Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-16 / 133. szám
1986. május 16., péntek Dunántúlt napló 3 Számítástechnikai verseny középiskolásoknak A Dunántúli Napló idén harmadszor is meghirdeti számítástechnikai versenyét. A versenyen részt vehet Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye bármelyik gimnáziumának és szakközépiskolájának, illetve szakmunkásképző intézetének minden azon növendéke, aki az 1986/87-es tanévben is az iskola hallgatója. A verseny első fordulója programkészítésből áll: ez történhet egyénileg, otthon vagy az iskolai szakkörben. Az így készült programok beküldése egyben jelentkezés a versenyre. A beküldött programokat szakértői zsűri bírálja el, s a zsűri javaslata alapján hívja meg a Dunántúli Napló Szerkesztősége Pécsre a legjobb szoftvereket készítő versenyzőket a második fordulóra, amelyen elméleti és gyakorlati feladatok megoldásával adhatnak bizonyosságot felkészültségükről, tudásukról. A verseny alapvető célja, a számítógépek széles körű iskolai használatának elősegítése, ezért az első fordulóban készülő programok elbírálásának elsődleges szempontja, hogy azok mennyiben használhatók az iskolai oktatómunka szakterületein. így nevezhető bármely a tanrendben szereplő tárgy tanítását segítő, a tanórai demonstrációban felhasználható, egy-egy tantárgy önálló tanulásában segítő, illetve a számítástechnika oktatását megkönnyítő program. Az első forduló jeligés. A programokat kazettán kérjük beküldeni, mellékelve a program használatához szükséges információkat és a programleírást. Zárt borítékban kérjük a készítő nevét, adatait, iskolájának pontos címét. A programokat a HT 1080Z iskolaszámítógépre írják a versenyzők BASIC-nyelven. Grafikák megjelenítésére stb. a szoftver tartalmazhat gépi kódú szubrutint. Beküldési határidő: 1986. október 1. Cím: Dunántúli Napló Szerkesztősége, „Számítás- technikai verseny", Pécs, Pf.: 134. Hunyadi út 11., 7601. A verseny második fordulójára 1986. november elején kerül sor Pécsett. A legjobb eredményt elérők egyéni díjazása mellett a legeredményesebben szereplő iskolát is értékes jutalom illeti meg. A Dunántúli Napló Szerkesztősége Különdíjat kapott - s elutasítást is A Spectrumnak közismerten kicsi a billentyűzete; jóformán csak ez a hibája ennek a személyi számítógépnek. Ezzel együtt is sok diák és sok tanár esküszik arra, hogy tanulásra a legalkalmasabb gépek közül is az élre kívánkozik: sokat tud a BASIC-je. sok a program hozzá, egyszerű a kezelése. S noha nálunk az iskolaszámítógépesítés nem a Spectrumra alapozódik — sőt, ellenszenvvel fogadják az ebben illetékes helyeken — sok általános és középfokú intézetben található meg. így a pécsi Testvérvárosok téri Általános Iskolában is. Igen ám, de kicsi a billentyűzete, igen ám, de sok gyerek szeretne mellé kerülni, még akkor is, amikor felügyelő tanár nem adatik. Őrizetlenül hagyni azonban egy általános iskola számára nagyon drága gépet nem lehet. Sebestyén Zoltán tanár úr törte a fejét, s nemhiába gyűjtött már számos oklevelet a fizikatanárok demonstrációs pályázatain, erre a gondra is megtalálta a megoldást: -külön kell választani a számítógépet a billentyűzetétől, az eredeti billentyűzet helyett pedig nagyobbat készíteni. A nagyméretű fali kapcsolók egy kis szivacs segítségével könnyedén pillanatkapcsolókká ala'ktíha- tók: öntapadó fóliából kivághatok a megfelelő feliratok, már csak az áramkörökkel 'kell bajlódni egy „kicsit”. Az igazi megoldásra Regős lózsel elektromérnök segítségével jutott. Nem az eredeti billentyűzet helyett kell a nagyot bekapcsolni, hanem egy interface segítségével közvetlenül, a számítógép adatbuszához ■ csatlakoztatni. 'Méter széles így az új billentyűzet, s a számítógép maga elzárható: jöhetnek hát a gyerekek, felügyelet nélkül is használhatják — játékra, saját programok kipróbálására egyaránt —, amíg az iskola kapuja nyitva van. Az első országos mikrószá- mítógépes találkozón különdíjat kap a Sebestyén—Regős megoldás, elfogadják újításnak is: az illetékes Országos Pedagógiai Intézet a Tudomány- szervezési és Informatikai Intézetnek adja át a dokumentációt — de ebben az intézetben nem kedvelik a Spectru- mot — innen kapja vissza a pécsi tanár. így mindössze három ilyen billentyűzet van ma az országban: egyet az ELTE- nek készítettek a Testvérvárosok terén, egyet pedig a bük- kösdi gyermekotthonnak a sajátjukon kívül — mindhárom helyen nagy sikere van, hiszen tágabb körűvé varázsolta az aprócska számítógépet és annak felhasználási lehetőségeit. — Megbízásos alapon készültek ezek, mert anyagilag így volt elintézhető — mondja Sebestyén Zoltán. — S nem is nagyon rendezkedhetünk be gyártásra, hiszen nem az a feladatunk, időnk sincs rá elég. