Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-31 / 148. szám
/ Háromezer munkás dalosversenye Pécsi kórustalálkozó — ötven évvel ezelőtt 1936. május 30-án és június 1-jén. Pécsett rendezte meg országos dalosünnepét a Magyarországi Munkásegyletek Szövetsége. E gondolat két évvel korábban, a miskolci dalosünnep tomboló sikerének hatására született meg. A Pécsi Munkásképző Egylet Dalkarának tagjai Tolnai József titkárral az élen felkeresték és arra kérték a szö- veség vezetőit, hogy a legközelebbi ünnepélyt Pécsett rendezzék meg. Mint a korabeli napilap, a Dunántúl „Háromezer munkás dalosversenye Pécsett” c. cikkében hangsúlyozta, „Pécs városa kiválóan alkalmas az ilyen monstre ünnepélyek rendezésére ... A jelenlegi daloselszállásolási helyek is vetekednek az ország bármelyik városával. . . Nagyrészt Pécs érdekességének is tulajdonítható, hogy a dalosünnepélyre ilyen sokan jelentkeztek a mai gazdasági viszonyok mellett." Szombaton este a főpálya- udvaron ünepélyesen fogadták a különvonattal érkező dalostömeget. Majd zenés, lampionos menet kíséretében a Széchenyi térre vonultak, ahol Nendtvich Andor polgármester üdvözlő szavai után néhány dalt énekeltek. A Munkásegyletek Szövetsége nevében Pajor Rudolf tb. elnök mondott megindult hangon köszönetét a lelkes és szép fogadtatásért. Ő fogalmazta meg a dalosünnepre kiadott „Tájékoztató" imponálóan bátor szövegét: „Zűrös, zavaros ma a világ képe. A népek milliói borzongva gondolnak a jövőre, amely e pillanatban bizony-bizony nem sok jóval kecsegtet. .. Mindenki a leszámolást hirdeti és a dicsőséget harsonázza. Egyedül az öntudatos munkásság Ügyeli lehiggadt elmével e borzalmas történelmi színjátékot. Idegeit fegyelmezve, rendületlenül hirdeti: csak béke, munka és szabadság mentheti meg az emberiséget a pusztulástól. Van abban valami lélekemelő, amikor a világ ez őrült hangzavarában a magyar munkásság higgadtan és derűs lélekkel, lantjára támaszkodva, zenében és dalban hirdeti világgá a fönti igazságot..." A kétnapos dalostalálkozó ünepi programja méltón tükrözte ezt az igazságot. A Pécsi Napló május 31-i, pünkösdvasárnapi számában „Tüzes nyelvek, dalos ajkak ünnepe” címmel vezércikkben köszöntötte a dalostalálkozót. Vasárnap délelőtt és délután a színházban rendezett hangversenyeken minden kórus egyéni képességeit igyekezett kidomborítani. Akadt olyan dalárda, melynek dalosai — a megfelelő anyagiak hiányában — kerékpáron szelték át az országot, hogy részt vehessenek e dalosünnepségen. A vendéglátó várost a Pécsi Munkásképző Egylet Dalkara képviselte, mely Dudás Gézával az élen „iskolapéldáját produkálta a teljes értékű énekművészetnek" — állapította meg a Dunántúl zenekritikusa, A. L. (Agócsy László). A munkáskórusok műsorpolitikájára jellemzően egyaránt elhangzottak munkásmozgalmi dalok, a klasszikus és romantikus kórusirodalom remekei, valamint a kortárs zeneszerzők (Kodály, Bárdos, Szabó Ferenc, Ránki) művei js. Vasárnap este és hétfőn egész nap „impozáns tömegéneklés volt műsorba véve”. Hatalmas közönség kereste fel a PEAC Tüzér utcai sportpályáját, valamint a Tettyét, ahová belépőül is szolgált a pályadíjat nyert plakát művészi rajzát ábrázoló jelvény — 17 filléres áron. A fegyelmezett felvonulást a Gutenberg Társaság zenekara vezette. A Dunántúl híradása szerint egy rendzavarás történt: „néhány izgága dalár közül kettőt a rendőrség őrizetbe vett, mert az utcán hangosan énekelte az Inter- nacionálét." „A legteljesebb erkölcsi siker jegyében folyt le a munkásdalosok pécsi ünnepsége" címmel a Pécsi Napló terjedelmes cikkben számolt be a dalosünnepről, melyen „a város közönségének a legkedvezőbb oldalairól állott módjában a munkásság dalkultúráját megismerni." Dr. Nádor Tamás BERTÓK LÁSZLÓ A kettészakadt villamos A horzsolások folytonos varasodása, szélei, az álmodó bőrzsak, aki