Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)

1986-09-20 / 259. szám

Marxisták

és katolikusok párbeszéde

Vox humana

Nemzetközi tudományos tanácskozást rendeznek október 8. és 10. között Budapesten 13 európai ország marxista és katolikus gondolkodóinak részvételével. Az eszmecsere védnöke az MTA elnöksége és a vatikáni Nem Hívők titkársága. A tanácskozás fontos állomása lehet a két eszmerendszer képviselői dialógusának. Erről beszélt Lukács József, akadémikus, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, az MTI-nek adott nyilatkozatában.

— Az októberi háromnapos katolikus—marxista párbeszéd nem az első találkozó lesz a két világnézet képviselői közt. A nemzetközi enyhülés folyamatában a kommunista pártok már Kar- lovy-Vary-i, berlini és moszkvai értekezletükön egyaránt állást foglaltak a vallásos emberek és a marxisták közötti, a béke és a haladás érdekében folytatott dialógus mellett. Hasonlóképpen kívánatosnak mondotta ezt a párbeszédet és a belőle következő gyakorlati együttműködést a második vatikáni zsinat és több más egyházi világszervezet központja is. Azóta különböző keretekben folytak is ilyen eszmecserék. Ezek sorába illeszkedett a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete által szervezett 1984- es nemzetközi elméleti tanácskozás is, amely a mostani találkozó egyik közvetlen előzménye.

A tanácskozás témája : A

társadalom és az erkölcsi értékek. Ennek keretében hat kérdés szerepel napirenden: az emberfelfogás, az emberi autonómia és az erkölcsi felelősség, az emberi viszonyok, az erkölcsi értékek, a munka felfogása, s végül az együttélés és közös cselekvés lehetőségei katolikus és marxista szemmel. Mindez bizonnyal lehetőséget ad a katolikus, illetve a marxista etika alapelveinek egybevetésére, s az ezekből folyó vitára. Fő feladatunkat azonban e téren sem az eltérések vagy azonosságok kutatásában látom, hanem annak tisztázásában, hogy nézeteink kölcsönös megtartása mellett milyen erkölcsi értékeket ajánlhatunk közösen az emberek figyelmébe.

Ha vitázunk is az erkölcsi kategóriák tartalmában mutatkozó különbségekről, aligha lesz köztünk olyan, aki ne tartaná jónak a békét, az emberi élet megőrzését, a társadalmi és egyéni igazságosságot, egyenlőséget, a népek haladását és szabadságát, az értékteremtő munkát, a másik ember tiszteletét, az iránta való türelmet, a hűséget, a részvétet, a becsületet, aki ne tartaná fontosnak, hogy az emberek az erkölcsi közömbösséggel és felelőtlenséggel szemben is jobbik énjük megvalósítására, a másik megsegítésére törekedjenek.

Az emberek tömegeinek erkölcsi fejlődése érdekében azonban nem elégséges felmutatni a közösen vállalt értékeket, hanem azt is szükséges megállapítanunk, milyen emberi viszonyok, társadalmi struktúrák akadályozzák az értékek tényleges érvényesülését. Vagyis a párbeszédben nemcsak az erkölcs szubjektív oldaláról, az etikai rendszerekről, értékekről kell vallanunk, hanem arról is, hogy melyek a pozitív erkölcsi változás objektív feltételei, mtt és milyen eszközökkel, tehetünk az értékek társadalmilag és egyénileg kívánatős fokozatos érvényesítése érdekében a polgári és a szocialista társadalomban.

Karl Rahner, századunk egyik legkiemelkedőbb teológusa, röviddel halála előtt, az

1984-es budapesti dialóguson az emberi élet védelmét minden etikai vita előfeltételének és az életet egyb'en minden emberi érték végső forrásának nevezte. Ugyanitt a marxisták azt vallották: szakítani kell azzal az elvvel, mely szerint ha békét akarunk, készülnünk kell a háborúra. Ha el akarjuk kerülni a pusztulást, nem több, hanem kevesebb háborús készülődésre, kevesebb és kevésbé pusztító fegyverzetre van szükség. A béke megőrzése — amely XXIII. János pápá- 1 nak a dialógust katolikus részről megalapozó encikliká- j ja címében is áll — ma is szoros kötelék lehet marxisták és katolikusok közt, s aligha túlzók, ha azt állítom, hogy közös fellépésüknek e téren a világtörténelmi erkölcsi és politikai jelentősége is lenne.

