Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-15 / 224. szám
1986. augusztus 15., péntek Dunántúlt napló 3 Keleti kereskedelem — nyugati embargó Nem egyszerűen az árucsere, a kelet—nyugati hagyományos kereskedelmi kapcsolatok bővítésére mutatnak hajlandóságot a szocialista országok, de az intenzív, vállalatköri kapcsolatok bővítésére is. A kisebb kelet-európai országok mellett a Szovjetunió is kifejezte szándékát, hogy a gazdaságfejlesztési terveit a korszerűbb együttműködési formákkal, nevezetesen vegyes- vállalatok alapításával támassza alá. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara szervezésében 130 vezető nyugati üzletember tanulmányozta a közelmúltban az e téren adódó szovjet piaci lehetőségeket, közvetlen tapasztalhatták a nyugati résztvevők is, hogy a Szovjetunió különösen az elektronika, az elektrotedhnika, a textilipar, a mezőgazdaság, az üzemanyag és energiaipar, valamint a szerszámgépgyártás terén számít a fejlett technikára. Nyilvánvaló, hogy ha a jövőben a kelet-nyugati együttműködés túllép az egyszerű és ma még meglehetősen jellemzőnek mondható „nyersanyagot, félkészterméket — technológiáért" árucserén, meg kell szüntetni számos létező kereskedelmi korlátozást. A vállalatközi együttműködés, a tőkés és szocialista cégek vegyesvállalotainak létrehozása szoros műszaki, pénzügyi egymásrautaltságot és főképp bizalmat feltételeznek és ezek a vállalkozások aligha működtethetők az embargó légkörében. A szándékok napjainkban ugyanis meglehetősen távol esnek a tényleges lehetőségektől. Nyugat-Európa országai úgy vélik, hogy az Egyesült Államokban túlzásba viszik az eddig követett exportellenőrzés gyakorlatát. Kontinensünk nyugati felén is egyetértenek persze a katonailag érzékeny technológiák eladásának korlátozásával, de mind élesebben bírálják a kereskedelem felesleges, indokolatlan hátráltatását. Nyugat-Európa nehezményezi, hogy a párizsi székhelyű exportellenőrzési szervezet, a COCOM játékszabályai évről évre szigorodnak, egyre hosz- szabb azoknak a termékeknek a listája, amelyek nem szállíthatók a Keletre. Ugyanakkor a listáról a legritkább esetben törölnek egyes árukat és főképp csak akkor, ha az az amerikai exportőrök érdekeit szolgálja. Közismert, hogy a nagy tőkeerővel és belső piaccal rendelkező Egyesült Államok számára nem annyira életbevágó a külkereskedelem és ezen belül a szocialista országokkal folytatott árucsere, mint az európai partnerek számára. Mindössze 5 millió dollárt tett ki 1984-ben a kelet-európai országokba szállított amerikai áru, főként a gabonaszállít- mónyok értéke, a nyugat-európai országok ugyanebben az évben viszont 30 milliárd dollár értékben értékesítették termékeiket a KGST országaiban. Húsbavágóak a keleti üzletek, hiszen a nyugatnémet bányaberendezéseknek például 40, a textilgépek 10, a cipő és bőripari gépek 20 százaléka talált a szocialista országokban vevőre. Jószerével csak az amerikai érdekeket mérlegelte az Egyesült Államok az exportellenőrzési szabályok tervezett újabb módosításával, amelyeket ugyan kereskedelmi könnyítésnek minősítettek, a lényegen azonban aligha változtatnak bármit is. Az amerikai kereskedelmi és hadügyminisztérium azt tervezi, hogy igazolást ad a „megbízható" nyugat-európai vállalatoknak arról, hogy azok eddig sem továbbították és a jövőben sem fogják exportálni a szocialista országokba a tengerentúlról érkező termékeket. Ha valamelyik nyugat-európai vállalat Kinek árt a COCOM-lista? felkerül erre a „megbízhatósági listára", esélye lesz arra, hogy amerikai szállító partnerétől azonnal megkapja a kívánt terméket, nem kell várakoznia az export engedélyezésére. Jelenleg az a helyzet, hogy