Dunántúli Napló, 1986. április (43. évfolyam, 89-118. szám)
1986-04-12 / 100. szám
Az OKISZ Monteverdi kamarakórusa énekel, Kollár Éva vezényletével Kórusfasztival után, Europa Oantat előtt Nehéz volna nem azzal kezdenem ezt az írást, ami a Pécsi Nemzetközi Kamara- kórus-fesztivál legnagyobb horderejű eseménye lett: 1988 nyarán Pécsett rendezik meg az Europa Cantat kórustalálkozót és fesztivált. Az Europa Cantatnak — tizedik, jubileumi eseménye alkalmából — először ad otthont szocialista ország. A bejelentést követő áltállá nos üdvrivalgás, a külföldi és hazai dalosok együttes öröme — noha a tény sokak előtt hallgatólagosan ismeretes volt már — úgy gondolom, önmagáért beízél. An>- nál inkább szelt érdemel egy-két előzmény. A kórusfesztivál híradójának 2. számában a FEJC vagyis az Európai Ifjúsági Kórusok Szövetsége (Fédération Européenne des Juenes Chorales) elnöke, Marcel Corne- loup leírja, hogy benne most két éve, Pécsett, az előző fesztivál revelációnak ható zenei nívója és élményei nyomában, Kodály 'sétatéri szobra előtt meditálva született meg az 1988-as magyar- országi Europa Cantat gondolata. Ez a rendezvény megszakíthatná a sort — írja —.amelyben „mindmáig a Kelet jött Nyugat felé . . ." ’ A X. Europa Cantat Magyarországon, „a kórusok földjén1’ jubileum, egyben szimbólum is lehetne: a kezdete valaminek ... Ezért választotta Pécset. Ha sorra kérdeztem volna a hivatalos zsűri hazai és külhoni tagjait, a lényeget illetően, gondolom, aligha lenne ellentmondó vagy más összképem erről a négy napról, ami kialakult bennem: tartalmában, formájában, színvonalában vagy akár megrendezésének kulturáltságát illetően. Ez a pécsi kamarakórus-fezsti- vál, legjobb meggyőződésem szerint, az eddigi" legmagasabb művészi nívóra emelkedett. Nagyszrű együttesek, nagyszerű élményekhez juttatták a lelkes és érzékeny, a kimagasló értékeket kimagaslóan viharos ünneplésben részesítő hallgatóságot. Hat külföldi együttest hallottunk. Valamennyi valamilyen sajátos hangzásképet nyújtott, aminek az értékét — természetesen különböző árnyalatokkal — csak gyarapította egy-egy mű újszerű előadásmódja vagy a nemzeti repertoárból adott ízelítő. Emlékeztetni szeretnék itt, laga- lább az említés szintjén, például a Rosa Kamarakórus (Prága, karnagy Miriam Nemcova) kristályos, szép egyéni hangzására, főképp a reneszánsz művekben. Vagy: lehet- e elfelejteni a lengyel ifjúsági kórus (Zabrze, karnagyuk: Norbert Grzirgorz Kroczek) magávalragadó madrigáléneklését, echo-szerű hanghatásait, szlávos ritmikáját vagy épp a ,,Túrót eszik a cigány" csodálatosan árnyalt, érző líraisá- gát? S lehet-e a bájos, elbűvölően muzsikáló párizsi hölgykoszorú (karnagy Claude Carrot) „födött” hangzású, sejtelmes temperamentumát; a Kölner Kantorei (Volker Hemplling) impresszionisztikus színeit, lehelletszerű pianóit, s csöndjeik zenéjét? . . . De hadd szóljunk itt elismeréssel a romániai Rimnicu Vilcea város alig négy éve működő kórusáról is (karnagy: Michail Stelanescu), amely kellemes e^yütthangzásával műsorában — a colinda-ritmikától a havasi pásztortánc megjelenítéséig egyéni színekkel, sikeresen helytállt első külföldi 'szereplésén. A négy fesztiválkoncerten összesen valamivel több mint száz művet hallottunk. Valamennyi hazai kórusunk (szám szerint 11) rendkívül igényes műsorral, jobbára alig vagy nem is ismert kórusdarabokkal állt ki, ami egyébként a fesztivál egyik alapkövetelménye, ilyet is kelhozniok. Hiányérzetünk olyankor támadhatott némiképp, amikor — mint például a III. fesztiválhangversenyen — talán kissé félreértve a követelményt, a kórusok jó része szinte ömlesztve tárta elénk a kórusirodalom ritka és zeneileg nagyon igényes, szép és nehéz, komplikált alkotásait. Anélkül azonban, hogy a műsorössze- óllitás kellő és arányos oldottságát is megadták