Különös figyelmet kell fordítsunk e szempontból is Európa térségére, amely mind a katolicizmus, mind a marxizmus szülőföldje, s amelynek népeit és kultúráját erkölcsi kötelességünk közös erővel megvédeni a pusztulástól: j ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fejlődő országokban naponta ezrek és ezrek halnak éhen, vagy szenvednek a legsöté- j1 tebb nyomorúságtól a gyarmatosítás elhúzódó utóhatá- í sóként, miként arról sem, hogy a Föld sok országában súlyos társadalmi és faji diszkrimináció sújtja az em- ! berek tömegeit. Nincs olyan felfogása az igazságosság- j nak, az emberek egyenlősé- j gének, amely ezt megenged- ' heti, amely ne kötelezne bennünket azoknak a kizsák- j mányoló és elnyomó erőknek az erkölcsi elítélésére, ame- ; lyek e súlyos állapotért felelősek, akadályozván a népek igazi haladását.

De ugyanígy közös gondol- • kodást és hasonló cselekvési irányok megjelölését várhat- í juk attól az eszmecserétől is, amelyre a munkatevékenység nem kívánatos következményeinek korlátozásával — a természeti környezet rombolásával és az emberi ^egészség civilizációs ártalmaival — kapcsolatban bizonyára sor kerül.

Minderre és még sok más kérdés konstruktív vitájára kölcsönös jószándék esetén lehetőségünk van anélkül, hogy saját eszmei integritásunkat csonkítanánk. Talán azt is megkpckáztathatjuk: ez a párbeszéd akkor lesz igazán eredményes, ha nem eszméink ellenére, nem azok zárójelbe tételével, hanem saját tradícióink által motiváltán, erkölcsileg és intellektuálisan hitelesen mutatjuk fel a cselekvés számára oly fontos egyezéseket és a további vita alapjául szolgáló eltéréseket.

Az MTA Filozófiai Intézete, a tanácskozás házigazdája reméli, hogy a budapesti dialógusra a másik fél álláspontjának jobb megismerésére való törekvés, egy a .különbségeket fel nem oldó, de azokon valamiképpen mégis átívelő, az emberek, s a népek érdekeit szolgáló eszmecsere emberi tónusa -f egyfajta vox humana — lesz jellemző. Legutóbbi római utamon azt a benyomást szereztem, hogy ezt partnereink képviselői ugyanígy óhajtják.

Minden nagyobb szabadság arra szolgát, hogy

áramlása eredményesebb legyen

Részletek dr. Ormos Mária, a Janus Pannonius Tudományegyetem rektorának tanévnyitó beszédéből

A magyar egyetemek életében 1986 őszétől kezdve sok minden megváltozik, és a legfőbb változás talán éppen az, hogy működésük kereteit, szabályait az eddiginél nagyobb mértékben maguk alakíthatják ki. Az oktatási törvény és a végrehajtásáról szóló rendeletek nagyobb autonómiát biztosítanak az egyetemeknek, több lehetőséget a működés decentralizálására, vagyis az egységek - karok, kollégiumok, könyvtárak sfb. — életvitelének, organizmusának önálló kialakítására. Nagyobb teret nyújtanak ugyanakkor arra is, hogy ezek és a többi egységek támaszkodhassanak az ifjúság közreműködésére és együttműködésére. Tetszés szerinti elrendezésben, évfolyamonként, szakonként, szakcsoportonként vagy akár kisebb tanulóegységenként létrejöhetnek hallgatói közösségek, s ezeknek meglesz a módjuk arra, hogy maguk választotta vezetőségük útján törekvéseik és energiáit; szerinti mértékben részt vegyenek a közösséget érintő valamennyi kérdés elrendezésében. Hallgatóink a KISZ-en belül és tőle függetlenül öntevékeny csoportokat, köröket, klubokat* stb. hozhatnak litre, s ezek tagságuk és a szervezeti szabályzatukban magul: által rögzített tevékenységi körök szerinti jogokat élveznek és ezekből elválaszthatatlan felelősséget viselnek.