tartalmával nem azonos, a hiány, ami összemos, a földet éggel béleli, Isten lebukó kémjei, ahol a hit zavarba hoz, a kettészakadt villamos, mely maga elől térne ki, a valóság esélyei, ha az esemény széttapos, egy, akit a mind megszoroz, de képtelen elosztani. Mikor, ahol A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól,, fél kilenctől déli tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellőztetett, magukra hagyott agytekervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a s e m m i ág, hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről, s jobban félek a. mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egy idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább, mikor, ahol megkapaszkodhatok. Egy időszerű könyvről Fáy András születésének kétszázadik évfordulójára Minden irodalomnak vannak méltatlanul elfeledett könyvei. De kevés olyan művet találhatunk, melyet indokolatlanab- bul lepett volna be az érdektelenség pora, mint Fáy András A Bélteky-ház című regénye. A szerzőről közismert, hogy novellái által prózairodalmunk figyelmét a korabeli magyar valóságra irányította, népszerű meséivel pedig illúziómentes szemléletre és a nehézségeket is vállaló cselekvésre tanította olvasóit. Szokták idézni Széchenyit, aki kijelentette, hogy reformtevékenysége számára „az első eszmét,{akaratot, ön- elszánást”^ Fáy meséiből merítette. Tudjuk róla, hogy nagy szerepe volt o Nemzeti Színház megteremtésében és a Lánchíd felépítésében, hogy első igaz-, gatója volt a Kisfaludy Társaságnak, s hogy az ő kezdeményezésére jött létre Pesten az első hazai takarékpénztár. De reformeszméit összefoglaló nagy regényének jelentőségét utoljára valószínűleg Mikszáth Kálmán látta tisztán. Pedig tanulsággal szolgálhat minden olyan kor számára, mely reformcélok megvalósításán munkálkodik. A Bélteky-ház, melynek nagy részét az 1831. évi kolerajárvány idején ferencvárosi kertes házában írta, 1832-ben jelent meg. A mű — Jósika Miklós történelmi regényei mellett — a magyar próza Kármántól Eötvösig ívelő korai szakaszának kiemelkedő értéke: első társadalmi regényünk. Már a kortárs Bajza József rámutatott, hogy „a character festői tehetségek maximumát az egész magyar literatúrában" e könyvben láthatni. Fáy különösen a letűnő, régi Magyarország típusairól rajzol színekben gazdag, változatos képet. Az életet szerető, s ezért a halállal barátkozó Regéczy báró, aki „hamv-házában” vendégeli meg barátait, a feszes és nagyravágyó alispán, az ősöket fel- hánytorgató, pörösködő Gyo- moy, a pedáns és különc Poru- bay professzor, Leguli, a haszonleső „pörkertész", egyaránt az író bölcs életismeretéről, tapintatos, olykor elnéző, mégis határozott kritikájáról tanúskodnak. Kiváltképp Bélteky Mátyás fiaurája jelzi, hogy e patriarchális világ még meglévő értékei ellenére sem állhat fenn tovább: műveletlen magyarkodása és célszerűtlen vitézkedése többnyire kacagásba fullad, mint amikor a főispáni beiktatáson hüvelyébe szorult s erőlködve kirántott kardjával lenyisszantja kölcsönkért fakójának fülét. De megjelennek a regényben az új ország képviselői is, akik közül az ifjabb Bélteky, Gyula alakja a legsokoldalúbb. Ő már európgi távlatokban gondolkodik, józan tárgyilagossággal szemléli nemzetét, s azt óhajtja, hogy „ne csüggedjünk keveset tenni azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk”. Az író e megfontolt és következetes reformer-hősét jutalmazza a regény legrokonszenvesebb nőalakjának, „a szenvedélyek zajlásai közt megnemesedett szívű" Laurának kezével. Noha az írót e téren nem segítik olyan gazdag tapasztalatok, mint a régi világ megrajzolásában, néhány mellékfigurával a polgárosodással járó erkölcsi csapdákra is felhívja a figyelmet. Többen Fáy szemére vetették, hogy művének cselekménye túlságosan szövevényes, epizódjai