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy magának a billentyűzetnek az elkészítésére adnánk a dokumentációt az érdeklődő iskoláknak, az in- terface-t pedig mi készítenénk hozzá, ha már senki sem tudja ezt iparibb ‘körülmények között megtenni. — Ma a legtöbb helyen a programozásnál elakadnak az iskolákban. Én úgy gondolom, hogyha az interface-ok, a mikroelektronika iránt is fel tudjuk kelteni a gyerekek érdeklődését, akkor indítjuk el a helyes úton őket: az országnak is abban van lehetősége a számítógépek, a számítástechnika terén, hogy speciális áramköröket, megoldásokat hozzon létre: hogy a számítógépek különleges alkalmazásait megtalálja. Ebben versenyképesek lehetünk, s ehhez kell szakembereket képezni. Az ő felkészítésük pedig már az általános iskolában megkezdődhet. Rövid idő alatt jött létre a Testvérvárosok téri Általános Iskolában a számítógépes szakkör, az e köré szerveződő klub, amelynek tagja Regős József is. Sajnálatos, hogy újításukra csak ennyire figyeltek fel az illetékesek, s az is, hogy újításukat a gazdasági nehézségek miatt alig tudják kamatoztatni a klub, az iskola javára. Meggyőződni igazukról pedig elég elmenni délutánonként az iskolába: sok gyereknek és szüleiknek teremtettek lehetőséget a számítógéppel való ismerkedésre: „iskolán kívüli" tevékenységi formaként, de bent az iskolában. Megújulni mindenképpen Harminchárom küldött utazik Baranyából a KISZ XI. kongresszusára. Közülük mutatunk be ezúttal kettőt: Sallai Zsuzsanna tanítót és Deák László csontozót. Mindketten most fognak először részt venni az ifjúsági szövetség kongresszusán, s mindketten azt mondták, megtiszteltetésnek érzik, hogy a küldöttek között lehetnek. S ők is, mint mindenki — akár személyesen vesz részt ezen az eseményen, akár nem —, sokat várnak a kongresszustól. — Már gyerekkori elképzelésem volt, hogy ezt a szakmát fogom választani - mondta Deák László. — Valahogy úgy kezdődött, hogy amikor disznóvágás volt, mindig belekon- tárkodtam, azután egyre jobban megtetszett a szakma. 1971-ben kerültem a Baranya Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz, mint ipari tanuló, s amikor végeztem, a csontozóba kerültem. 1985-től pedig mint szakoktató dolgozom a vállalatnál. 1982-től a vállalat KISZ-bizottságának a titkára vagyok. — Mit tartana feltétlenül fontosnak elmondani a kongresszuson? — Mindenképpen érdemes lenne szóba hozni a mostanában oly sok vitát kiváltott kérdést, a korhatár problémáját. Mi a dolgozói területen különösen úgy érezzük, nem lenne jó, ha a KISZ-tagfelvételt korhatárhoz kötnék. De biztosan többen lesznek majd a fölszólalók között, akik ebben a kérdésben kifejtik a véleményüket. Azt is nagyon fontosnak tartanám, ha a KISZ tevékenységét nem a rendezvényeken való részvétel alapján értékelnék, hanem a gazdasági, a termelőmunka számítana elsősorban, s csak utána a többi. Azután' — mint minden rétegnél — nálunk is gondként merül föl a lakáskérdés. A mi vállalatunknál az még külön nehezíti akár a szervezettséget, akár a rendezvényeken való részvételt, hogy sok köztünk a bejáró. És jóval kevesebb a szabadidő, hiszen szinte mindenki megpróbálja valamilyen plusz munkával kiegészíteni a keresetét. Biztos vagyok benne, hogy ha több lenne a szabadidő, akkor sokkal jobban ösz- szekovácsolódnának a közösségek. Sallai Zsuzsanna 1981-ben óvónőként került a Nevelési Központba; most végzi a tanítóképzőt, s harmadik éve tanít alsósokat. Részt vesz az óvoda-iskolai kutatási pogromban; ebbe a kísérletbe 1983-ban kapcsolódott be. A KISZ-ben alapszervezeti titkár. Ha az ő szakterületén dolgozó fiatalokat kellene a nyilvánosság előtt képviselnie, elsősorban a következőket hozná szóba: — Szerintem a pedagógusok túlterheltek, de úgy látom, szívesen végzik ezt a munkát. Az ókorban az volt a legnagyobb tisztesség, ha valaki tudott, s tudását átadhatta másoknak — ma ezt a tevékenységet, az egyik legszebb emberi hivatást sem anyagilag, sem erkölcsileg nem becsülik igazán. Bár az is nagyon érdekes, hogy - én így