Az oktatási törvény reform-, szelleme különösen kiviláglik azokból a lehetőségekből, amelyeket a rendelet a legjobb ballagták tanulmányi és vizsgalehetőségeivel kapcsolatban leír. A kiváló hallgatók a III. évfolyamtól kezdve folytathatnak párhuzamos tanulmányokat egy, az eredetitől eltérő szakon, karon vagy akár egyetemen vagy főisxo- lón, áthallgathatnak más szakon, karon és egyetemen és végül kérhetik, hogy egyéni rend szerint folytathassák tanulmányaikat. Ennek feltételrendszerét az egyetem még nem dolgozta ki, de ez nagyjából alighanem a következő lesz: két féléven át, .4,00 feletti tanulmányi átlag, továbbá az intézet, illetve tanszékcsoportvezető vagy önálló tanszék esetében a tanszékvezető ajánlása, amely a szaktanárok és az egység tanácsának meghallgatásán alapul, végül karon belüli kérdések esetében a kari, karközi és egyetemközi vonatkozásokban az egyetemi Oktatási Bizottság döntése.

E fontos és üdvös változásokat kíséri a fegyelmi és a vizsgarend újraszabályozása, ami mind a változás, az újrakezdés jegyeit viseli ma-' gán, és felelős gondolkodást, egyúttal munkát kíván meg mind az egyetem vezető testületéitől, egyszemélyi vezetőitől, mind az ifjúság egészétől és választott szerveitől.

*

Vajon e változások és új lehetőségek megváltoztatják-e azt a rendet, mely szerint a tanárok tanítanak * és a diákok tanulnak? Aligha. Azt hiszem, hogy minden nyitás, minden nagyobb szabadság arra szolgál elsősorban, hogy o tudás, az ismeretek áramlása gyorsabb, eredményesebb legyen, főiránya azon- ■ ban most éppen úgy nem változik meg, amint nem változott soha évezredek óta. Természeti törvény, hogy a gólyakölyköt a felnőtt gólyc tanítja röpülni és nem fordítva. Ahhoz azonban, hogy a fiatal gólya valóban átröpülje

az Óceánt, nem szabad felesleges súlyokkal terhelni és — főként — nem szabad megkötni a tolláit.

Elválaszthatatlan persze e kérdéstől, 'hogy csak az taníthat repülni, aki mago jól repül. Ha az oktató tudományában nem áll az élvonalban, ha mulaszt az oktatási procedúrában, és ha nem tudja megértetni magát tanítványaival, nem fognak figyelni rá. Hiába formális szigor' alkalmazni, hiába várja res- pektusát előírásoktól és rendszabályoktól, sosem lesz a szó igazi értőimében vett tanítványa, nem lesz tisztelete é; nem lesz utánpótlása sem.

Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy a hallgatók a követelményeket nem, vagy alig támasztó, az órákat hol megtartó, hol elmulasztó, azokon keveset nyújtó és végül szerfelett „liberálisan" vizsgáztató oktatókat tisztelik és szeretik és róluk formálnak -maguknak hízelgő képet. Tisztelete, becsülete, ha úgy tetszik, jó véleményezése mindig és ma is annak az oktatónak van, aki sokat ad és sókat követel.

*

E kérdés érintésével át is tértünk olyan előttünk álló feladatokra, amelyek már nem országosan, valamennyi egyetem vonatkozásában merülnek fel, hanem saját ügyeink körébe tartoznak. A szervezési kérdések csoportjába tartozik - hogy csak felsorolásszerűen érintsek néhányat — a regionális együttműködés kereteinek kiterjesztése és megszilárdítása mind a pécsi és környékbeli felsőfokú intézményekkel, mind, különösképpen, az MTA Regionális Kutató Központjával, továbbá az Egyetemi Továbbképzési Központ felállítása, végül az egyetem kisugárzási övezetéhez tartozó területen, régióban a megyei és városi szervekkel, valamint intézményekkel és vállalatokkal való együttműködés megszilárdítása.

