Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)

1986-05-24 / 141. szám

Könyu

Maralkó László: Irodalmi séták

„Kimerevíthetők-e utólag, életének pillanatai?" — kérdezi Marafkó László, mellesleg Füst Milánról, s kérdezzük vele mi is, könyvének olvasói, ha — még a könyvbe mélyedés előtt — végiglapozzuk az írók impozáns, mór-mór szédítő névsorát. Mert Károli Gáspártól és Janus Pannoniustól egészen a közelmúltban tragikusan elhunyt Gáli Istvánig terjed, ez a névsor. De a helyszínek - listája sem kevésbé széles ívű, Budapest közepétől, mondjuk az Akácfa utcától egészen Vietnamig (Váczi Mihály halála színhelyéig) terjed, bár ez utóbbi mégiscsak afféle ráadásnak, különleges véletlennek tekinthető - ellenben más magyar városok és falvak aránylag bőséggel és természetesen illeszkednek a fővárosi irodalmi séták mellé. A többi magyar város közül Pécs viszi el a pálmát, nyilván nem véletlenül. Hiszen a könyv szerzője éveket töltött Pécsett, pályakezdésének színhelye ez a város, nem csoda hát, ha Pécs, kiváltképp Babits Mihály életének egy-egy itteni színhelye elég nagy terjedelmet kap a könyvben.

De visszatérve az idézett kérdéshez: kimerevíthetőek-e

valóban írók életének fontos . pillanatai, tettenérhe- tőek-e a művek születésük egykori színhelyén, meglel- hetők-e az írók árnyai , ott, ahol hajdan testi mivoltukban is jelen voltak? Igazat mond Marafkó László könyvének első, bevezetőnek tekinthető fejezetében: az író (bár azt' hiszem, nemcsak az író) „ha teheti, tudatosan választ környéket és lakást", megpróbál magának nyugalmat és harmóniát sugárzó otthont teremteni, továbbá: „egy lakhely környéke fontos motívumokkal gyarapíthatja az alkotó világát". Ilyen szempántból is figyelemreméltó összkép tárul az olvasó elé: az írók bizony gyakorta nem tehették meg, hogy tudatosan válasszanak otthont maguknak — kivált nem bizonyos élet- és történelmi korokban. De a bekó- bprolt helyszínek arról mindenképpen tanúskodnak, hogy a hely hatása igen erős, élmények és hangulatok, vonzalmak és ellenszenvek formájában betör a lélekbe, s onnan természetesen a művekbe, ahol aztán megörökítődik az utókor számára is.

Füst Milán vagy Szabó Lőrinc utolsó otthona például úgy elevenedik meg, mintha

magunk is benne üldögélnénk — igen, mert a lakás szinte érintetlen, és mert közeli hozzátartozók, tanúk segítenek ''az emlékezésben. Máskor a hely szellemének felidéződését maga az író „könnyíti meg”, mint például Gelléri Andor Endre kedves Óbudájáét, Megint máskor' az életmű és az emlékezések szinte odaterelik a szerzőt egy fontos helyszínre, hogy megmutassa azt a maga moh köznapi valóságában ,is — József Attila Korong utcai manzárd lakása, helyesebben albérlete is ilyen helyszín, ahol Szántó Judittal életénekjiéhány, viszonylag nyugodt évét töltötte, s ahol az utca végi vasúti töltés annyi nagy vers ihletője lehetett. Marafkó László többet is idéz, idézzük mi is az Eszmélet néhány nagyszerű sorát: „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és elelnézem, / hogy szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-Sötétben. / így bomlanak örök éjben / kivilágított nappalok" . . .

Egyszóval a lakások, otthonok, irodalmi emlékhelyek megidézésének módja többféle, s tanulságaik is többfélék. Ahogy nem egyformák az azokat fontossá tevő írók, életművek, sorsok

sem. Milyen sokfelől jöttek és milyen sokfelé szakadtak - különösen ebben a században — az írók is! Költözködések, menekülések, emigrálok — idegen országokba épp úgy, mint a visszavonulás magányába. Mindebből vagy talán helyesebb úgy mondani: ebből is kirajzolódik valami a magyar történelem hullámzásaiból. Ha másért nem kellett volna megírni ezeket a sétákat, ezért biztosan érdemes volt megírni. De meg kellett másért is, az ismeretekért is, az irodalom másfajta (effajta!) megközelítésének szükségességéért is, azért a hozadé- kért, amit a könyv jelenthet, ha itt vagy amott néhány ember ennek nyomán fölkerekedik, hogy meglátogasson legalább pár megőrzött, látogatható emlékhelyet — amelyeknek szerény táblái mellett oly gyakran siet el a mai „rohanó világ" embere. Pedig mélyen egyetértünk Marafkó Lászlóval, aki e kitűnő kis könyv elején jelzi, hogy nagyon is jól tudja, milyen fontos, ha az ember „felfedezi szellemi gyökereit, amelyek ott ereződnek az időben, s kötik .otthonához, a tájhoz, a történelemhez."

