Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-09 / 126. szám
Dunántúli napló 1986. május 9., péntek Vitaindító Mikor tanulunk meg jól és gyorsan beruházni? Piti Zoltán, Pécs város tanácselnöke: addig nem bontakozik ki verseny, amíg a közreműködők nem állnak erős gazdasági kényszer alatt, és nem kemény korlátok között gazdálkodnak Hogy az egész tevékenységet illetően az abban részt vevőknek másfajta hozzáállására van szükség, az kiderült az idei baranyai tudományos betek alkalmával rendezett ke- rekasztal-beszélgetés során is, amikor a beruházásokban érdekeltek szinte valamennyien a megújulás szükségességét hangsúlyozták. ■ * -----------------------------------------------V ersenytárgyalás ... Fővállalkozás ... Piacra termelés ... Manapság gyakran hangoztatott kulcsszavak, jelzéseiként annak, hogy a beruházási és felújítási folyamatok tartalmi és szervezeti korszerűsítésére vettünk irányt. Hol tart ez a folyamat, még inkább —hol kellene tartania? Erről kérdeztük Piti Zoltánt, Pécs tanácselnökét, olyan minőségében is, mint aki azt a testületet képviseli, mely meglehetősen nagy összegben ad megbízásokat beruházásokra, építésekre és felújításokra. * ' ------- ------- — Beruházási folyamatok . .. Milyen a kapcsolatrendszer, főként az érdekeltségi rendszer a megbízó, a tervező, a beruházó, a kivitelező és a majdani üzemeltető között? Milyen irányban kellene elmozdulni? — A beruházási és felújítási folyamatban kezdettől fogva sokan és sokféleképpen vesznek részt. Természetes, 'hogy másként vélekednek az új versenytárgyalási rendszerről a vállalkozói szektor képviselői és megint másként a megbízást adó, majd üzemeltető szervezetek. Az 1983-tól alkalmazott új gyakorlat mindenekelőtt a megbízóktól követel alaposabb döntéselőké- szítést, a kezdő és végpontok tartaImának (követeiményének) pontos végiggondolását. Uj helyzetbe kerültek természetesen a V á TI a I k o z ó k is, legyen szó tervező, kivitelező vagy más közreműködő szervezetekről. A mai körülmények között egyidejűleg figyelhető meg az „egymásrautaltság' növekedése, illetve az „önállósodó” tendenciák, a „kiválási" törekvések felerősödése. Az egész folyamatban átalakulóban van a résztvevők szerepköre, vagy munkamegosztása, mind nagyobb a „láthatatlan" résztvevők (például alvállalkozók) közreműködő munkájának jelentősége. Ebben a bonyolult rendszerben ma még sok a bizonyta'lansag, s az érdekeltségi mechanizmus sem egyértelműen szolgálja az egyéni, a csoport- és a társadalmi érdekek .egyidejű érvényesülését. Eddigi tapasztalataim alapján meg merem fogalmazni, hogy nem érünk el átütő eredményt addig, amíg a beruházási és felújítási folyamatban közreműködők — ez mindenkire, tehát a megbízókra is vonatkozik — nem akarják, vagy nem tudják igazán érvényesíteni érdekeiket. Nem bontakozik ki verseny addig, amíg a közreműködők nem erős gazdasági kényszer alatt és nem kemény korlátok között gazdálkodnak. — Azon a bizonyos kerékasztalon éppen ön emlitette, a legfontosabb a beruházási célmeghatározás, itt vannak a legnagyobb tartalékaink. Vagyis elsősorban ott kellene javítani a munkát, ahol döntenek a megvalósításról és a pénzekről, az indításról. Mit és hogyan kellene javítani? — A megrendelőkben élnie kell - mégpedig nagyon keményen — annak a tudatnak (megkockáztatnám, kényszernek), hogy nekik egy adott keretek közé szorított pénzből lehetőség szerint minél többet kell