell kezdeni a felmérést, immár gondolva arra is, hogy a VT—16 helyett IBM-et vásárolt a vállalat. Bujdosó a sarkvidékről az egyenlítőre jéghegyeket csáklyázó tutajos izgalmával járta a terepet, pihenésül szenvedélyesen vetélkedett a szoftveres bébivel az Impossible mission és a Raid over Moscow című számítógépes játékokban.

Most a múzsák sugallatára a vezérigazgatóhoz fordult: Vajon a rendszerszervezés nem áll-e ellentétben a rendszer szervezetével, azaz voltaképp ezt a rendszert kell-e szervezni, vagy egy másik rendszert megszervezni?

*

— Találkoztál te mostanában ezzel a Bujdosó gyerekkel a rendszerszervezésről? — kérdezte a vezér a csúcstitkárt. — Tök nem értem, mit írt a feljegyzésében.

— T’ az egy tündér pofa. A bizalrr a jelentette, hogy valami gi szövegből egész szociológiai gondolatsort bontott ki. Meg a titkárnőmnek is . . . Csilla, jöjjön csak ! — Mit mondott magának doktor Bujdosó elvtórs?

A titkárnő készségesen föllapozta gyorsíró füzetét:

— Május 13., 11.40. A másodikról mentem a harmadikra, ő utánam szólt az elsőről: „Elefántcsont oszloppár csúcsán lobogó fekete fáklya, aléljon lángodba lepkelétem." -— Pedig én először is szőke vagyok, kérem szépen.

— Mondom, hogy hülye — legyintett a vezér. — Helyezzük ki a francba, a csingeri gyá regységbe.

— Nem mintha nem tartanám helyesnek, de küldjük el inkább vezetőképzőre — vélte a csúcstitkár.

— Igazad van, az is megoldás. Meglátjuk.

*

Amikor hivatták a személyzeti főosztályra Bujdosót, zöldkoszorús szüzek állongtak a folyósón. Egyikük kecsesen kitárta előtte az ajtót. Kalliopé volt, a hősdal istennője.

Á. Szabó János:

Zöldkoszorús szüzek útján

Ruppert János: Éjszaka