Dunántúli Napló, 1986. június (43. évfolyam, 149-178. szám)
1986-06-21 / 169. szám
Annak idején, az én koromban... A „kölyök aknász” Nem mondhatnom, hogy Pécs legcsöndesebb környéke a Tol- buhin út, már csak azért sem, mert Dénes Antalék háza előtt megállóöblöt építettek az autóbusznak s így fokozódik a motorzaj, de azért a ház mögötti udvar és a kissé lejtős nagy kert, már szépen megszűri a külvilág zaját. Az udvaron egy gyönyörű diófa borít árnyékot a használttégla-rakásra és az ugrándozó Morzsa kutyára. A garázs üres, valamikor Dénesék fia tartotta benne a kocsiját, de aztán kiköltözött Kertvárosba, a papának meg nincs, nem is kell autó. A deszkából eszkábált sufni tele van limlommal, pontosabban szerszámokkal, kapával, ásóval, szögekkel, műanyag csövekkel, permetezőkannával, és persze ott áll egy motoros kapa is... A kertben körte-, cseresznye-, szilva-, gesztenyefa, aztán hagyma, saláta, retek, eper és szőlő, szépen gondozva. — Van itt saszla, malaga, aztán egy érdekes fajta, az Angelo Pirovano nevű kék szőlő. Oportóval házasítva jó bort ad, majd hozok föl a pincéből ... Visszamegyünk a házba, a zárt üveges verandára, amely inkább afféle nappali szoba, a könyvespolccal, puha kanapéval, fotelekkel, szobanövényekkel. Tizenegy esztendeje, hogy nyugdíjas éveit elkezdte Dénes Antal aknász. Inas-csontos férfi, szemüveggel. — Nem járok sehova, nagy ritkán talán ha leballagok a kocsmába, bemegyek, nem köszönök, kérek egy korsó sört, kijövök, szintén nem köszönök, mert nekem sem köszön senki a pult mögül... Ez már így szokás. Szóval elnézelődöm a kocsmában, figyelem az embereket, gesztusaikat, történeteiket... Az aknára sem járok ki, mert már kevesen vannak a régiek közül, sőt az „ellenségeim” sincsenek már ott, akikkel vitatkozhatnék. A ház körüli vagy konyhamunkától kissé fáradtan jön fel a felesége a lépcsőn, leül közénk: — Ma reggel is, ahogy fölébredt az uram, azt mondja: „Mama, az éjjel megint a bányában voltam ..." Álmában sem szabadul tőle. — Tudja milyen a bánya? Piszkos, nehéz és veszélyes. S mégis... az egész életemet betölti. Ez a gyönyörű benne. Aki még nem küzdött meg a mindennapi szénért, az nem is sejti, milyen szép látvány, amikor vastagon „folyik” le a falról... Na persze ez a jobbik eset — mondja az aknász. Dénes Antal Alsó-bánomban 6. HÉTVÉGE születette kolónián: apja — aki ma 85 éves — szintén Szé- chenyi-aknán dolgozott mint csatlós. Édesanyja 81 éves, van a bánomi úton egy kis kertjük, nemrég újfajta szőlőt telepítettek, eldolgozgatnak. — Apám, hála az égnek, egészséges, semmi szervi baja nincs, csak már kissé meggörbült. Apósom is bányász volt, de elég korán meghalt. Szóval én hat elemit végeztem annak idején, egy időben nem gondoltam arra, hogy tovább kellene tanulnom, csak amikor mór átléptem a huszadik évemet, kinyílt a szemem: többre képes az ember, ha van akaratereje. Volt egy iskola, amelynek az volt a neve, hogy Bánya-, Kohó- és Mélyfúróipari Középiskola. Érdekes módon évente változtatta a helyét: Sopron, Miskolc, Pécs, Tatabánya és így el is telt a négy esztendő. 1949-ben végzett. — Nehéz időszak volt, gondot okozott, hogy miből él meg a feleségem, amíg én négy évig vándorlók egyik város kollégiumából a másikba. A taníttatásomhoz szükséges kis pénzt apámék biztosították, feleségem pedig addig a szüleinél lakott. Na, de azt megelőzően a négy polgárit is elvégeztem magánúton, itt Pécsett, a Mátyás király utcában. Huszonhét éves koromban fejeztem be a bányaiparit és az üzemben „kölyök aknásznak" neveztek el. Régi bányásztársaim pedig kis jóindulatú gúnynyal „aknász úrnak” szólítottak. Pedig mint takarítófiú kezdtem a bányát tizenvala- hány éves koromban ... — önkéntes alapon történt a beiskolázás? — Á, dehogy! A bánya jelölt és küldött Sopronba, kaptam egy kis ösztöndíjat is. Jó volt az a módszer, mert az üzem olyanokat taníttatott, akiknek már volt fogalmuk a bányamunkához és bízott bennük, hogy vissza is jönnek, számíthat rójuk. Ezt a gyakorlatot ma is követhetnék ... — Hogyan