Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)
1986-07-19 / 197. szám
Pécsi Galéria Heller Zsuzsa: Összerakható plasztika Országos kerámia biennálé A legkisebbik fiú katalizátora, szervezője is. Munkássága azért is korszakos jelentőségű, mert a modern polgári kerámia csekély helyi hagyományokkal rendelkezett Magyarországon. Modern kerámiánkra az idegen inspirációk állandó jelenléte és a helyi kézműves és népi fazekasság erős befolyása volt a jellemző. Az sem jelentéktelen tényező, hogy a két világháború közt meglévő, amúgy sem jelentékeny műgyűjtés a felszabadulást követő időszakban szinte teljesen megszűnt. Az ismét éledező modern kerámiát Kovács Margit, Gorvészek egzisztenciái« helyzete bizonytalanabbá vált, a művészrétegek egyre inkább polarizálódnak. Nincs igazi műtárgypiac, kevés a jelentős megrendelés. A közönség érdeklődése pedig egyre inkább az új festészet fiatal képviselői felé fordul, így korábbi népszerűségéből is veszít a kerámia. E kedvezőtlen tendenciák mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az erőfeszítéseket, amelyek főként Siklóson és Kecskeméten a technológiák elsajátítása, ill. újítások bevezetése terén történtek. Egészében véve a kerámia mégis egyre inkább Felemás helyzetben vagyok, mint olyasvalaki, aki a kezdetektől részt vett a biennálé rendezésében. Ilyesformán, ha a biennáléról írok, saját mu i- kám is megítélem. Egyfelől kötelez a „mundér becsülete" — ha létezik még ilyen mostanában, másfelől kötelességem az elfogulatlanság. Mint a rendezésben részt vevőnek már a kezdet kezdetén kételyeim támadtak. A nagyszámú meghívó ellenére, amelyeket a keramikusoknak szétküldtünk, viszonylag kevés volt a jelentkező, viszonylag sok a gyenge vagy közepes produkció. Határozott körvonalat öltött egy fiatal nemzedék, amely nem mindig nyerte el a válogató zsűri tetszését. Pedig úgy tűnik, a pécsi országos kerámia biennálénak egyetlen esélye e nehéz időszak „túlélésére" a friss áramlatok bemutatása, különben a hajdanán avantgárd irányok továbbélő és egyre csontosodó rekvizítumainak seregszemléjévé válik. Mert nem lehet nem tudomást venni arról a megtorpanásról, amely napjainkban a keramikus szakmát jellemzi. Közismert tény ma már, hogy a hatvanas évek szellemi fellendülése idején az iparművészet — elsősorban a textil és a kerámia — különleges helyzete révén különleges státusra tett szert a magyar művészetben. A grand art-hoz képest tágasabb térben mozoghatott, távolabb az ideológiai kötöttségektől. E felivelő korszak legismerteba alakja Schrammel Imre, aki az 1969-ben meginduló siklósi kerámia szimpozion szellemi Pázmándi Antal: Bontott csirke ka Géza, Gádor István neve fémjelzik. Nem csekély fegyvertény tehát, hogy a hetvenes évek elejére kialakult egy olyan keramikus gárda, amelynek a tevékenységét az Európában legrangosabb faenzai és vallauris-i biennálékon nyert díjak és érmek kísérték. E művészek rendszeresen sikerrel szerepeltek a pécsi biennálékon is. Ám a hetvenes évek végére lassan megváltozott a helyzet: a gazdasági fellendülést visz- szaesés követte, nem alakult ki olyan ipari háttér, amely a kerámia formatervezőknek munkát adhatott volna. A műeltolódik az autonóm művészi formák irányába, egyre több a szoborszerű megformálás és a „mondanivaló" — valódi tartalom nélkül. Ez utóbbi állítást matematikailag is alá lehet támasztani, hiszen képtelenség, hogy mindazok, akik évente kikerülnek a főiskoláról, bizonyos szakmai ismeretek birtokában, azonnal alkalmasak lennének az önkifejezésnek erre a formájára. Túlságosan háttérbe szorult az agyagművesség eredeti funkciója, amelyre pedig nagy igény lenne. Gyakoriak a szerencsétlen öszvér-megoldások. Úgy vélem, a körülmények rányomják bélyegüket a szakma egészére, és ha ez utóbbiról nem is ad teljes áttekintést a mostani kiállítás, mégis képet kaphatunk a mai magyar kerámiáról. Jelen van a szakma derékhada, amely eddig sem h'ányzott a pécsi biennálékről Németh János