minden egyes szállítmányt az exportőrnek külön jóvá kell hagyatnia a hatóságokkal. Szabad utat kapnak tehát az amerikai szállítók az értékesítésre — kivéve természetesen „a kritikus technológiákat", amely rendkívül tág fogalom. Megszünteti az amerikai kereskedelmi minisztérium a Szovjetunióba irányuló export ellenőrzését is olyan termékeknél, amelyek csak húsz százaléknál kevesebb — és értelemszerűen elvben exportálható — amerikai alkatrészt tartalmaznak. Jelenleg ezekre is engedélyt kell kérni az adott nyugat-európai termelőnek részben saját kormányától, részben az amerikai kormányzattól, ha a szocialista országba szállítandó áru engedély alá eső alkatrészt tartalmaz. E „könnyítések" elégtelenek ahhoz, hogy lendületet adjanak az egyenlő előnyökön alapuló technológiai együttműködésnek Kelet és Nyugat között. A tervezett rendelkezések — amelyeket egyébként az amerikai kormányzati körökben sokan megkérdőjeleznek — semmiképpen sem ösztönzik a nyugati vállalkozókat a kapcsolatok intenzívebbé tételére. Marton János Konzervgyári főszezon Szombaton és vasárnap is három műszakban dolgoznak a Szigetvári Konzervgyárban. A gyümölcsbefőttek közül jelenleg a szilvát és az őszibarackot gyártják párhuzamosan. A napi 220 tonna szilvát a Baja és környéke ÁFÉSZ- tól, 60 százalékát pedig kistermelőktől vásárolják fel. A tervezett 1500 tonna helyett 2000 tonnát dolgoznak fel két hét alatt. Őszibarackot a Pécsi Állami Gazdaság, a Piliscsabai és a Dalmandi Állami Gazdaság illetve a Bátai Termelőszövetkezet szállít számukra. Naponta 60—80 tonna érkezik be. Ezen a héten várhatóan 500 tonnát tesznek el. Megújul a Mecseki Bányászati Múzeum 600 méteres bányavágat a belváros alatt A Mecseki Bányászati Múzeum Pécs legkülönösebb múzeuma és a magyarországi kilenc bányászati múzeum és hat gyűjtemény között is az egyik legnagyoibb és legérdekesebb. Két kiállítóhelyen egyszerre mutatja be a mecseki szénbányászat és uránérc bányászat múltját, jelenét. Európai mércével mérve is jelentős múzeum, hiszen specialitása folytán szűkebb tématerületéről talán többet is tud a látogatók elé tápni a bányászatról, mint jó néhány nagy és híres technikatörténeti múzeum. A pécsi múzeum különlegessége abban is megnyilvánul, hogy a két bányavállalat, a Mecseki Szénbányák és a Mecseki Ércbányászati Vállalat közösen tartja fenn, fele-fele arányban delegálják a tagokat a múzeumi fenntartó tanácsba, amelynek elnöke felváltva hol szénbányász, hol ércbányász. Végezetül abban is egyedinek számít a Mecseki Bányászati Múzum, hogy mindkét kiállítása a hét minden napján díjtalanul tekinthető meg. A látogatók a nyár közepétől zárva találták a Déryné utcai múzeum ércbányászati szárnyát, ahol heteken át a kiállítás átrendezésének, megújulásának szokásos kezdeti káosza uralkodott. A három teremből most mór egy elkészült, s a bányásznapra- befejeződik a másik kettő átrendezése is. A Mecseki Bányászati Múzeum 1977-ben nyílt. A tárlat első felfrissítése 1982-ben volt. Idén az ércbányászati kiállítást, jövőre a szénbányászati anyagot újítják meg. — A múzeum mostani átrendezése több mint egyszerű átrendezés — mondja Huszár Zoltán muzeológus, miközben a kiállítótermek jelenlegi zűrzavarában kalauzol. — Az új ércbányászat történeti kiállítás alapterülete két és félszerese lesz a korábbinak, s jelentősen bővül az anyag is. Minőségi megújulást jelent, hogy a tárlatot tematikailag három fő részre választottuk. Az első teremben a Kárpát-medence, s ezen belül is koncentráltan a Mecsek térsége ércbányászatának történetét mutatjuk be. A kiállítás közepén egy fekvő vitrinben láthatják majd a látogatók az egyes korszakokra jellemzően bányászott érceket, így