megvalósítaniuk saját érdekeiknek megfelelően. Ezek nem is mindig feltétlenül gazdaságilag mérhető érdekek, hanem társadalmi elvárások. Itt mindjárt jelezném, nem kis feladatról van szó, hiszen a cél elfogadásától a kívánt létesítmény megvalósulásáig gyakran 4-6 év is eltelik, s körben jelentősen módosulhatnak mind az igények, mind a feltételek. De a célmeghatározás fontosságára szabadjon egy példát hoznom: egy-egy létesítmény költségei általában 3— 5 százalékban függnek a lebonyolítás minőségétől, 15—20 százalékban a kivitelező szervezetek munkájától, 25—30 százalékban a tervezés milyenségétől, s 40-60 százalékban az elérni kívánt állapot meghatározásától. Hiszem és vallom, akkor érünk el igazi eredményt, ha legalább akkora munkát fordítunk az előkészítésre, mint amennyit a megvalósításra. Végül is sok függ attól, hogy milyen „minőségű” a versenykiírás. Szerintem ez akkor jó, ha megoldásaiban nem túl konkrét, vagyis ha nem részletes kiviteli terv alapján készül, ha az adott körzetben technológiailag nem csak egy vállalat tudja megépíteni a tervezett létesítményt. Nem szabad eleve kizárni annak lehetőségét, hogy ugyanazon célt többfajta megvalósítást szolgáló elképzeléssel lehessen mérlegelni, s hogy ezekből a legjobbat lehessen kiválasztani. Mindehhez tehát kell egy szakmailag felkészült, s megbízói érdekeket szolgáló - előkészítő és ellenőrző — szervezet. — Sokat vártunk és várunk a versenytárgyalásos forma bevezetésétől. Általános vélemény, eddig nem hozott különösebb eredményt, egyesek szerint egyenesen árfelhajtóként működött, a pályázó is kevés. A másik oldalról viszont elhangzik, a megbízók sem veszik elég komolyan a kiírásokat, túl kevés időt hagynak a kivitelezőknek pályázatuk elkészítésére, arra, hogy netán alternatívákat is kidolgozhassanak. Mi az igazság? — Valóban, ma még csak a folyamat kezdetén tartunk. Sajátos magyar jelenség, hogy a versenyrendszer bevezetése, vagy másképp a vállalkozói „szabadságfok” növelése — átmenet nélkül — adminisztratív intézkedéssel történt. így például a 2 millió forint feletti beruházásokról vagy felújításokról akkor is versenytárgyalást kell meghirdetni, ha a teljes részletességgel kidolgozott kiviteli tervet — a technológia rugalmatlanságából adódóan — egyetlen kivitelező volt csak képes megvalósítani. Azóta természetesen a helyzet változott, s tapasztalataink is bővültek. Én azt hiszem, a versenytárgyalás rendszere nem önmagában árfelhajtó, hanem azért, mert nincsenek „párhuzamos” szervezetek, nincs igazán konvertálható technológia, s a résztvevők — ma, még — nincsenek igazán rákényszerítve a versenyre. A tényadatok a verseny- rendszerről valóban kedvezőtlen képet mutatnak. Kevés az‘ eredményes versenytárgyalás. Ennek oka egyrészt az, hogy nincs elégséges pályázó, másrészt, hogy a pályázók árajánlatai számottevően (esetenként többszörös értékkel) haladják meg a felhívásban jelzett értékeket. A nagymérvű eltérés az egyik oldalon a hiányos költségkalkulációra vezethető visz- sza, de nem kisebb a többszörös „'biztonsági tartalékkal” adott ajánlat, amit többek között a 30-40 százalékos árlejtések is igazolnak. — A beruházási folyamatok korszerűsítésében kulcsszerepet szánnak a fővállalkozói rendszernek, tehát amikor a megbízó kulcsrakészen kapja meg az általa megrendelt létesit- ményt. Ezen a téren mik a tapasztalatai? — A fővállalkozói rendszernek ma még csak az elméletét ismerjük, a gyakorlati tapasztalat igen kevés. Ennek okai sokrétűek. 