H. E.

ßf

Nemcsak kenyérrel él az ...

Pécsi kulturális napok 1946 májusában

„Ma, 1946 májusában múlt egy éve, hogy a legborzalmasabb hadjárat, amely az emberiséget valaha pusztította, véget ért. Ez a tény adja meg a pécsi kultúrnapok igazi távlatát s jelzi a különbséget, amely az elmúlt idők minden hasonló ünnepségétől elválasztja" — így kezdődött Várko- nyi Nándornak az 1946. május 18—23. között megrendezett eseménysorozatot köszöntő írása.

Negyven esztendő távlatából is imponáló és példamutató az az összefogás, amellyel a kultuszminisztérium megbízására Pécs kulturális intézményei és együttesei a háború zivatarának elvonulása után az országban elsőként vállalkoztak e nagy feladatra. A gazdag program megvalósításából a Batsányi János Irodalmi Társaság és a Pécs Városi Szabadművelődési Hivatal irányításával egyaránt kivette részét az Erzsébet Tudományegyetemi Ifjúsági Szövetség, a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének pécsi csoportja, a Magyar —Szovjet Művelődési Társaság, a Magyar—Francia Társaság, a Munkás Kultúrszövetség, a Pécsi Ifjak „Mérleg" munka- közössége, a Pedagógusok Szakszervezete, a Pécsi Nemzeti Színház, a Városi Zenekonzervatórium, a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete, a Pécs egyházmegyei Cecília Egyesület, a Pécsi Énekiskola.

A korabeli napilap, a Dunántúli Népszava abban látta a kultúrnapok jelentőségét és fontosságát, hogy „lezajlásuk idejére Pécsre látogat a kultuszminiszter, s vele együtt a magyar szellemi élet nagyságai, mint Kodály Zoltán, Zila- hy Lajos, Illyés Gyula, Pátzay Pál, Kassák Lajos és mind a többiek". A péntek esti menet- rendszerű vonathoz csatolt kü- lönkocsiban érkezett meg a fővárosi vendégek nagy része, akiket az állomáson Pécs város és Baranya vármegye nevében küldöttség várt. Autóbusz szállította a vendégeket a város központjába, ahonnan egyetemi ifjak kalauzolták őket szállásaikra.

Szombaton diszhangverseny- nyel kezdődtek a kulturális napok az ország szellemi élete vezetőinek jelenlétében. Kodály Zoltpn, az Országos Művészeti Tanács elnöke őszinte hangú beköszöntőjével megadta az ünnepi napok jeligéjét: „Nemcsak kenyérrel él az ember." Majd az akkori pécsi zenei élet kiválóságainak (Takács Jenő, Piovesan Sirio, Molnár Klára, Grael Tildi, Halász Kál- már, Tbirring Zoltán és Veress Endre) közreműködésével zajlott le „remek műsorral, kitűnő előadásban a megnyitó díszhangverseny." (Dunántúli Népszava). A Munkás Kultúr- házban a Munkás Kultúrszövetség rendezett ünnepi estet. A bányászzenekar és munkáskórus számai mellett Berda József költő versmondását emelte ki a korabeli sajtó, valamint hosszan idézte Kassák Lajosnak a pécsi munkás kultúr- prcblémákat' boncolgató, erélyes hangú kritikát is tartalmazó felszólalásait.