az Árpád-korból a vasat, az Anjou-királyaink idejéből az aranyat, ezüstöt, a 16 századból a német Fuggerek kezében lévő felvidéki bányákból kitermelt rezet. A második teremben lesznek majd azok a geológiai, geofizikai műszerek, amelyeket az utóbbi 30 évben használtak az uránbányászatban. A harmadik teremben a bányaművelés harmincéves történetét mutatjuk be rengeteg makettel. Olyan látványos táblázat készül, amely bemutatja az uránt mint elemet, s amelyen a felhasználását lehet végigkövetni a kitermeléstől az atomerőműig. Újabb érdekes emléktárgyak kerülnek a vitrinekbe, mint például az első mecseki uránpreparátumok egyike, amelyet Szekér Gyula adományozott múzeumunknak, vagy Szalai Sándor debreceni professzor, uránkutató első kiadású dedikált művei. A most készülő kiállítás első ízben emlékezik meg a magyar műszaki felsőoktatás történetéről is, amely a Selmecbányái bányászati iskola 1735-ös alapításától kezdődik. A Déryné utcai bányászati kiállítás megújulásához kapcsolódik az is, hogy két hónapja egy videót és egy színes tévét kapott a múzeum a MÉV- től. Ezek segítségével a múzeumban gyakori látogatóknak számító tanulócsoportoknak a bányászattal kapcsolatos filmeket tudnak vetíteni. A Mecseki Bányászati Múzeum Káptalan utcai föld alatti része is rendezettebb lett . a közelmúltban az új vitrinek beállításával. A Közetek világa kiállítás 700 bemutatott érdekes, különleges darabja most is rengeteg látogatót vonz, a Mecseki Bányászati Múzeum igazi szenzációja azonban csak most készül a látogatók szeme előtt rejtve a mélyben. Az aknamélyítők az év elején megkezdték a belváros alatt húzódó egyik pincerendszerből egy bányavágat kialakítását. A pincefalát és a boltozatot erősítik meg betonkoszorúkkal, kitöltésekkel. A vágat a belváros alatt a Káptalan utca 3-tól a Janus Ponnonius utca 4. számig húzódik 8—10 méter mélyen a felszín alatt 600 méter hosszan. A vágat két, egyenként 220 méter hosszú szelvényből áll, amelyeknek közös a lejáratuk. Az egyik szelvényben a szénbányászat, a másikban az urán- ércbányászat technológiáját mutatják majd be fejtésimitációkkal, valódi bányagépekkel. Az aknamélyitők várhatóan az idei bányásznapra fejezik be a vágat kialakítását. Utána további egy évet vesznek igénybe az építészeti munkák, a különleges föld alatti bányamú zeum valósághű berendezése, Ezen a feladaton máris hatalmas stáb dolgozik társadalmi munkában, mind a Mecseki Szénbányák, mind a Mecsek Ércbányászati Vállalat részéről A Mecseki Bányászati Múzeum új részét, amely alighanem egyedülálló különlegesség lesz, az 1987-es bányásznapra szeretnék megnyitni a látogatók előtt. D. I. Idén lenne 35 éves Képünkön balról: Várkonyi Nándor, Németh László és Harcos Ottó 1941-ben, Pécsett. Németh László 1901-ben, Nagybányán született Németh László. Alighogy a budapesti egyetemen megszerezte az orvostudományi diplomát, a Nyugat c. folyóirat pályázatán „Horváth- né meghal" c. elbeszélésével első dijat nyert. Ezután a Napkelet c. folyóirat vezető kritikusaként dolgozott 1927-től 1930-ig, majd nézet- eltérések miatt Babits hívására a Nyugat munkatársa lett, de 32-ben ezzel is szakított, s Tanú címmel megindította a saját maga által írt és szerkesztett folyóiratát. Páratlan energiája, érdeklődése szinte a kultúra teljes területét átfogta. Lapjában egyre bátrabban és világosabban fejtette ki legfontosabbnak tartott ideálját, az önépítés gondolatát. A demagóg-politika uralmának idején az ez ellen harcoló úgynevezett „népi írók" táborának egyik vezető ideológusa lett. Németh Lászlót a felelősségérzete kényszerítette arra, hogy szembenézzen a magyar valósággal. S bármerre nézett, mindenütt a szellemi szegénységet, az