'Megbízói szemmel gyakran ijesztő a magas vállalkozói díj, s az előlegfolyósítás kötelezettsége. (Megjegyzem, a fix vállalkozási ösz- szegnél mindig magasabb a mai gyakorlat szerinti utólagosan elszámolt költség!) A vállalkozókat feltehetően más okok is visszatartják a „fővállalkozástól”. Valószínű ezek közé tartozik az alvállalkozóktól való nagymérvű függés, az anyagellátás bizonytalansága, a szerződéses fegyelem alacsony színvonala, valamint az a körülmény, hogy hiányoznak a biztonságos költségtervezés feltételei. Az előrelépéshez feltétlen szükség lesz a munka- kapcsolatok javítására, a hatékonyabban működő társulások szervezésére, de legfőképpen az egymás iránti bizalom növelésére. Persze, ez utóbbit meg kell szolgálni. — Végül is mikor lenne teljesen megelégedett a megbizá? — A versenytárgyalásos rendszer akkor kerül végleg a helyére, ha már nem azért kell kiírni versenytárgyalást, mert van erre egy miniszteri határozat, hanem azért, mert az érdekek feltárása és ütköztetése révén így lehet reális költséggel, elfogadható időn belül a kívánt minőségi és funkcionális követelmények figyelembevételével megvalósítani a beruházást vagy éppen rekonstrukciós programot. Remélem, mindez nem lesz a távlati tervezés témaköre — mondta interjúnk végén Piti Zoltán, Pécs város tanácselnöke. M. Z. Az írást szerkesztőségünk vitacikknek szánta. Szívesen vennénk és örömmel adnánk közre lapunkban az érdekeltek hozzászólásait Komparatív előnyök Török Ádám könyvéről A komparatív (vagyis viszonylagos, összehasonlítható) előnyök szerzésének elve nagyon rég munkál a kereskedelemben. Ha ugyanis például azt a kérdést tesszük föl, hogy mi indokolja a kereskedelmet két ország között és ebből adódóan arra a kérdésre is választ keresünk, hogy milyen termékekkel kereskedjenek az egyes országok, akkor általában kiindulhatunk a viszonylagos hatékonysági különbségekből, melyek egyes termékeket olcsóbbá tesznek másokhoz képest. A nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó elméletek többféle formában megfogalmazták már a fenti gondolatot, és Török Ádám könyvének egy részében elméleti értelmezést nyújt a témáról. Felhívja például a figyelmet arra, hogy a komparatív előnyök hagyományos elméletei nem választják szét a megnyilvánult (látszólagos), tehát a külkereskedelmi forgalom szerkezeti mutatóiban tükröződő és a tényleges, tehát a termelési tényezők (a munka és a tőke) árarányait tükröző komparatív előnyöket. Egyrészt bizonnyal statisztikai-módszertani okai vannak, másrészt pedig a fő okok a tényleges komparativ előnyök országspecifikus jellegében keresendők. Erre a szerzők különféle országok példáját hozza fel. A komparatív előnyök elméletéből nyerhető következtetéseket a világgazdasági korszak- váltás az alkalmazkodási kényszer felerősödése, a gazdaságpolitika külgazdasági tényezőjének felértékelődése miatt teszi ma Magyarországon különösen aktuálissá. A termelési tényezők árarányainak alakulásában meghatározó jelentősége volt az utóbbi évtizedekben annak, hogy a történetileg meghatározott tőkehiány és a teljes foglalkoztatottság fenntartása miatt a gazdaságpolitika folyamatosan leértékeli a munkaerőt a tőkéhez képest. Ellentmondást hozott, hogy ugyanakkor az iparban erősen tőkeigényes fejlesztési útra lépett a gazdaíag, ami egyrészt tovább növelte a tőkehiányt, másrészt pedig relatív