Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-09 / 218. szám
LAKATOS ISTVÁN Atrium mortis Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett — Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesülésnek. Valahová vezettek lábnyomok; egyre szükebb lett a völgy, egyre mélyebb - Ez adatott, é múlás nélküli idő, e csorba látóhatár, e könnytelen homok. Micsoda szerelem fúlt itt a porba!--------------Mentem tovább, s ikoltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tüzterében a táj fényt kap s az üldözött egész megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébem: «Ki itt belépsz ...» Beléptem. BEZZEG JÁNOS Képeslap helyett Sz. J-nek K-ra féldeci vegyes lepárolt álom itt a korsók közt valami lebeg csak úgy vagyok ha magam kitalálom s eljátszom szépen valami helyett mintha lennék akár a szó az üzenet olykor ha bennem keresi magát a sörhabot nézem lassan este lesz elfogyunk ki fizessen nem marad barát mondd: fehér-e még a versiró kabát? Révész Antal rajza A faajtó ki-becsapódott aszerint, hogy a mozdonyvezető hirtelen fékezett-e vagy éppen szabad futást engedett a kicsiny gőzösnek. A vonat gyakran megállt, de ilyenkor az itteniek nem szálltak ebbe a kocsiba. Messziről látták, hogy a kéménye nem füstöl, akkor pedig fagyoskodhatnak egész úton. Az idegen — ott ült méternyire a nyitott ajtótól — ezt fölszálltakor talán nem vette észre, de az is lehet, hogy nem törődött a meleqqel, s csak egyedül akart üldögélni. A hideg végigszánkázott az arcán, be a nyitott kabát alá. Mintha élvezte volna, mert nem húzta magán összébb. Néha szívott egyet az orrán. Odakint a havas szántóföldeken fagyos szél táncoltatta a porhót, ameddig a szem ellátott. Fekete, csupasz fák álldogáltak csoportban, távoli tanyák füstje gurult csomókban a síkon. A nagy hideg és a szikrázó napfény késélessé tette a keskeny sínpárt körülölelő vidéket. Az idegen cigarettára gyújtott, tenyerével védte a vékony lángot a be-betörő szél elől, aztán hátradőlt, szorosabbra fogta a kabátot, és kifújta a füstöt. A hamut a padlóra verte, a dermedt olajon megült a szürke kupac addig, amíg a szél bele nem kapaszkodott. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon jártatta a szemét, még a nyakát is nyújtogatta, hadakozva a lehetetlennel, hogy mindent egyszerre lásson. Amint a következő falu első házai föltűntek az ablakkeretben, bólintott. Az állomás sárgára meszelt, .vedlett kis épület volt, előtte féllábszárig érő hó födte a virágágyásokat. Szemben, a túloldalon már gyülekeztek a kocsma előtt a szomjasabb utasok. Az idegen is leszállt, de kezét nem vette elő a kabát zsebéből, csupán a fejét rázta meg. Belépett a kocsmába, köszönt. Halkan, csak úgy magának. Senki sem fogadta. Néhányon végigmérték, megvallatták a ruháját, cipőjét. Látta az óvatos szemeken, tudják: idegen. Nem volt ezekben a szinte észrevehetetlen, suhanó pillantásokban semmi bántó, oz idegen mégis tanácstalanul állt néhány pillanatig az ajtóban. A kocsmá- ros olyan volt, mint a többi. Fehér köpeny, személytelen arc, érdektelen hang. Biztos kézzel tette az új vendég elé a nedves alumínium lemezre a megtöltött pálinkás poharat. Az idegen fölhajtotta, s megint a pohárra bökött. A pálinka, a cigarettafüst, az öreg vaskályha bűze kaparta a torkát, köh- hentett. Már senki sem figyelt rá. Néhányon lustán ballagtak vissza a vonathoz, a padlón füstölgő cigarettacsikkek maradtak utánuk az apró hó- tócsák között. Fizetett. Pár lépést kellett csak gyalogolnia a főutca sár-, káig, ahonnan végignézett a meztelen akácok során. A havat szétszabdalták a lovaskocsik gumikerekei, néhol szánkók széles nyoma. Maga elé képzelte a bakon ülő, fekete posz'.