Vasárnap délelőtt a székes- egyházban Kodály Zoltán Missa brevise csendült fel Halász Béla orgonakíséretével. „Az énekkar, amelyet Mayer Ferenc vezényelt, ismét bizonyítékát adta annak, hogy tudása nemcsak magyar, hanem európai viszonylatban is magas színvonalú" — állapította meg az Új Dunántúl 1946. május 21-i számában. Időközben megérkezett Szekszárdról Ke- resztury Dezső vallás- és köz- oktatásügyi miniszter, Illyés Gyula és Pátzay Pál. Jelenlétükben zajlott le a vármegyei múzeumban a pécsi képzőművészek Martyn Ferenc rendezte X. csoportkiállításának megnyitása. Ezután alkotója jelenlétében az Alsósétatéren felavatták Pátzay Pál Két nővér szobrát. A szoborleleplezés után p pécsi írók könyvsátrát keresték fel a vendégek. Délután a Batsányi János Irodalmi Társaság tartott ünnepi felolvasó ülést a vármegyeháza zsúfolásig megtelt dísztermében. Csuka Zoltán üdvözlő szavai után Keresztury Dezső olvasta .fel székfoglaló beszédét, majd Illyés Gyula, Weöres Sándor, Takács Gyula adott elő verseiből. Este Keresztury

Dezső ünnepélyesen átadta az ötvenéves Pécsi Nemzeti Színháznak a Borsos Miklós alkotta művészi kivitelű emléklámpát.

A hétfő délelőttöt a kultuszminiszter a pécs-baranyai pedagógusok között töltötte. Muszty László, Abay Gyula, Széky Pál, Kövesi Béla, Balázs Ferenc beszélt a pedagógusok helyzetéről. A pedagógus Bábszínházban pedig Csorba Győző—Maros Rudolf énekes-zenés bábjátékai kerültek színre. A miniszter részt vett azon a vitadélutánon is, amely a magyar kultúra és művelődés jövő problémáinak jegyében az egyetemes magyar jövő sorskérdéseivel foglalkozott.

Nagy érdeklődés kísérte a fiatal írók (Kiss József, Rajnai László, Tillai Ernő, Zend Róbert) és művészek (Csobán Mária, Teremy Gáborné, Do- monkay Kató, Mérnök János) délutánját; a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság előadóestjén Zilahy Lajos felszólalását; a francia esten Gyergyai Albert előadását Marcel Proustról; az Agócsy László, Nyakas József, Horváth Mihály vezényelte Éneklő Ifjúság hangversenyt. A kultúrnapok eseménysorozatának mintegy betetőzését jelentette a Pécsi Nemzeti Színházban Horváth Mihály: Kőmíves Kelemenné c. ballada-operájának ősbemutatója, a szerző vezényletével.

Dr. Nádor Tamás

Kiss Attila rajza

GALAMBOSI LÁSZLÓ

Virághajú anya.

.Virághajú Május asszony, öledben a buksi fény izgő-mozgó piros gyermek; madár billeg tenyerén.

Anya lettél Május asszony, ujjaidra lepke száll.

Zölddel hímzett palástodon arany ékszer a bogár.

/

Virághajú Május asszony, úgy szeretlek, mint a Nap. Kamasz folyó mossa lábad, csipkét lobbant rá a hab.

Anyám tartott karjaiban engem, akár te a fényt. Bátorítva gyürűzgette szivem köré a reményt.

Oltalmazó Május asszony, virághajú jó anya, téged dicsér föld és tenger, a lét minden magzata.

Harang kondul a magasban, Május asszony énekel.

Játszik a fény, szilaj gyermek, csillagokkal, tUzekkel.

Csillag és tűz virraszt, izzik; sarkig tárul kék kapu.

Jön a Hold, a sárga sámán, feje alma alakú.

Mintha öreg magyar volna, őshazából érkező; körülötte bajszos gyertyán, bő subájú lucfenyő.

Méltósággal hajladoznak, kincset szórnak szerteszét; hódolattal ékesítik Május asszony címerét.

Gyöngy szikrázik fára, fűre; hunyorog a pávaszem. Nádasokban hál a kócsag, nem hajszolja semmi sem.

Gólya gubbaszt, fészke alatt szunyókáló verebek, a csönd fehér ágai közt sanda pók se szövöget.

Készülődik a pirkadat, hegedűjét keresi.

Liliom a fuvoláját sugarakba emeli.

Muzsikások tolonganak,

Május asszony fölragyog; szárnyat bontva suhan, táncát nézik boldog vándorok.

Simái Mihály

A „zsibongó”

A zajok tökéletesek voltak. Élethűek. Csissz-csossz — a léptek, majd klapp, klapp. Aztán megint csiszi-csoszi. Aztán klipp-klapp is. Mintha egy hangjátékból áradtak volna ki.

És ajtónyitás-csukás csítt- csattjai is. Élethűen fölerősítve. Energikus kézre vallóan. Hadd hallja, aki befülel, csak hallja meg a fickó: itt itthon vannak. Itthon és ébren.