szokásos archaizáló-népies kerámiafalképeivel, Csekovszky Árpád samottból készült nagyméretű nő torzóival, Benkő Ilona vá- gott-kötözött formáival, Gesz- tér Mária a tőle megszokott magas színvonalú, de némiképp unalmassá váló fotóeljárással készült fali kerámiáival, Szekeres Károly az agyag természetét megmutató padlóvázáival. Folytathatnánk a sort. Úgy tűnik, a hatvanashetvenes évek nagy nemzedéke kissé elfáradt. A zsűri értékelése szükségképpen a jelenlevők értékítéletének kompromisszumos egybevetése. így csak örülhetünk, hogy azok a fiatalok, akik jelenlétükkel felfrissítik az összképet és továbblépésre ösztönöznek, végül is díjakat kaptak — ha nem is fődíjakat. Heller Zsuzsa autonóm plasztikái, amelyek színezett porcelánból készültek, festői díszítményeikkel folytonosan megkérdőjelezik önmaguk plaszticitását. Benedek Olga art deco-s teás-, illetve kávéskészlete nálunk szokatlan új szín — azt hiszem, éppen ideje volt, hogy megjelenjen. Dobóny Sándor pasztellszínű kancsói némileg még kiforratlan, de figyelemre méltó afko- tót sejtetnek. Ezek a tárgyak számunkra szokatlan módon eltávolodnak a praktikum világától egy olyan szférába, amelyben a szép mindig szimbiózisban él a szokatlannal, furcsával, némelykor a groteszkkel. Az idei pécsi biennálé tehát megtette a maga kötelességét: mintegy dokumentálta a .párhuzamosan létező tendenciákat, folyamatokat. A művészek feladata most már, hogy a jövőben száműzzék a kiállítótermekből a hivatalosság és unalom áporodott levegőjét. Kovács Orsolya Gondoltam arra is, hogy afféle garabonciásként vál- lomra tarisznyát, tarisznyába hamuba sült pogácsát téve magam is elkezdem a néprajzi gyűjtéseket. Idős, kedves néniket és bácsikat keresek meg, megkérem őket, hogy énekeljenek régi dalokat, mondjanak egykori verseket, meséket és mondákat, valljanak ifjúkoruk szokásairól, hagyományairól, és ne titkolják el azt sem, amit lakóhelyük környékéről tudnak. Mért nincs annál fontosabb, mi történt a múltban és mi maradt meg ebből — mára. Mert elhalnak az egykori történetek és meghalnak tudoraik. Bevallhatom, nagyon nagy meglepetés, ért, amikor sok hivatalos telefon, jó néhány magánbeszélgetés után kiderült: nincs megszervezve a néphagyományok gyűjtése az iskolákban, nincs, aki foglalkozzon értékmentéssel, a múlt árnyaival és fényeivel a hosszú ideig élő, ám ki tudja mikor elhamvadó kuriózumokkal és tényekkel. Azt szokták mondani: dobálják egymásnak a labdát. Most is így történt, a különböző egyetemi tanszékektől, nemzetiségi szakemberektől kezdve az utca emberén át a KISZ Központi Bizottságáig és valamennyi kisebb és nagyobb művelődési intézményig, megyei és városi irányító szervig mindenki fontosnak, igazán időszerűnek nevezte a néprajzi gyűjtéseket, az értékmentést. Aztán kérdésemre azonnal azt válaszolták: „pillanatnyilag nincs ilyen kezdeményezés”, vagy azt mondták: „régebben volt, de most nem tervezünk". Azt is hallottam: nagyon szívesen vennék egyének jelentkezését, megszerveznék, országos szinten is, ha lenne valaki, aki végigviszi. Azért szomorodtam el különösen, mert a témában valamilyen módon illetékes szakembereket kerestem meg, akik várják, várják a kezdeményezéseket. A mások kezdeményezéseit. Közben pedig egyre-más- • ra halljuk, mennyire fontos nemzeti múltunk, mennyi mindenről nem tudunk, pe- i dig csak szándék kellene, és ennek megvalósítása. Mert az emberek szívesen beszélnek, szívesen megmutogatják, mi van nekik a padláson, mert az anyjukhoz, a jó öreg Dédihez vagy máshoz köti őket, és olyat mondanának el, amiről csak ők tudnak. A beszélgetések második részében minden illetékes szakembert és szervet megkérdeztem: ha leírom, hogy náluk lehet erre a munkára jelentkezni, vállalják-e. Örömmel, hallottam a választ mindenhonnan. Most várunk. Az illetékesek arra, hogy valaki jelentkezzen, a jelentkezők, az a jó néhány ember, aki kedvet érezne ehhez a munkához pedig arra, hogy legyen, aki meghirdessen valamit. Az