Nálunk is, másutt is joggal vetik fel minduntalan az egyetem jelenéről és jövőjéről felelősen gondolkodó vezetők a feltételrendszer kérdését, lévén, hogy ennek hiá- . nyában előreláthatóan homokba fül a legjobb indulat és a legacélosabb akarat is az egyetemi munka megújítására. A feltételrendszert — legyen szó bár műszerekről, elektronikáról, modern oktatási eszközökről, vagy könyvről és folyóiratról, esetleg épületről, átalakításról és így tovább —, kizárólag pénzeszközök birtokában lehet végrehajtani. Napnál is világosabb ugyanakkor, hogy a szükséges eszközöket az egyetemek a központi költségvetési keretekből nem tudják megkapni. Ha ez így van, márpedig így van, akkor siránkozhatunk ugyan a ■régi szép idők elmúlta felett, ám ettől a korábbi, teljes állami finanszírozás ideje mégis ■elmúlt, sajnos egyelőre anélkül, hogy az új források megnyitásának feltételei megérlelődtek volna. Az utóbbihoz több oldalú változásnak kell végbemennie az egVetemeken kívülálló egységek gazdálkodási rendjében és vezetőinek felfogásában, valamint — • a másik oldalon — az egyetemi vezetés, a karok, tanszékek, tanárok stb. vonalvezetésében.

Az egyetem sosem volt öncélú intézmény és ma sem az. Voltaképpen mindig az egész társadalmat szolgálta ki, és azt teszi ma is. Kiszolgálja részben szakemberekkel, részben tudományos teljesítőié-'

nyekkel, az értelmiségi és a vezető értelmiségi utánpótlás biztosításával. A társadalom

— szerkezetének megfelelően

— különféle módokon biztosította a rendszer működését. Volt, amikor az egyház, később egyházak és rendjeik gondoskodtak közvetlenül

fenntartásukról. Később a feladatot átvette az állam vagy valamilyen államhoz tartozó szervezet. Napjainkban a fenntartó közeg világméretekben kiszéles'ült és kiterjedt helyi intézményekre, vállalatokra, egyesületekre, magános mecénásokra, és ugyanakkor az egyetem számos esetben, kapitalista országokban csakúgy, mint néhány szocialista országban maga is vállalkozóvá vált. Azt is mondhatnánk, hogy az egyelem kilépett a piacra és árulja termékeit. így: különleges képzési kapacitásait, tudományos projektumait, az eszköz- rendszere birtokában elvégezhető külön-munkálatait, szellemi kapacitásán alapuló tevékenységeit.

Vannak reményeink, vannak e téren- kiváló és sikeres kezdeményezéseink és jelentkeznek partnerek is. Partner néhány megye és város, így Pécs városa, néhány vállalat, az MTA és így tovább. Most arról van szó, hogy e kezdeményezéseket kiterjesszük, megszilárdítsuk, kezdeti eredményeinket stabilizáljuk.

E kérdéskörrel kapcsolatban azonban meg kell jelölnünk bizonyos határokat is. Az egyetem fejlesztésének önfinanszírozására csak abban a mértékben lehet számítani és arra vállalkozni, amennyit az ország általános gazdasági helyzete, a gazdasági szabályozók és az egész társadalom struktúrája lehetővé tesz. Nem vagyunk pesszimistád, hanem csak reálisak vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy ez jelenleg és a közeljövőben egy lényegében véve tásada- lomtudományi orientáltságú egyetemnek csak nagyon méi- sékelt szélességű margót kínál. Az alaptevékenység biztosítását szolgáló financiális ezsközöket továbbra is a köz. ponti elosztástól kell várnunk, amint nem lehet függővé tennünk — legalábbis jelenleg és a belátható jövőben — ar intézmény személyi stabilitását és utánpótlásának biztosítását sem az egyelőre szerény, változó és bizonytalan önfinanszírozástól.

*

Változásokról, új feladatokról, újrakezdésről beszéltünk eddig. Azt hiszem azonban, hogy a rugalmasság és állandóság, a fejlődés és a tradíciók ápolása, a jó értelemben vett expanzió és a békés, szilárd belső élet egymást kiegészítő, sőt feltételező fogalmak. A fejlődés nem valósulhat meg rendetlenségben, a mobilitás nem jelenthet káoszt, a külső kapcsolatrendszer tágítása nem vezethet saját arcunk elvesztéséhez.

