Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)

1986-08-23 / 231. szám

Klasszikusok,

kortársak

Látogatás a Szombathelyi Képtárban

Országos figyelem kísérte a hetvenes évek közepétől <1 szombathelyi képtár építésére indított gyűjtési akciót, hiszen nem bővelkedünk új, e célra épült kiállítási helyiségekben, és akkor, amikor a szombat- helyiek meghirdették a gyűjtést, még a közadakozás is kevésbé volt divatban, mint manapság. 1976-ban alakult meg a Szombathelyi Képtárépítő Egyesület dr. Gonda György elnökletével, aki korábban a Vas Megyei Tanács elnöke. (Az egyesület a képtár felavatása óta baráti körként működik.)

Az ötletet az adta, hogy Szombathely már korábban 'birtokolta Derkovits Gyula életművének jelentős részét, és be is rendezett egy emlékmúzeumot, de a város méltó körülmények között akarta elhelyezni a gazdag anyagot. Ekkor Dési Huber István özvegye felajánlotta férje csaknem nyolcszáz festményét, rajzát, vázlatát, és ez Derkovits több mint száz alkotásával együtt egy másutt nem látható, fontos gyűjtemény alapjait vetette meg. A kettő együtt lett az alapja annak, hogy a szocialista tendenciájú, progresszív műveket nagyjából az 1910-es évektől 1948-ig be lehessen mutatni, felvillantva olyan jelentős irányzatokat, csoportokat is, mint az európai iskola, Kassák köre, a szocialista képzőművészek csoportja és az aktivisták. Mindez kiegészül a kortárs művészeti gyűjteménnyel, amely napjainkig országos hatókörrel gyűjti a művészeti alkotásokat. A képtár sokat vásárol is, de mint a kiállítás feliratain látható, sok kép és szobor letétben van itt a Magyar Nemzeti Galériából, a Munkásmozgalmi Múzeumból és a gazdag gyűjteménnyel rendelkező pécsi Janus Pannonius Múzeumból. A képtárat Várkonyi György rendezte be, aki jelenleg a JPM igazgató-helyettese.

Tervpályázatot hirdettek, amelyet két szombathelyi építész, Mátis Lajos és Sólyom Miklós nyert meg. A gyűjtés 40 milliót hozott, az építkezés 107 millió forintba került, az avatás • 1985-ben volt. Azóta a képtár bekerült a vidék idegenforgalmi nevezetességei közé, helybeliek, hazai és külföldi turisták — különösen osztrák turisták — gyakran látogatják az intézményt.

A képtár nemes vonalú, egyszerű épülete a zsinagóga és az Isis Szálló közelében emelkedik, s részben lábakon áll, hogy alatta szabadon maradjanak a római Isis szentély nemrég Jeltárt romjai.

A látogató tágas előcsarnokba jut a földszinten:' itt klub, száz személyes konferenciaterem található és könyvtár, irodák stb. Az első emeleten az előtér az új szerzemények bemutató helye. Amikor ott jártunk, éppen

Tihanyi Lajos, Kmetty János, Borsos Miklós, Berény Róbert, Márffy Ödön egy-egy képe volt kiállítva. Innen nyílik az időszakos kiállítások terme is: a megnyitó óta Vasarely, Kondor Béla, Miháltz Pái, Kepes György művei szerepeltek, de itt mutatták be a Thyssen—Bornemissza gyűjteményt, és a területi tárlatok anyagát is.

A jobbrq nyíló ajtó mögött a szocialista törekvések a huszadik század első felének magyar művészetében címen összefoglalt anyagot találja a látogató. A korszak nagyjainak nevét olvashatjuk és számos olyan kiemelkedő képet, szobrot látunk, amelyek már tananyagnak számítanak: Pór Bertalan, Bernáth Aurél, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos, Üitz Béla nevét és műveit. Itt vannak Derkovits főművei: korai önarcképe, a Halas csendélet, a Zsákolok, a Dunai homokszállítók és lapok a Dózsa-sorozatból. Dési Hubertől számos, a ku- bizmus és expresszionizmus hatását tükröző és késői, érett stílusának reprezentatív dara bjai.