ókabátos férfit, derekára, lábára tekert szürke lópokrócban. A főutcán inem mozdult semmi, most a szél sem kavarta a havat. A hidegtől hajtva föllépett a vonatra, és visszaült a helyére. Hiába csukta be,, amint a kis mozdony meglódí- totta a szerelvényt, az ajtó ismét kinyílt, s alvó kertek kerítésének ritmusa csatlakozott a kerekek csattogásához. A kalauz váratlanul lépett be, az idegen nem láthatta, amikor bámulatos ügyességgel áttornázta magát egyik kocsiból a másikba, nem törődve a lépcsőkre fagyott jéggel. mégse érte meg a hatvanöt. A fene igazodik el ezeken a dolgokon. — Nem könnyű, ebben igaza van. — Egyszer csak lefordult a székről, és már vége is volt. Annak a nyugodt embernek! Hangos szavát nem hallottam. Színroham. Otthon persze nem volt senki. Az öreg Varga találta meg, kihűlve, a komája. Hajjaj... így van ez. Az idegen figyelte az imént még mosolygós arc hirtelen szomorodását. Hortobágyi Zoltán — Mért nem megy át a fűtött kocsikba? — kérdezte meglepetten. — Itt megfagy. Tudja, rossz a kályha, a rossebb tudja, mi baja, tegnap még az ablak is izzadt tőle. Az ajtót is a fene eszi. A vonatnak menni kell, így van ez, nincs idő a javításra. Az idegen nem felelt, csak elővette a jegyét, nyújtotta. A kalauz a bőrtáska széles fedelére tette. — A többi kocsi meleg ám! Most raktam meg a kályhákat. Vastag, kék posztókabátja felső gombját nyitva hagyta, látni engedte foszlott nyakú, tiszta ingét. — Jónapot! - mondta színtelen hangon az idegen. — Jónapot. Csak azért mondom, mert én itt megfagynék, uram — nyújtotta a kilyukasztott jegyet a kalauz. — Nem fázom. Különben is, hamarosan leszállók. — Vagy úgy. A kalauz leült a szemközti ülésre, fél arca fürdőit a bezuhogó napfényben. — Maga nem idevalósi. Akkor ismerném. Én mindenkit ismerek, tudja, kicsi a vonat, mVit a tyúktojás, öt éve kértem vissza magam a vonalra, mégiscsak az én vidékem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy errefelé még a rossz is jobb, mint idegenben. Maga nem így van vele, ha meg nem sértem? — Valahogy így — felelte az idegen. Nem nagyon figyelt a másikra, inkább a pálinka útját követte, amint szinte csíkot vágott a nyelőcsövébe. A kalauz irdatlan zsebéből cukrot halászott elő, kínálta. — Nem élek vele — hárította el az idegen —, köszönöm — mutatta föl a cigarettásdobozt. — Én meg azzal nem — nevetett a kalauz. — Árt. Köny- nyebben kap rákot az ember. Mondta a doktor úr is szombat este a kultúrházban. Telente ott szokott beszélni az egészségről, meghogy mit egyékaz öregebbje, ilyesmit. No hiszen. Ha én mindent be akarnéktar- tani, amit a doktor úr mond, tón levegőt se vennék. Szegény apósom is. Nem ivott, cigarettát se vett a szájába soha, Durkó Gábor rajza I __ — A nagyapám is elment utána gyorsan. Nagyon megértették egymást ketten, pedig húszegynéhány év differencia volt közöttük. Minden évben apósom rimánkodta be télire az öreget a tanyáról a faluba, mert a szőlőt nem akarta odahagyni semmiképpen. Aztán tessék. Az egyik november elején halt el, a másik, a nagyapám, december közepin ment utána. Az idegen addig mozdulatlan orcán átsuhant egy felhő. Ha a kalauz barátságos kék szeme ott pásztázott volna a vele egyidősnek látszó, negyvenes férfin, talán észreveszi, így aztán csak folytatta rendületlenül : — Nem hittem volna, hogy így van. Elmennek egymás után. Hiszi, nem hiszi, apám és anyám, isten nyugosztalja őket, két hét alatt költöztek ki az akácosba tavaly. Nem azt mondom én, hogy nem számítottunk rá, hát beteg volt a szíve egyiknek is, másiknak is. Mégis. Amíg csak az ember körül ólálkodik a halál, addig nem figyel rá. Amikor aztán az ajtón kopogtat... De mit tehetünk? Most már a mi nyakunkon a kis föld, meg a jószágok. Két fiam van, muszáj csinálni. Kevés a pénz, az élet meg drága. Az a tavalyi esztendő . .. ! Mennyi baj, bánat. Úgy fogyott a család, mint a háborúban. De hát élünk. No, talán az idei évben nagyobb szerencsénk lesz. Az idegen hallgatott, s amíg az indulat nélküli szavak kör- bezsongták, egyszerre szégyellni kezdte magát. Ez az ember itt tíznek elegendő bánatról beszél úgy, mintha egy könyvet olvasna föl. Ö meg itt ül a hideg vonaton, mert hajnalban elindította egy érzés: látnia kell azt a falut, ami az emr lékeiben él. Sötétben szaporáz- ta a lépteit, ki a lakótelep egyforma házai közül, maga mögött hagyva a mindennapos háborúcskákat, amik munkahelyén rendre kitörtek, és általános, néha egyoldalú békekötésekkel értek véget. — Csak panasz-ködök itt magának. Pedig nem nekem volt a legrosszabb sorom, mást is elért a baj. Ott van mindjárt példának okáért Varga Jóska esete — fogott egy új történetbe a kalauz, s amire megint csak alig figyelt a vele szemben ülő