Bár jogos büszkességgel szoktuk említeni ősrégi eredetünket, hozzá kell tennünk ehhez, hogy az újrakezdésnék több, egészen friss dátuma is van, és hogy jelenlegi méreteiben ez az egyetem mindössze negyedik éve működik. Régi alapítású bár, mégis egyúttal egészen új és fiatal. Következik ebből, hogy -meglehetősen nagyiétszámú új oktatóinak száma, sok az átmeneti és félmegoldása,’ szerkezete sérülékeny, szilárd hagyományai nem alakultak ki minden területen. Ugyanezért érthető módon gyakori a teaz ismeretek

vékenységében felmerülő improvizálás, a türelmetlenség, az összehangolatlanság is.

Ezért meggyőződésem, hogy amikor egyfelől eleget próbál tenni újrakezdési és kezdeményezési feladatának, ugyanilyen okkal és ugyanolyan mélyen el kell gondolkoznió stabilitásának, békéjének őrzéséről.

A belső stabilitásról sokféle módon gondoskodhatunk, számos eszközzel szilárdíthatjuk.

E tevékenységhez tartoznak mindazok a feltárások, kutatások és publikációk, amelyek az egyetem régmúljára, épületére, alapítására, működésére stb. vonatkoznak. Ide sorolhatók azok a törekvések, amelyek a két világháború között működő egyetem történetének, tudományos teljesítményének, kimagasló, értékes oktatói, tanárai működésének feltárására, megbecsülésére irányulnak. De ugyanezt célozhatná annak a mindeddig csak elég kevéssé ismeretes folyamatnak feltárása, amelynek során létrejött a maga nemében Magyarországon

szinte egyedülálló Klimo- könyvtár. Érdemes lenne emellett nagyobb erővel folytatnunk az egyetem régi emlékeinek egybegyűjtését és megfelelő időpontban gondoskodni azok kiállításáról. Minden összefonódik Pécs művelődés- történetével, és általánosabban szólva: történetével.

De van néhány újkeletű szokásunk is, amelyeket talán hagyománnyá tudnánk szilárdítani.

Nem fontos, sőt nem is lehetséges, hogy az egyetem stabilitása, hagyományrendszere egyetlen gyökérből táplálkozzon. A fontos az, hogy legyen gyökérzete és a gyökérrendszer részei ne egymás elől próbálják elszívni a táplálékot. Más a tanárok, más a közgazdászok és megint más a jogászok gondolatvilága, életritmusa, érdeklődésének köre. Sőt, másként néznek a világra a nyelvészek, a történelemtanárok, másként a matematikusok és a fizikusok. Éppen ez biztosíthatja, hogy életünk színes és szórakoztató legyen. De csak egy esetben. Akkor, ha egyik csoport sem ragaszkodik az eddig bizony elég határozottan megmutatkozó elzárkózásához

Kérdés természetesen, hogy ha tápláljuk a tarkaságot és színességet, mint oz egyetem gyökereinek és hagyományainak hajszárgyökereit, úgy va- • jón mivé lesz az egyetem - nagyobb közössége? Kialakit« ható-e ezen az úton az egye-í tem identitása? Hol tartunk á téren? Bizony meglehetőseri az út elején. Közös nevűn« van, de nem vagyok biztojs abban, hogy vajon mindeiíi hallgatónk tudja-e, kitől szári mazik az elnevezés. Vajon isl- meretes-e mindenki előtt, hogy*» hol helyezték el az egyetem vezető szerveit és megfordítva: volt-e már minden - jogász és közgazdász legalább egyszer a Tanárképzőn? Van egy címerünk is, de attól tartok, hogy ha e pillanatban a teremben ülők tesztkérdésnek a címer fejből való lerajzolását kapnák, úgy a nagy többség erre nem lenne képes. Az egyetemnek nincs indulója, megkülönböztető öltözete pedig csupán a vezetőknek jár ki, s ez — valljuk be — a sok civil között némiképpen feszélyező.

A Janus Pannonius Tudományegyetem képe és önmagáról alkotott képe egyelőre $ hiányos. Rajtunk áll, hogy e hiányokat ki tudjuk-e tölteni eleven élettel.