A Szocialista Művészek Csoportja körül tömörülő progresszív irányzatokat Goldman György, Kondor György, Hincz Gyula, Vajda Lajos, Korniss Dezső képviseli, a magyar avantgárd, az Európai Iskola is számos nagyszerű nevet vonultat itt fel: Bokros Birman Dezső, Martyn Ferenc, Korniss Dezső, Ferenczi Béni, Vedres Márk, Bene Géza, Ke- rényi Jenő, Gyarmathy Tihamér — és sokan mások.

Az első emeleten balra nyíló terem a kortárs műveket mutatja be. A már klasszikusnak számító Barcsay Jenő, Ország Lili, Anna Margit, Kondor Béla, Bálint Endre, Schaár Erzsébet o névsor egyik fele, és a fiatalabbak, az elődök hagyományait megújító negyven—ötven éveseké a másik, örömmel fedeztük fel Keserű Ilona és Valkó László pécsi művészek egy- egy képét is.

Salamon Nándor, a Szombathelyi Képtár igazgatója nem titkolt büszkeséggel mondja, hogy a ház a kiállításokon kívül más közművelődési funkciót is betölt.

— Kortárs filmklub működik nálunk, a klubban rendszeresen tartunk gyermekfoglalkoztatást. Hangversenyeinken kórusok, kamaraegyüttesek lépnek fel, gyakran mutatunk be képzőművészeti könyveket a szerző jelenlétében. Tavaly 41 ezer látogatónk volt, decembertől februárig csak a Thyssen—Bornemissza gyűjteményt harmincezren látták.

Aki az ősszel Szombathelyen jár, ne mulassza el: Kassák Lajos 64 grafikáját állítják ki, amelyeket nem sokkal halála előtt adott át az író özvegye a Szombathelyi Képtárnak.

Olivér, az út mentén hagyta a kocsiját. Az ösvényen indult el. Alig lépett néhányat, visszapillantott a piros Skodára. A fölötte röldellő fán egerészölyv üldögélt.

Úgy rémlett, ettől az akácfától indultak el valamikor Ödönnel, hogy megkeressék a vadásrházat. Harminc -éve? — ez futott át Olivér agyán.

Az Ófalu felé vette az irányt. Hamar elérte a Molnár-tagot. A szőlőtőkékre ráborult az inda. A cseresznyefáknak csak a dudvcs töveit lelte meg. A derékig érő fűből fogoly rébbent fel. A Sósvölgyben fácónkakas cserregett.

■ Letiporta -maga körül a füvet. Zakóját a földre csúsztatta, és rákuporodott. Fölpillantott az ■égre. Sehol egy felhő. Csak a fakó kék ég olvadt a végtelenbe, akár a tenger. Hajó úszott rajta. Az Atlanti-óceán ilyen a spanyol Szaharából nézve. Könnyű kis álomsuhanás: Ödön nyaranta küldte a lapokat a világ repülőtereiről. Egyszer Las Palmasból érkezett kártya s egy fotó. Lila hortenziák közt ült egy német nővel. Azt írta, Kölnben ismerkedtek mg, rajnai sétahajó úton, és mivel ekkortájt Ödönnek se felesége, se élettársa nem volt, ezzel a fehérnéppel ütötte agyon a nyarat a Kanári-szi- getekenv Szállodájuk ablakából a kikötőre láttak, ahogy írta, és még annyit, hogy Euró- pából, Amerikából, Afrikából futottak be ide a hajók.

Kósza felhő eltakarta a látképet.

Olivér föltápászkodott, hogy utánanézzen, merre találja meg a vadászházat. Szarvasként vágta maga körül a csapást, hogy kijusson a Molnártagról, és elérje a szántást, az erdőszélt. Pillantást vetett az ártéri füzesekre, a Gergő-haj- lásra, amely nyárfákkal tűzdelt partszegély a Duna mentén. Útközben a Tordai-tanyán csak a kutat találta. Se sudara, se kávája, csak az ágas csonkja maradt. Innen rálátott az Újfalura.