férfi. — Hatéves volt csak a kisfia. Amíg Jóska lebiciklizett a falu másik végire, megesett a baj. Gyufa. Mire hazaért, már el is vitték a kicsit, s mire utolérte a kórházban, holtan találta. Nem tudták megmenteni, úgy összeégett az ártatlan ... Igen, mondta magában az idegen. Vajon, valahol, valamelyik vonaton beszél-e így rólam valaki? Egyáltalán. Törődik-e a sorsommal ember úgy, ahogy ez a kalauz az apósával, Varga Jóskával? A kék posztókabátos már Banga Kis Mária autóbalesetét magyarázta, vastag ujjal között forgatta a tányérsapkát, utána rögtön Hornyák Pista dolga következett az elhullott malacokkal. — Az ám — derült föl megint a kalauz. — A malacok. Holnap hajnalban kelek, a szomszédba vagyok hivatalos. Vágnak. Böllér, amolyan igazi, alig akad. Aki van, azt nagyon becsüli a falu. Nékem még apám tanította annak a sorát. És én, én mit tanultam tőled, apám? — tört át a szavak sűrűjén az idegedben a keserűség. Mór az arcodra sem emlékszem igazán. Megtalállak? És ha megtalállak? Harminc év utón mondhatunk-e egymásnak valamit. Anyám is egyedül temettem el. Milyen bizonyos voltam néhány órája abban, hogy látni akarlak! Most meg . . . — No — koppant a kalauz hangja —, most jön Dózsapusz- ta, majd Kisér... — ... utána az Iskola dűlő, az állami qazdaság, azután pedia Bakóháza — folytatta váratlanul az idegen. — Honnan tudja ilyen jól? — húzta föl sűrű szemöldökét a kalauz. — Hát ismeri a vidéket? Idevalósi? Az idegen gondolkozott a feleleten. Ide való volna? Ez a nyárfasor ismerős, ismerősebb, mint a lakótelepi lakás zugai, ahol évtizedek óta él. A nyárfasor mögött nem messze a Kisér, ahol azt a tömérdek törpeharcsát fogták kassal. Tóth féri ujját Imre bácsi, az öreg lelkész vágta föl, amikor két napra rá ugyancsak vörösre dagadt egy harcsabajusz döfése után. Mikor is volt mindez? A Kisér hízott jegén szánkózik a fagyos szél. S ahogy ez a játékvonat távolodik a várostól, ahogy rendíthetetlenül pöfög befelé a pusztába, távolodik, és mégis minden közelebb kerül. Idevalósi? A kalauz várta a választ. Látszott, kutat az emlékezetében. Ismeri ezt a ritkuló hajú idegen embert? Nem talált fogódzót a szeme körüli ráncokban, a barna szemekben, az ápolt kezekben. Igen, idevalósinak kéne lennem — bólintott szótlanul az idegen, és a kalauz elfogadta a néma választ. — Rég elmehetett innen, azért nem ismertem meg — kezdte némi bocsánatkéréssel a hangjában. — Pedig korunk szerint, ahogy elnézem . . .? S ha itt maradnék? — ütötte föl magát a kérdés az idegenben. Megint, mint akkor régen. Tyúkok, kert zöldséggel, szőlő a homokon, horoló, muslincák felhője a cefréskád fölött. Így február táján eperpálinkával fogadnám a báliért. Ide kéne tartozni. — Máté Pál — emelkedett föl jobbját nyújtva a kalauz. Az idegen szórakozottan megszorította. Érezte mégis a repedezett bőr rovátkáit. — Simon. Bocsánat — biccentett a posztókabátos felé —, Simon Ferenc. A kalauz arca elkomorult. — Én ismertem egy Simon Ferencet. Bakóházán, a Kishíd utcában lakott. Az idegen a két szikár mondat ellenségességére figyelt föl először, csak pillanatok múlva, ahogy a kérges tenyeret elengedte, akkor értette meg azokat. — Ismerte? Lakott? — ismételte elvékonyodott hangon. — Olyan egyedül halt meg, mint az ujjam e! — mutatta ki a hüvelykjét. — Az a maga Simon Ference? A bakóházi? — s hogy az idegen nem felelt, mondta tovább. — Annyi mocskot én még nem láttam, mint annak a házában. A párnát elitta a feje alól. Pedig micsoda keze volt! Mindenhez értett. Ö csinálta meg a fürdőszobánkat. Csempét rakott, csövet szerelt, akár egy mester. Nem volt annak senkije. — Mikor? — kérdezte fakó hangon az idegen. — Három éve? Négy? Az asz- szony jobban tudná, ő vitt néki néha levest, amikor ágynak esett... Szórtál a magáé? — maradt a kérdés a levegőben. Hallgattak. Csak a vonat kerekei csattogtak szüntelen. — Az apja? — Az. Volt. A kalauz szó nélkül fölállt. Nem is köszönt. Még a szomszéd kocsi barátságos melegében is csóválta a fejét. Az idegen mozdulatlanul ült. Szemét le sem vette a szemközti ülésen felejtett néhány szem cukorról. Bámulta a zörgő celofánban ide-oda guruló kis golyócskákat. Mintha köze lenne hozzájuk. HÉTVÉGE 9. Hazafelé