terjengősek, az időrend felbontásával pedig feleslegesen bonyolulttá teszi a szerkezetet, melyet amúgy is elnehezít a reflexiók bősége. Igaz, hogy a szerző gyakran egyforma élességgel ábrázolja a regényvilág előterének fontosabb és hátterének mellékesebb elemeit, s az elbeszélői nézőpont' bizonytalansága következtében nem mindig érvényesül a mű szervességének biztosítéka, az egységes perspektíva. Am tudnunk kell, hogy Fáy nem a századközép realista regény- modelljét követte, hanem a prózai elbeszélésnek egy oldottabb s kötetlenebb változatát, mely inkább a romantikus szemlélet- módhoz áll közel, s melyet Manzoni vagy August Lefonta- ine is sikerrel alkqlmazott. Ez a típus sok szempontból napjaink esszéregényeit előlegezi, s így találkozhat a mai olvasó ízlésével. A harmónia, az utánzás s az eszményítés igénye még klasz- szicista tájékozódást sejtet, de a szép alanyiságának és sajátosságának hangoztatása, mely szerint „a szépnek ideálja bennünk függetlenül nyugszik más lehetőségektől, miként vadászebben a vad nyomának szaga”, továbbá az árnyalt természetleírások egy, a reformkor hajnalán letűnő nemzedék látásmódját idézi fel, tehát végül is hozzájárul a regény gazdagságához. Mintha Kazinczy szemlélné itt Széchenyit. S ezáltal a regény úgy ível át a régi Magyarországból az újba, ahogy a Lánchíd a Duna egyik partjáról a másikra. Nagy Imre Császár István Kövületek Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, pedig az emlékek olyan szemétdombjával rendelkezem, mint egy aggastyán. Valószínűleg a kor tette azt, amiben éltem. A kor, amely az elmúlt harmincnégy’ év alatt több alkalommal nemcsak megtagadta, hanem le is tagadta önmagát. Több rétegből állnak az emlékeim, mert több világ maradványaiból halmozódtak. Néha, amikor túl korán ébredek, mint ma is, kotorászgatok a már-már felismerhetetlen tárgyak között. Most éppen könyveket találtam. Gyerekkoromban a Hársfa utcában laktunk egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajosnak hívták a tulajdonost, — tudom, hogy a nálam idősebbek közül sokan ismerték, én csak arra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen izzott a homloka, szivarcsutkák szaga vette körül, és átjárt a szembelévő kocsmába, ahol a Geschwindt-likőrgyár plakátjai voltak a falon, például az, hogy „Marha, mért nem iszol Gott- schlig rumot?” önként adódó és olcsó megjegyzés, de nem hagyhatom el, hogy azóta Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa utcából, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent átvészelő emberi értékeket. A nálam később születtek el sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltánytalanságnak tartom, hogy a használt könyvekkel kereskedő, mostani, főútvonalon pompázó, jól szervezett, túladminisztrált boltokat ugyanúgy nevezik, mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott áraknak, számlakönyveknek, betűrendes polcoknak, de a leggyakrabban a tulajdonosnak sem lehetett nyomára lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és aknarepeszektől sebzett, lapos szekrényszerűsé'g a falon, amit — tekintettel a háború utáni időkre, üveg helyett nagylyukú drótháló fedett. Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kartonkötésben Tolsztoj: Nem tudok hallgatni című röpiratát. El is loptam, még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül, azt hozhatom fel, hogy a cím alatt ott állt zárójelben, hogy „Az oroszországi kivégzésekről", és ez felgyújtotta az akkori divat szerinti klottgatyás és mezítlábas gyermeki fantáziámat: másrészt ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és így viszonylag könnyen kirángathattam a résnyire feszített ajtón. A bűncselekmény elkövetése utón napokig félve sompolyogtam Rácz Lajos boltjának közelébe, bűnös gyönyörűséggel elolvastam a füzetet, és bármilyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem, így