Amikor beért a pagonyba, meghűlt benne a vér. Az egykori széles, szekerekkel letaposott utat megyénült csalán szegélyezte. Olivér letört egy száraz ágat, hogy verdesse az öreg ragadozókat. így is megcsípte egynéhány. A csalán előhívta anyja kiskacsáit. Sipá- koltak szegények, úgy könyörögtek, mintha éhesek volnának. Zsákszám hordta nekik ezt az étket. A kezét hólyagosra harapták a gonosz növények.

— Küszködünk fiam, küszködünk — azt hallotta, amikor a vadászházboz ért.

— Ki az? — rezzent meg Olivér.

Senki sem felelt.

Bepillantott az apró ablakon. A kis hajlékban sötétség tátongott. Elindult az udvar felé. Végében szálegyenes fenyőfa állt rezzenetlenül. Ez volt az, amelyre Ödön felmászott volna, ha az anyja engedi.

Olyan méreg járta át a fiút, hogy egy baltával esett a fenyőnek.

— Ne emelj rá kezet, fiam! — -mondta szelíden az anyja. — Azt a fát szépapád ültette. Úgy mondta, akkor kapta az uraságtól, amikor az hírül vette Kossuthtól, hogy megszűnt a robot.

Olivér a bottal a levegőbe csapott. Mintha a beszélőre mért volna csapást, olyan mozdulatot tett.

— Reménytelen az, fiam. Mi már testetlenek vagyunk — szólalt meg az anyja.

— Édesanyám! Édesanyám! - így nyögött a fiatal férfi. — Ne tegyék bolonddá.

Könyörgőre fogta a beszédet.

— Semmi keresnivalód ebben a házban! — dörrentett rá ez anyja.

— És apám?

— Ö is meghalt már. Égi vizeken halászgat egymagában.

— Ó, Ödönnel találkozott-e már?

— Ne ejtsd ki -a nevét. Világ- csavargója! Elég nagy az erdő. Maradhattatok volna itthon is. Elég nagy ez erdő ...

A mondatot ismételgette vagy tízszer. A férfi szólongaí- ta, de többé nem hallatta szavát. Mintha elnyelte volna a pagony.

Olivér megkerülte a házat, hogy kiérjen a csalános ösvényre. Visszanézett.

— Soha többé nem járok erre — mondta magának.

Amikor kiért a tisztásra, káp- rázott a szeme, a fény elvakította. Közel lehetett a dél, fönn járt a nap. Az óceán közepén -forgott a tengelye körül. A pacsirta hasztalan igyekezett fölfelé, hogy szomját oltsa abban a vízben, minduntalan visszaesett.

Ezerjófű és eper nőtt a Sár- dos medrében. Vadméhek dön- gicséltek fölötte. A patakban apró halak, balinok és kárászok úszkáltak, egy-kettő fölé lehajolt, hogy rájuk rezzehtse.n Elsiklottak a parttól, a békák -fölverték a parti sás csöndjét.

A széna elhódította a hívatlan tekergőt.

Olivér ismét körbejártatta tekintetét a tájékon, összerezzent a tengercsöndességtől.

— Benézek az Ófaluba - biztatta magát, és meggyorsította lépteit.

Valamikor hallottá, hogy az Ófalut elvitte a nagy árvíz. A kocsmájában maradtak a hordók, teli borral, -a kármentőben vesztek az ezüstékszerek.

Ödönnel a fejüket törték, hogyan lehetne nyomukra bukkanni. A terv végérvényesen csak terv maradt.

A nagy árvíz után nyitották a temetőt a papok dombján. Régen lehetett, mert az ideje kiesett az emberek emlékezetéből. Apja-anyja úgy tudta, hogy már szépapját is a dombra temették.

A patakon megrozzar.t a híd. Olivér átbillegett rajta, hogy közelítsen az Ófaluhoz. Délnyugatra esett a temető, keletre a Duna. Északon az uradalmi földek nyújtóztak. A reketytyés mögött búvott meg az Ófalu.

— Siralmas látvány — így sóhajtott föl a fiatal férfi, amikor meglátta. A törmelékkupacoka: benőtte a gaz, szappanvirág honosodott meg rajtuk, min! az erazmuszi zsidótemetőben.