A csapzúgqs, a vízcsobogás, a zuhany paskoló hangjai. El- sőrangúak. Dudorászóssal,

énekfoszlányokkal beszöve. Hát ez az. így tökéletes az illúzió. Diszkrét rádióhang, ' dés, majd gyors elhalkulás. Mi nt mikor a • resőn csavarintgat az ember. Beúszik egy hatalmas erejű tenor.

Jó.

Élethűbb nem is lehetne.

Dabányi Ödön elégedett volt. Amerikából hozta a készüléket, öccse segítségével bukkant rá és vette meg. Kint is csak most kezd elterjedni. Príma. Kapkodják majd, mint a cukrot.

Porszívó zúgása. Mély, fenyegető morgás, elárasztja a lakást. Ettől aztán visszahőkől- het a betörő úr. Nemcsak hogy itthon és ébren vannak. Takarítanak is. *

Klipp-klapp, dílipp-klapp. Dabányi próbálta szabályozni a „zsibongót”. így becézte, öcscsének is tetszett a név. De legjobban az tetszett mindkettőjüknek, hogy egyszercsak erős, fémes csattanás zárja le a slattyogó hangokat. Kemény, fenyegető fegyverhang: a lövésre felhúzott pisztolyé.

Dabányi Ödön elégedett volt. Noha — és ezt meglepve konstatálta — nem múltak el a félelmei. Ahányszor elment hazulról, beállította a zsibongót, de amikor hazaérkezett, valami olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy vo laki, valaki idegen jár-ke., tesz-vesz, tusol-pacskol, porszívózik a lakásában. S mikor egyszer a pisztoly závárhang- jára ért az ajtóhoz, alig bírta a józan ész érveivel lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Belemarkolt a félelem: őt várják ott, csőre töltött fegyverrel.

Hovatovább csak akkor volt nyugodt, ha otthon üldögélt, zsibongója társaságában, és magányát meghitt zsongással

vette körül a drága szerkezet. Dabányi Ödönnek senkije sem volt, a barátságot kamaszkori gyöngeségnek tartotta, s e szellemben igyekezett is elfelejteni még élő barátait. A holtakat könnyebb volt, mert azok soha nem jelentkeztek. Dabányi immár csak a takarékkönyvekkel szeretett barátkozni, egyre nagyobb árnyékot vető öreg napjainak védőszárnyait látta a szétnyíló, feszes lapokban, melyekről szép ösz- szegek, bíztató summák tekintettek rá.

Klapp-klapp. Csissz-csossz. Crrkk, zzrkk.'Trallala. Zuúú-zum!

A zsibongó szinte örökké szólt. Dabányinak egyik este elszorult a szíve o gondolatra: mi lesz, ha elromlik? Ki se tudja cserélni a hibás alkatrészt. Ettől fogva ritkábban kapcsolta be. Kímélte.

De a szívéről a szorongás csak nem múit el. Rátelepedett. Főként ha a lépcsőházban kopogtak a nehéz, kemény léptek. És ez sokszor, sokszor ismétlődött. Megálltak. Szuszogás, csörrenés. Talán az álkulcsot veszi elő a ... Dabányi Ödönnek eszébe se jutott, hagy a harmadik emeleti kaptatóra érve. mindenkinek jólesik kifújnia magát. Ott, az ajtaja előtt.

Egyszer, egy szürke, esős délelőttön elmenni készült. Nehezek voltak a mozdulatát, a bal karját alig bírta emelni, ráadásul kínzó fájdalmat érzett az állkapcsában. Élesen sajgott a két hátsó foga. Mintha fogó markolná őket. Azért csak elindult. A boltba. Tejért, kifliért. Már kilépett az ajtón, amikor átvillant rajta: be kell kapcsolni a zsibongót. A szívét megmarkolta az a jól ismert érzés. No, még jó, hogy eszébe jutott. Ráhajolt a riasztókészülékre. Kicsit megszédült, míg a gombot benyomta. Aztán megpróbált fölegyenesedni. Nem tudott. Valami rejtélyes erő összerántotta, egyetlen fájó, görcsbe merevítette.

Végigzuhant a szőnyegen.

Meghalt.

De kísértetléptei aztán is ott klappogtak még, kísértet- énekhangja és -rádiózása betöltötte a szobát. És mélyen, fenyegetően zúgott a porszívó és néha kemény, fémes csattanás zárta le a zajskálát.

A drága riasztókészülék tökéletes volt.

És a szomszédban, fönn és lenn, néha megkérdezték egymástól a férjek és feleségek: hát ez a csodabogár sohse alszik? ’

HÉTVÉGE 9.