anyagi nyomort látta. A szociális igazságosság érvényesülésének eszméje lebegett szeme előtt, s egyre szabatosabban fogalmazta meg: a nemzet ereje az értelmiség, s ennek kell kiküz- denie az egészséges, az osz- tálytalan társadalmat. A valóság azonban minduntalan ráébresztette arra, hogy gondolata csak illúzió. Kiútkeresésének keserűségét a- „Villámfénynél”, a „Cseresznyés", „Mathiász-panzió” c. társadalmi drámáiban mutatta be, melyeknek hősei szembekerülnek a perc-emberkék világával, s így szép terveik hajótörést szenvednek. A hősök sorsa azt példázza, hogy eszméik az adott társadalmi-történelmi helyzetben megvalósíthatatlanok, mert a „bűn” a társadalom szövetét teljesen átjárta,.életét végzetesen pusztítja. Az 1935-ben megjelent „Gyász” és a 36-ban megjelent „Bűn” már címével is jelzi: a rákos állapotból csak új, tiszta ideálokkal lehet újjászületni. Eszméinek mintegy összegzését az 1939-ben megjelent, s azóta is állandóan vitatott „Kisebbségben" c. tanulmány- kötetében adta ki. E kötetében Németh azt mutatja be, hogy a magyarság mennyire kisebbségben van saját hazájában, s ha fejlődni, nőni akar, milyen „fejlődési zavarai” lehetnek, milyen tragikus következményekkel járhat, ha nem a „mélymagyar”, hanem a „hígmagyar" elem válik jellegévé. 1945 szeptemberében „A tanügy rendezése" c. könyvecskéjével az 1937-ben megjelent „A Medve-utcai polgári" híres iskolaszociográfiai tapasztalatait is felhasználva oktatási reformjavaslatokkal jelentkezett. Ezután Keresztúry Dezső miniszter Hódmezővásárhelyre kinevezte Óraadó tanárnak. Az „Óraadók királysága" c. tanulmányában nyilvánosság elé tárta tanait, kísérleteit, javaslatait a -történelem újjáértékelésének, átélésének példáival, de az ellene indított támadások miatt ezt nem folytathatta. 1949—53. között csak műfordítói tevékenységet folytathatott. 54-től fokozatosan újra visszakerült a magyar irodalom vérkeringésébe. 56 őszén kiállt a szocialista vívmányok védelmében, 57-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. Az „Utolsó szétte- kintés” (naplórészletek, esz- szék, vallomások, cikkek, levelek, beszélgetések gyűjteménye) Németh László posztumusz könyve, mint általában az efféle kötetek, nem csupán dokumentumérdekességű mű, nem csupán kiegészítés egy már ismert életműhöz, de csupa új szellemi izgalmat, elevenséget jelent, helyeslést, vagy vitát vált ki. A könyvhöz írt előszóban Sőtér István Németh Lászlót a regények (Iszony, Irgalom) műfajában tartja a legkiválóbbnak, Németh László viszont egy 1967- es följegyzésében szenvedélyesen kikel az ilyen beállítás ellen: „A tanulmányaimban tört föl küldetésem — írta — a regényeim másodlagos képződmények". Bizonyára így is van. Németh László művein a dolgozó magyar nép sorsáért való felelősség húzódik végig, a népért való aggodalom. A minőség-szocializmust, a Kert- Magyarországot hirdette. Valójában műveiben nem is a tervei az ezekbe foglalt igazságok a lényegesek, hanem az igény, a megújhodás igénye, nem az eszközök felsorolása, hanem a célok meghirdetése, a nemzethez illő élet megmutatása. Németh László Pécsett eszméit megértő városnak tartotta. Várkonyi Nándort műveiben többször is tisztelettel említette. Pécsre először 1941- ben, a Janus Pannonius Társaság tizedik évfordulója alkalmából rendezett jubileumi irodalmi estjére jött. Ekkor két napot töltött a városban. Amikor a Havihegyröl „a város Tabánja fölött az édesen kékellő tájba tekintett” — saját szavait idézve — még nem láthatta a torony- és a szalagházakkal zsúfolt Kertvárost, s akkor még, negyvenéves korában nem gondolhatta, hogy ott egy utcát is fognak elnevezni róla. Az idén lett volna nyolcvanöt éves. Harcos Ottó