látom - az alsó tagozatban még sem a gyerekek, sem a szülők nem közömbösek a tanulás iránt; ez valahol később romlik meg, de hogy hol, azt nem tudom. — Említhetném én is a lakásgondot, kiegészítve azzal, hogy a mi pályánkon, aki a szüleitől nem kap támogatást, annak szinte majdnem teljesen kilátástalan a helyzete, mert egy iskola nem termelő intézmény, lakást tehát nem adhat, csak támogathatja tanárai kérelmét. Abban például segíthetne a fiatal tanárokat összefogó KISZ-szervezet, hogy közreműködésével jobban bevonják a pedagógusokat a közművelődésbe, a kultúra terjesztésébe. Arra gondolok, hogy például sokkal több tanárt fölkérhetnének művelődési házak, egyéb hasonló intézmények előadások tartására. Most általánosságban az a helyzet, hogy miután minden tanár rászorul kiegészítő keresetre, ezt többségében csak korrepetálással tudja megkeresni. A KISZ-nek mindenképpen meg kell újulnia. Szerintem sokkal jobb lenne, ha nem munkahelyi vagy iskolai alapszervezetekben fogná össze a fiatalokat, hanem érdeklődési körök szerint, így jobb és valóban nem formális közösségek alakulnának ki. Ami a fiatal tanárokat illeti, szerintem körükben ez csak akkor valósulhat meg, ha nem állandóan a megélhetéssel kell foglalkozniuk, hanem több idejük maradna arra, hogy önmagukkal is törődjenek. Nagyon érdekel, hogy a többiek miket mondanak majd el a kongresszuson, s az ott elhangzottakból biztosan lehet majd néhány jó ötletet hasznosítani. D. Cs. Gondolkodni és javasolni Aki figyelemmel kíséri a pártéletet, tapasztalhatja: az éves beszámoló taggyűléseknek növekszik a becsülete. A bizalmiak már hetekkel előbb megkeresik pártcsoportjuk tagjait, kérik őket, hogy adják hozzá véleményüket a beszámolóhoz. A gondolataikat. Mi volt a jó, mi az elhibázott az éves munkában. S a párttagok beszélnek. Magam valami jóleső megtiszteltetést látok ebben. Kérdez a pórt. Számít rám. Az évvégi beszámoló taggyűlésekről szólva sokszor eszembe jut: milyen okosok tudunk mi lenne — utólag. Mennyivel jobb lenne — célravezetőbb is — menet közben, a magunk munkaterületén érvényesíteni azokat az elgondolásokat, amelyeknek révén az adott feladat köny- nyebben, hatékonyabban teljesíthető. Nem várva az esedékes értekezletre. Odáig rendben van a dolog, hogy aki gondolkodik, annak rendszerint valami javaslata is van. De az már nincs rendben, hogy a javaslatok tálalásához valamiféle szertartásrendet képzelünk el — s helyenként érvényesítünk — elnökséggel, vörös terítővei az asztalon, feketekávéval, aprósütemény- nyel üdítővel. E külsőségektől a résztvevők egy része már eleve megilletődik, „szürke" hétköznapi felvetéseivel, javaslataival nem akar ünneprontó lenni. Méginkább fékező, ahogyan, ameddig egy-egy javaslat megteszi a maga útját. Mire fölérnek, már senki nem tudja: tulajdonképpen miről is volt szó. Persze, hiszen ezt csak az tudja igazán, aki a maga gépénél, íróasztalánál valami újat, hasznosat kigondolt, és volt bátorságb nem kérni jóváhagyást rá. Bár ez ellentmond a megkövesedett hivatali gyakorlatnak, mégiscsak azt kell mondani, hogy tisztelnünk kell az ilyen bátorságot, s hinnünk kell abban, hogy előbb-utóbb nem is kell bátorság így dolgozni. Mi az, ami kell? Hivatásszeretet és hozzáértés. Szüntelen előrejutás a magunk munkaterületének, szakmájának az ismeretében. S a bizalom felülről: ő ért hozzá, hadd csinálja, az a fontos, hogy jó legyen, amit csinál. Kell aztán méq valami. Szerénység. Valljuk meg: a kommunisták között is akad — tisztesséa ne essék szólván —, aki ha neki hasznosnak tűnő javaslata van, meq- vária vele a lehető legkedvezőbb alkalmat: szerepelni, villogni kíván. Aztán ha sor kerül erre, kivágja a magas cét, s méltatlankodva veszi tudomásul: hogyan, hogy nem szólalnak meg a harsonák. Ha valakinek van elgondolása, azt a maga munkájában akkor is érvényesítse, ha „nem veszi észre” senki. Nem írják rá a személyi lapjára, nem terjesztik fel kitüntetésre. Legfontosabb az eredményesebb munka, ami az önbecsülés nélkülözhetetlen kelléke. Az ilyen munkastílus támaszainak a pártszervezeteknek kell lenniük. Nem elsősorban olyan értelemben, hogy időről időre deklarálják a gondolkodás és kezdeményezés szükségességét, hanem tagjaik révén, akiknek a hétköznapok történései mélyén szövetségesekre lelni is feladatuk. K. I. B. L. Spectrum — óriási billentyűzettel Ketten 0 kongresszusi küldöttek közút