éltek akkoriban? — Közvetlenül a háború után nem valami fényesen, kevés volt az élelem, örültünk ha tudtunk szerezni egy kis krumplit, kukoricalisztet, néha húst, de ■ hát így élt más is. Amikor a forint bejött, már jobb volt. Másfelől viszont az eltúlzott- — és főleg már az unalomig hangoztatott — jelszavak, mint például a „Vas és acél országa leszünk!" és hasonlók, szinte le- fárasztották az én generációmat. ötvenhétben meg- leminősítettek, mert nem gyakoroltam önkritikát. Nem személyi vitáim voltak, hanem a nézeteltérések a munka hevéből törtek ki. Ma is azt vallom, hogy a tisztességes határokon belüli vita nem hátráltatja, inkább előre viszi a közös ügyet. Én azoknak az embereknek nem hiszek, akik csalhatatlannak tartják magukat. Sokat beszélek? Hiába, ilyen vagyok. Harminchét évig volt a bányában „ ... mindent csinátam" — mondja, előrehajol és lehalkított hangon, mintha valami titkot bízna rám, szinte a számba rágta: „Én egy darab kőből, vagy szénből megmondtam, melyik telepről való, esetenként még azt is, hogy melyik keresztvágatból került ki... — Egyébként a legjobban a feltáró munkát kedveltem, mert sok benne a szépség, fantázia. Ha vége a „vetőnek", meg kell keresni, hol folytatódik — Valóságos „krimi” az egész. A feladatnak — mielőtt végrehajtja az ember— már késznek kell lennie a fejben — mondja elragadtatással. Tudja, olvastam valahol, hogy a világhírű karmestertől, Stokowskitól megkérdezték, melyik a jó karmester. Azt felelte: „A jó karmesternek a fejében van a partitúra, a rossz karmesternek a feje van a partitúrában . . .” Föltolja a szemüvegét, megdörzsöli a szemét, aztán odaszól a feleségének: „Igazán hozhatnál föl egy kis bort a pincéből ... Meg főzzél kávét is, kifáradtunk ... Felesége mondja szemrehányóan: — Amíg dolgozott, nyugtom volt, most, hogy nyugdíjban van, mindig morog .. . Véletlenül kilöttyintem a kávét, nem merek lenézni a szőnyegre, mereven ülök, laposakat pisloqok, Beszéljünk másról! Mondjuk, ennek a nyughatatlan embernek a szenvedélyéről: amatőr módon kutatja a történelmet. „A törzsszövetség kialakulása nem úgy történt, ahogy ma magyarázzák ...” — mondja, én meg csak távirati rövidséggel jegyezgetem szárnyaló elképzeléseit: „Mi éltünk valaha az Etel-közben? Szerintem soha! Miért a Vereckei szoroson át érkeztünk, mikor bejöhettünk lejjebb is? ... Hol a logika? Kelták... kései gotok... avarok... Talán egy kelta vármaradvány a Jakab- hegyen . .. Körülsáncolt tó a hegyen? Vízzáró réteg a vöröshomokkő . .. Baranya a szláv „boronából" képződhetett, mert...” — öt-hatszáz könyvem van, többnyire történelmi munkák. Késő estig olvasok, frissítem az agyamat, nappal meg a fizikai erőnlétemet „ápolom” a kertben, kapával, ásóval. Már jól túlmentem a hatvan évemen, hát meg kell őriznem az egészségemet ... Na, mit szól ehhez a kedves kis Angélához? Meggypiros, egyébként illatos, mint a kései tavasz. Rab Ferenc Nők és férfiak Három éve — 1983-ban — jelent meg egy igen érdekes tanulmánykötet Evelyne Sullerot szerkesztésében (Női nem — tények és kérdőjelek), híres tudósok közreműködésével, amely arra keres választ, hogy a nők biológiai adottságai mennyiben különböznek a férfiakétól, és ezek az eltérések kijelölik-e egyszer s mindenkorra társadalmi szerepüket. A Nők és a férfiak szerzői (Kossuth Könyvkiadó, 1985.) - Koncz Katalin szerkesztésével — hasonló célt tűznek magük elé. Probléma-megközelítésük és a különböző kérdésekre adott válaszuk természetes módon a sajátos magyar társadalmi viszonyok függvényében alakul. Kérdésfeltevésük meghaladja az emancipációs törekvések szokványos szintjét, amit a következőkben foglalnak össze: „Vajon a nőkérdésként megfogalmazott problémák nem férfi- problémák-e egyúttal, s a férfiak vajon nem szenv'ednek-e a nőemancipáció rájuk nézve hátrányos következményeitől?" Ez a kiindulópont még akkor is igen pozitív, ha a szerzők egy részének nem sikerül mindvégig következetesen szem előtt tartani. A törekvés egy új szemléletmód elterjesztésére mindenképp dicsérendő. A