munkaerőhiányhoz vezetett, valamint ennek következtében a tőkejavak alacsony kihasználásához. A hetvenes évtized fejlesztéspolitikája alapvetően ugyancsak tőkeintenzívnek mondható, amely a fejlesztést a termelésitényező-ellátottsóg helyett egyéb előnyökre (a KGST-eredetű olcsó nyersanyagra, vagy a nagy felvevőképességű KGST-késztermék- piacra) alapozta. A gazdaság problémáinak kiéleződése utón folytatott gazdaságpolitika korlátjának bizonyult az a kényszerelem, mely az export devizaszerző funkcióját igen felértékelte az exporthatékonysághoz képest. Mivel pótlólagos exportkapacitások gyakorlatilag nem voltak, 1978 és 1982 között megnyilvánult komparatív előnyök gyakran nem az exportjukat növelni tudó iparágakban jelentkezett, hanem ott, ahol az importot nagyban csökkentették. A szerző megállapítása szerint 1978 és 1982 között az ipar összességében nem járult hozzá a nem rubel viszonylaté ke- rskedelmi mérleg javításához. A nettó nem rubel export zömét a gépipar mellett két nyersanyag- és állótőkeigényes ágazat a kohászat, és a kőolajipar szolgáltatta. A munkaerőigényes, hagyományosan exportorientált iparágakból vagy azért nem származott számottevő nettó nem rubel export, mert elsősorban a KGST-piacra orientáltak voltak, vagy azért, mert a legtöbb könnyűipari vertikumban a végtermékgyórtás önmagában viszonylag jelentős nettó, nem rubel exportőr ugyan, ám az alapanyaggyártás komoly nem rubel importot igényel. Igen érdekesek a vállalatokra vonatkozó következtetései a szerzőnek. Úgy találta, hogy a nem rubel kereskedelemben csak viszonylag kevés vállalatnál mutatkoznak jelentős megnyilvánult komparatív előnyök, és e vállalatok évről évre ugyanazok. Minthogy a népgazdaság helyzete miatt erre a jelentős nettó nem rubel exportra szükség van, ezért e vállalatok továbbra is elképzelhetőleg egyedi elbánásra számíthatnak annak ellenére, hogy gazdálkodási eredményeik különféle okok miatt igen rosszak. Ha ez így lenne, az némcsak a gazdaság normatív irányítása szempontjából lenne hátárnyos, hanem erősen gátolná az ipari struktúraváltást is. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy relatív hatékonysági pozíciók nemcsak a termelésben találhatók, hanem például a forgalomban és az irányításban is — ezek ugyan nem tartoznak a komparatív előnyök hagyományos értelmezési tartományába, ám helytelen lenne megfeledkezni róluk. Kétségkívül nehéz nem egyetérteni a könyv igen alaposan alátámasztott végkonklúziójával, mely szerint a termelés és az export jelenlegi struktúrában való fenntartásának a termelési tényezők belföldi költségei és a magyar termelési tényezők nemzetközi értékelése oldaláról egyaránt egyre nagyobb az ára. Fojtik János Kamarai tervek A héten tartotta tisztújító tagvállalati ülését a Magyar Kereskedelmi Kamara Dél-dunántúli Bizottsága. Az ülésen dr. KérL István titkár ismertette az idei munkaprogramot, melyből néhány részletet közreadunk. A bizottság már korábban szorgalmazta a hazai bőr- és bőrfeldolgozó-ipar, valamint a kereskedelem szorosabb együttműködését, amire aztán megállapodás is született az érdekeltek között. A kör persze ennél szélesebb, hiszen kezdődik minden ott, a mezőgazdasági nagyüzemek vajon olyan állatokat adnak-e át a húsiparnak levágásra, melyeknek bőre továbbfeldolgozásra alkalmas. A kamara most tanulmányt készíttet a nagyüzemi sertésállomány fajtanemesítéséről, tartástechnológiájának