— Csak a szél hozhatta idáig a magot — mondta magának Olivér.

Jól tudta, a virágot senki nem ültette. Itt ezer éve nem lakott más, csak magyar ember. Vagyis csak olyan, aki e népbe tartozónak nevezte magát. Ősrégi időkben a török elől menekülvén érkeztek ide Mitrovicáról, Lendváról szerbek és egyéb délszláv nációk, a rácokat a földbirtokosok telepítették be. De azok mind magyarnak vallották magukat. Lassan elfeledték egykori önmagukat. Házukat, földjüket sokszor elvitte az árvíz, sarcol- ta őket idegen katona, erőszakot tettek rajtuk, erőszakot tettek magukon, mégis maradtak.

Olivér idáig jutott, amikor előtte termett egy kisfiú. Az idegen férfi látása összerezzentette. Elbújt egy római kő mögé.

— Ki vagy te? — szólt hozzá a férfi.

— Én vagyok ennek a falunak az egyedüli lakója — válaszolt éneklő hangon a fiúcska, és előmerészkedett.

— Melyik falunak?

— Ennek. Aminek látod elporladt köveit.

— Az új faluban laktál a szüléiddel?

— Ott laktam valamikor.

Öl ivér nevetett:

— Valamikor? Tízéves vagy?

— Csak kilenc.

— És most hol van az otthonod?

— Nem tudom. Hol itt, hol ott.

.Olivér meglepődött.

— Mi a neved?

— Olivér.

— Testvéred van?

— Volt.

— Hol van?

— Valahol. A világban.

— Apád, anyád van-e?

— Nincs már, egyik sem.

— Hol laktatok? Az erdészházban?

— Ott, ahol a magas fenyőfa áll.

Olivér megborzongott.

— Ez lehetetlen!

A kisfiú tágra nyílt szemmel bámulta.

— Rosszul vagy? — kérdezte fürkészve.

A férfi fejét rázta, de a gyerek közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét.

— Nem szeretem, ha hazudsz. Látom, hogy kivert a verejték. Miért viselsz ilyen hőségben szakállt?

— Nem tudom — szólalt meg töredelmesen a szakállas.

— Tudom én. Azért ragaszkodsz a szakállhoz, hogy különbözz a többi embertől. Vagy azért, hogy hasonlíts hbzzájuk?

— Nem! Nem! — tiltakozott Olivé r.

— Akkor mondd meg őszintén, hogy miért?

— Mert ez a divat.

— A világban?

— Igen, mindenütt a világban.

— Nem jól válaszoltál! — pi- rongatta a kisfiú. — Szakállt csak az hordhat, akinek lehetősége adatik ... Én nem hordhatok. Érted már?

Olivér szégyehkezett. Leroskadt a földre, hanyatt feküdt. Tekintete ismét fölröppent az égre, amely nem volt ég, hanem végtelen óceán, olyan, amilyet Ödön már sokszor látott. Ö nem tekereg egyik városból a másikba, hogy otthont keressen. Ö úszik a tengerben.

Elfeledkezett a kisfiúról. Fölpattant, nagyot kiáltott:

— Hé, te kisfiú! Hol vagy?

Semmi válasz.

— Olivér!

Mindenütt néma csönd. A szappanvirág illata keringett körülötte. Aztán a kakukk távolodó hangja szűrődött ki a pagonyból.

— Olivér! Hová tűntél? — kiabált a férfi.

Az ösvényen föltűnt a kocsi A volánjánál a kisfiú ült. Halkan érkezett, a motor zúgását sem lehetett hallani.

— Elmehet! Itt már nem lakik senki, csak én — szólt a gyerek a szakállas férfihoz, aki fölkászálódott.

Beült a piros Skodába, és indította a motort.

— Találkozunk még? — suttogta maga elé.

A kérdésre nem érkezett válasz.

Az egerészölyv a magasban keringett. Zsákmányra vadászott.

HÉTVÉGE 9.

Varga Lajos Dániel:

Ahol a magas fenyőfa áll

G. T.

Trischler Ferenc rajza