kötet aktualitását hangsúlyozva a bevezetés kiemeli, hogy ,,... olyan korszakváltás tanúi vagyunk, amely alapvetően átrendezi a korábbi vélt és valós érdekeket, a férfi és a nő helyzetéről alkotott hagyományos elképzeléseket". A tanulmányok, amelyek a témában jártas, neves természet-, társadalomtudósok műhelyéből kerültek ki, két szempont szerint hasonlítják össze a nőket és a férfiakat: az egyik a biológiai, pszichikai különbözőségük, a másik a társadalmi munka szervezetében betöltött szerepük. o Az első rész a férfi és nő természeti különbözőségeit taglalja és összeveti ezeket a társadalmiakkal. Hazánkban és más országokban is a női egyenjogúságért küzdők megfeledkeztek a férfi és nő közötti biológiai különbségekről. Ügy gondolták, hogy a biológiailag determinált hátrányok a társadalmi-gazdasági feltételek megváltoztatásával semlegesíthetek. „A női egyenlőség megvalósítása politikai cél és tét volt mindenekelőtt a szocialista országokban, de később, nagyjából a hatvanas évektől kezdve, számos fejlett tőkés országban is. Ahhoz, hogy a politika gyors eredményt tudjon felmutatni, a haladást - például a törvényhozást — esetleg zavaró megfontolásokat zárójelbe kellett tennie, a biológiai alapú problémákat éppen úgy, mint azt a kérdést, hogy mennyire értek meg a társadalmi és tudati feltételek a hagyományos „rend" megváltoztatásához" (Ferge Zsuzsa). A férfi és nő között e leglényegesebb biológiai különbség a fajfenntartással kapcsolatos. A terhességvállalás kizárólag női monopólium, amihez szorosan kapcsolódik az ugyan-, csak nők által biztosítható szoptatás. Ezek a természeti adottságok alakítják ki az anyaszerepet, ami már nemcsak biológiai, hanem társadalmilag is determinált, amiből az következik, hogy nemegyszer s mindenkorra meghatározott női funkció. A két nem szellemi adottságait vizsgálva szembetűnő különbség: a nők verbális, a férfiak térészlelési fölénye. Bár a férfiak és nők agya különböző módon szervezett, értékítéletet ebből levonni nem lehet. Ezek csupán a biológiai valószínűségek megnyilvánulásai. Egyszerűen arról van szó, hogy a nő más, mint a férfi. Ennek viszont társadalmi konzekvenciái is vannak: a kettőt nem lehet azonos módon kezelni, és ahol ezt a tényt figyelmen kívül hagyják, ott komoly veszélyekkel kell számolni. Hamisak azok a feminista törekvések, amelyek tagadják a férfi és a nő biológiai és pszichés különbözőségét és a nőket — természetüket figyelembe nem véve — férfi szerepekbe akarják kényszeríteni. Meg kellene ismét vizsgálni a női munka társadalmi feltételeit, és úgy alakítani azokat, hogy megfeleljenek a család és a gyermeknevelés igényeinek. Ezért nem helyes az, hogy a nő társadalmilag szervezett munka világába bekapcsolódva nemcsak a férfimunkaköröket veszi át, hanem a férfi szerepköröket is (dohányzás, alkoholfogyasztás), amelyek a következő generációt károsítják. A nőiesség nem feltétlenül áll ellentétben az emancipációval. A női szerepben rejlő értékeket az emberi társadalom több- arcúsága érdekében meg kellene őrizni. A mai társadalmi-gazdasági feltételek a férfi és nő hagyományos szerepmegoszlását erősítik. A család létfeltételeinek biztosításáért külön meg kell dolgozni. Mivel a férfi munkaerő jobban értékesíthető, ők látják el ezt a feladatot. A nő a gyermeknevelés és a háztartás gondjait vállalja magára. Tisztázni kellene, hogy a mai történelmi szituációban mi a női egyenjogúság és társadalmi egyenlőség tartalma, mert a bizonytalanság „identitásvál- ság"-hoz vezet. Szerzők egy része foglalkozik az 1982-ben nálunk felszínre került „férfilázadás”-sal, amely látványos módon, de teljes egészében szubjektív motivációból a nőket tette felelőssé a férfiak rossz helyzetéért, megfeledkezve a társadalmi körülményekről, amelyet viszont elsősorban a férfiak alakítottak olyanná, mint amilyen. Ez a felfogás hasonló az elvakult férfíellenes feminizmushoz, ......s nem képes észrevenni, hogy a nők eavenlő partnerré válása a két nem eqyüttes ügye és érdeke, aminek a férfiak