kezdődött önálló kapcsolatom a könyvkereskedelemmel. Később — miután jelentősebb vagyonhoz jutottam — rövid alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Robinsonnak egy elrongyolt, de békebeli, ifjúsági példányát, a fedelén Mühlbeck Károly színes rajzával. (Mit tudtok ti Mühlbeck Károlyról? — kérdezhetném, vattaszakállamat simogatva.) Ezután már állandó látogatója lettem a rejtelmes boltnak, délutánokat töltöttem ott, a penészszagú homályban. Végtelennek tűnő világ tárult fel előttem. Sok írót ismertem meg akkoriban, akikről csak később tudtam meg, hogy az egész világ ismeri a nevüket. Akkor még csak olyan tisztelet- len pajtásság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről nem tudtam még, hogy nem tűnnek el azután, hogy rájuk csukom az utolsó oldalt, élni fognak nélkülem is. De én nem ezekről akarok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom, nem fogok megtalálni soha többé. Először is egy közvetlenül 1900 utáni kiadott könyvecske: A velocipédezés iskolája, má- morítóan bárgyú "rajzokkal. Olyan valószínűtlen volt, mint a Legszebb Grimm-mesék, sőt még valószínűtlenebb, mert ezeknek a mulatságos emberkéknek és szerkentyűknek a bricsessz-nadrágos, gyümölcstál kalapos, sűrűn satírozott világa kétségtelenül létezett valamikor. 1. ábra; 2. ábra, stb. — mintha csiklandoznának, amikor rágondolok. És ami a legcsodálatosabb, én ebből a könyvből tanultam meg kerékpározni. Addig csak bringáztam, az Éles úr Almás- sy téri kölcsönzőjéből bérelt „gépen”, de fogalmam sem volt a hajtóláncról, az erőátvitelről, a helyes pedáltechnikáról. Ezért a könyvért úgy fáj a szívem, mint azért a hatéves kislányért, akibe először voltam szerelmes. (Jelenleg dr. Horváth Istvánnénak hívják, iratokkal tudja bizonyítani, hogy valamikor ő volt az a hatéves kislány, de én ezen csak kétkedve mosolygok.) Egy másik könyvnek a szerzője valamilyen Samu volt. A könyv egyetemi hallgatóknak készült, és mindazt tartalmazta, amit a bőrgyógyászatról 1880 körül tudtak. Gondosan végigolvastam ezt is, bár enyhe undorral forgattam, mert a lapjait helyenként rozsdaszínű foltok pettyezték. Hogy miért olvastam el ilyen könyveket? Mert az eredeti rendeltetésüktől függetlenül, a megfogalmazott világot jelentették nekem. Mert minden létező érdekelt. Szintén az orvostudomány köréből való volt egy szexuál- pathológiai vagy pszi- choanalitikai vallomásgyűjtemény. Abból aztán cifra dolgokat tanultam tíz-ti- zenkét éves koromban. Ha erre gondolok, akkor aztán valóban sgjnálom a mai fiatalokat. Az ő szegényes ismereteikkel. Mit tudnak ők, például...? De nem is részletezem ... Aztán emlékszem még a Kotorékebek tenyésztésére. (Kotorékversenyt nyert ebek fényképével.) Ebből is összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Akinek kedve van elbeszélgetni a kotorékebekről, annak szívesen állok rendelkezésére. bár nem vagyok ebtenyésztő, de még kutyabarát sem. A tudásom kizárólag elméleti, és mint ilyen is csak kotorékebekre korlátozódik, viszont biztos vagyok abban, hogy ebben a műfajban kevés író versenyezhet velem. És hogy egy ilyen értékes elmélkedést ne zárjunk le tanulság nélkül, elmondom még, hogy a múltkoriban együtt iszogattam a Batthyány téri áruház mellett egy zöldség kereskedővel, aki azt állította magáról, hogy fiatal korában elvetődött valahogy Veres Péterhez. — Olvasni szoktál-e? — kérdezte tőlem Veres Péter. — Minek az nekem — mondtam. — Azt ajánlom neked, fiam, hogy ha a budira mész és kezedbe veszed a papírt, azt is olvasd el, mielőtt elhasználnád I Érces hangon idézte ezt a zöldségkereskédő, mint egy maszek próféta. Többen felfigyeltek ránk, és ezért megismételte : — Még azt a papírt is olvasd el! Mondta, vagy nem mondta ezt Veres Péter, én nem tudhatom, de az biztos, hogy igaza van. HÉTVÉGE 9. { \