korszerűsítéséről, s ennek a szakmai vitáját is megszervezi. Tanulmány készül továbbá az új vállalatvezetési formák bevezetésének dél-dunántúli tapasztalatairól. A bizottság közreműködik az idén Eszéken rendezendő baranyai kiállítás szervezésében, továbbá az osztrák kiállítók fogadásában Zalában. Ez utóbbi kiállításra a közeljövőben Zalaegerszegen kerül sor. Az idén kapcsolatfelvételre kerül sor és együttműködést szeretnének kialakítani a Burgenlandi és a Steiermarki Tartományi Kamarákkal. Segítik a hazai cégek külföldi kapcsolatainak bővítését és elmélyítését, ennek jegyében kerül megrendezésre az osztrák Festő cég szimpozionja, s belga cégek bemutatkozása Baranyában. A kamara a tagvállalatok érdeklődésére számot tartó témákra továbbra is szervez különböző speciális céltanfolyamokat. Legújabb ajánlatuk az a tanfolyam, melyet a vállalati tanácsok tagjai részére szerveznek, az érdeklődéstől függően május végén, majd az ősz folyamán. E tanfolyamokra az MKK dél-dunántúli bizottsága pécsi székházában lehet jelentkezni. Pécsi szerző cikke a Közgazdasági Szemlében Rekonstrukció, pótlás és gazdasági szabályozás címmel jelent meg cikke a Közgazdasági Szemle áprilisi számában dr. Bélyácz Ivánnak, a Pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetem docensének, rektorhelyettesének. Egy részlet: — Beruházási rendszerünk régi tapasztalata a döntéshozók merészsége és veszélyérzetének gyakran teljes hiánya. A tőkés piacgazdaság vállalkozói az esetek többségében nagyon óvatosak. Döntéseiket alapvetően motiválja a megtérülési várakozások bizonytalansága miatti tartózkodás. Míg a hazai vállalatok a legbizonytalanabb piaci jelzésre is készek jelentős összeg azonnali befektetésével válaszolni, addig a tőkés vállalkozó sok-sok bizonyítékot és garanciát igényel a beruházási döntéséhez. Amikor tehát a piac felől közelítve problematikusnak látjuk a hazai beruházási célok kiválasztását, nemcsak azt kifogásoljuk, hogy mire elkészül a beruházás, addigra a piaci igények többször is megváltoznak, 'hanem arra a megalapozatlan merészségre is gondolunk, amely sokszor képtelen önként határt szabni a beruházási szándékoknak . . . Tájékoztató Pécsett a japán üzleti lehetőségekről A pécsi és baranyai vállalatoknak és szövetkezeteknek jó lehetőségük nyílik, hogy tájékozódjanak a japán üzleti lehetőségekről — a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság Baranya Megyei Szervezete május 13-án Pécsett látja ve'ndégül a japán társaság vezetőit, AK. Totoki elnököt és YOJ. Aojagi titkárt. A vendégek délelőtt 10 órakor a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában (Jurisics M. u. 44.) tájékoztatót és konzultációt tartanak. Előadásaik témaköre: a japán iparfejlesztési stratégia kialakulásának módszerei és a megvalósítást segítő eszközrendszer; az infrastrukturális ágazatok műszaki fejlesztést dinamizáló szerepe; a lemaradó vállalatok visszafejlesztésének eszközrendszere; vállalati jövedelemelvonási arányok és mértékek; a közös vállalkozások lehetősége; az egyes dolgozók sikeres tevékenységének, társadalmi elismerésének csatornái; o szakképzés legjelentősebb minőségi forrásai a japán oktatási és képzési rendszerben. A japán Vezetési Tudományos Társaság elnökével és titkárával való tanácskozás minden bizonnyal elősegíti majd a baranyai vállalatok kapcsolatfelvételét és -építését a szigetország cégeivel. Rovatszerkesztő: MIKLÓSVARI ZOLTÁN