szempontjából is óriási előnyei lennének” (Ferge .Zsuzsa), o A kötet második része a női munka feltételeit és lehetősé- aeit vizsgálja adott társadalmi körülményeink között. Szerzők megállapítják, hogy 1984-ben az aktív keresők 44 százaléka nő. A nők az extenzív növekedés periódusában elsődlegesen az alacsony termelékenységű és rosszul fizető munkahelyeken helyezkedtek el. Ezek a pálvák aztán elnőiesedtek, aminek következménye a foglalkozások leértékelődése lett. A nők mobilitási lehetőségei rosszabbak, mint a férfiaké, de általában nem is szívesen változtatnak munkahelyet. A kedvezőtlenebb foglalkozási feltételeket is inkább vállalják, ha az otthoni teendőikkel jobban összeegyeztethetőek. Igen nehéz a férfi és női foglalkozási elkülönüléseket fel. számolni, mert a szocializációs minta is ezt erősíti, pedig a foglalkozási elkülönítés negatív hatást gyakorolt a munkahelyi viszonyokra és teljesítményekre. ^A továbbtanulási mutatók is az elkülönítést erősítik. „A gimnáziumokban, ahol humán képzés folyik, a tanulók kétharmada, a szakközépiskolában több mint a fele lány, a szakmunkásképző intézményekben viszont csak 32 százalék a lány.” A felsőfokú képzésben is hasonló a helyzet. „A nők nagy arányban mennek tanítói pá- lyáraj a bölcsésztudományi karra és a közgazdaságtudományi egyetemre, míg a műszaki karokon, a mezőgazdasági felsőfokú intézményekben, az állatorvostudományi karokon mérsékelt a részvételük” (Kulcsár Rózsa). A nők számára egy adott társadalmi csoportból elsősorban az egyéb szellemi foglalkozás jelent kilépési lehetőséget, míg a férfiak a nőknél nagyobb valószínűséggel kerülnek a szakképzett munkások társadalmi csoportjába. Az értelmiségi rétegekbe a nők jóval kisebb számban áramlanak be, mint a férfiak és jóval kevesebb diplomás nőből lesz később vezető, mint férfiból. A diplomával nem rendelkezőkről nem is beszélve. A nők tömeges bekapcsolódása a társadalmilag szervezett munka területére előre nem látott következményeket von rnaga után. Ilyenek: a születési irányszám erőteljes csökkenése; a családi kötelékek lazulása; az ifjú nemzedék szocializációjában mutatkozó zavarok; az idős és beteg emberek gondozásának megoldatlansága. Ennek okát a tanulmányok írói abban látják, hogy a társadalmi munkaszervezet nem reagált rugalmasan a nők munkája következtében kialakult változásokra. „A nőknek egy alapjában változatlan, a férfiak — méghozzá az otthon ellátott és kiszolgált férfiak - adottságainak megfelelően kialakult munkaszervezetbe kellett beilleszkedniük” (Molnár- né Venyige Júlia). Az otthoni munka társadal- masítási lehetősége nem olyan széleskörű, mint ahogy azt a feminizmus hőskorában képzelték. A szolgáltatások átvállalhatnak bizonyos háztartási munkákat, a gépesítés könnyítheti, időtartamát azonban lényegesen nem csökkenti. Számolni kell azonban továbbra is azzal, hogy ez a családok idejének nagy részét ma is és a jövőben is leköti, ezért „Az otthoni munka és a szolgáltatások közötti választás idejemúlt. A kettő együttes feltételeinek a javítása kivánatos” (Vági Gábor). A szerkesztő - Koncz Katalin — a feltárt tények és adatok alapján a konklúziókat is megfogalmazza, amit röviden úgy lehetne summázni, hogy a női emancipáció csak úgy oldható meg valóságosan, ha a közvetlen és közvetett társadalmi érdekeket és a két nem egymáshoz való és egymást kölcsönösen feltételező kapcsolatát fiqyelembe véve hoz a társadalom politikai döntéseket. Meg kell változtatni az eddig kialakult értékrendet, amelyben feltétlenül helyet kell kapnia a faj- és önreprodukcióval kapcsolatos feladatoknak. A tanulmánykötet aktuális problémát vet fel. Új megvilágításban próbálja bemutatni az úgynevezett nőkérdést. Legnagyobb érdeme, hogy feltárja, hogy sem a nők sem a férfiak életében nem lehet olyan változtatást létrehozni, amely a másik felet feltétlenül ne érintené. Rávilágít azokra a problémákra, amelyek megoldása elengedhetetlen a továbbképzéshez. Reméljük, igyekezetük nem lesz hiábavaló. Jóriné Kiss Magdolna Korunk kérdéséi