idő pedig múlik. A mai tényeket sorra véve, elmondhatom, nincs sok remény. Se egyetemi, se középiskolai szinten nincs építőtábor. A népművelés szakos hallgatóknak szakmai gyakorlatként nem szívesen fogadják el az effajta tevékenységet, a nemzetközi építőtáborok „pénzcentrikusak”, ígyhát, úgymond, nem nagyon éri meg nekik. Sem. Várom a cáfolatokat. Megfordult a fejemben, hogy össze kellene fognunk néhányon. Mondjuk hárman, Legkissebikünk talán szerencsével is járhat, ha igazán akarja. De a mesékben mindig győző „legkisebbik” úgy látom, még nem született meg. így a hétfejű sárkány, amely a régi, feltáratlan, nagyon fontos hagyományokat, meséket, dalokat, mondákat őrzi, egyelőre él. És az értékek tovább pusztulnak. Bozsik László L elövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót vállból, és ha elhibázom, rá a bajonettal! — A férfi, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szuronyroham kartempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell qyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rán- dítással húzza vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver. Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óhatatlanul bőbeszédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a hátában. Öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visz- szaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, reszke- teg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti" megenni a bedobott fémtizese- ket. Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!" — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyei követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan, hogy megérkezett-e már Zürichbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára ... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!" aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még ..." — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még ..." — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a biztató mozdulatot, vérző kezefe- jét is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros telefon ... az a piros telefon ...” Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudtam. De hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután ka- tartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen felhorgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei között? Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalogjáróbb érintkezési hagyományok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyettesithetetlen élet- szükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon keresztülkígyózó tele- fonvonal. Elmaradottságunk stációinak felismerésén isko- lózódott észjárásunk arra a feltételezésre hajlanék inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökeit - három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban -, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan lassú ritmusban élő kisváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, ótszólni és áthallgatózni a másik városbe, a másik országba, a másik kontinensre? Úgy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait, és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy délafrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futbalmeccsek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két-három nap alatt - tesz meg egy megyén belül negyven-ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jel vagyok, fiam, ne aggódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!" Azt is megtudod. Holnapután. N ézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket padlóján az össze- vérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlaj- zott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért . . . Valamiért, ami épp most hangzik el, éppen most történik. Meg tudom érteni a bajonétemelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. HÉTVÉGE 9. Csengey Dénes A piros telefon