volna. Ne essék félreértés: ezek a művek önmagukban véve nagyszerű és lebilincselő kórusdalok. Előadásuk magas színvonlához sem férhet általában kétség. Ám ilyen arányban és egymást követően óhatatlanul elnehezithetik a koncertműsor egészét. Hasonlót tapasztaltunk az egyébként nagyon szép hangú, s eredeti népviseletben szereplő Eol-kórustál (Helsinki, karnagy: Sakari Hildén) is. Kü- lön-külön érdekes, de arányaiban műsoruk nagyobb részét adó, s olykor terjengős avan- gárd művekkel tették próbára egy idő után a hallgatóság koncentráló képességét. Több igen jó hangzású együttesnél érezhettük azt is, hogy önálló műsorrészük megszerkesztése nem túl szerencsés. örvendetes viszont az, hogy ennyi kortárs szerző újabb és újabb műveit hallhattuk. Köztük remekműveket is. Az már kevésbé, hogy Liszt és Kodály csupán egy-egy művével volt jelen a négy fesztiválkoncert több mint 100 műsorszáma között Bartók eggyel se . . . S még valami. Ha nemzeti fesztivált rendezünk, üdvös lenne egy meghatározott és kötelező * minimum-arány, amelyben a mű vagy a művek nemzeti nyelveken csendüljenek föl. Mindezek persze árnyalatok; finomításra várnak. Erről a fesztiválról- is igazában a nagy és emlékezetes élmények maradnak bennünk; sok régi kedves arc: az OKISZ-kamara- kerus (Kollár Éva) csúcsokqt átívelő, szinte egyedülállóan élményszerű szereplése; a Szilágyi Erzsébet női kar (Mohainé Katanics Mária) vagy a szegedi Canticum (Gyüdi- Sándor) lenyűgöző muzsikája; a komlói pedagóguskórus finom, bensőséges hangzása és őszinte, megérdemelt sikere, s azt hiszem, akár végig is sorolhatnám — hiszen mindenki nyújtott valami szépet, maradandót. Emlékül egymásnak, magunknak és minden zenét kedvelő, jóakaratú embernek ezen a földrészen. Wallinger Endre Tájnyelven, nemzetiségi közönségnek Hazai délszláv színjátszók találkozója Várakozáson felül sikerült a hazai délszláv amatőr színjátszók első találkozója, amit április 4—5-én, Pécsett, az Ifjúsági Házban rendezett meg a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, Pécs város és Baranya megye tanácsi szerveivel, intézményeivel karöltve. Tizennégy helyről tizennégy együttes jelentkezett a szemlére, és kettő kivételével mind részt is vett a találkozón. Nemzetiségi kulturális szemlét eddig jó részt inkább csak zenei és néptáncegyütteseknek, legfeljebb versmondóknak rendeztek. Ez a mostani elsősorban a nyelvre és színházról lévén szó, a nemzetiségi miliőre épült. Mivel a hazánkban élő dqlszlá- vokra ugyanaz az etnikai, nyelvi, kulturális sokszínűség jellemző, mint a szomszédos Jugoszláviára, ez a találkozó azt is jelentette, hogy az ország különböző területéről érkezett csoportok szűkebb hazájuk, falujuk tájnyelvét, nyelvjárását, helyi színeit is megmutatták. A műsoron szép számmal szerepeltek a főként a régi népéletet bemutató produkciók, a magyar népszínmű műfajához közel álló darabok, jelenetek. Ilyen volt a két garai bunye- vác szerző tájnyelvsn írott darabja is: Ivan Petres: Két fehér holló című darabját a garaiak mutatták be. Antun Kpragic: Rosszakarat című művét Kollár- né Osztrogonác Mária rendezésében, a kátolyi színjátszók adták elő. Mindkét előadást a szinte teljesen eltűnt falusi színjátszás ízei, naivsága jellemezte. Leginkább a naiv festők világához hasonlítottak ezek a produkciók. Itt lehetne megemlíteni a tótszerdahelyi tanár, Blazsetin István: Gyökerek című balladás hangvételű szírv padi játékát is. Két helyi lakodalmast láthattunk a murakeresztúri horvá- tok, valamint az apátistvánfalvi szlovének csoportjától, a népviselet, a különféle lakodalmas kellékek, a'helyi népzene, népdal, a helyi rítusok felmutatásával, az illető falu — magyar közegben szinte ismeretlen —, elkülönülő, az idők folyamán kialakult, kívülállók számára sokszor nehezen érthető tájnyelvén. Ennél fogva dokumentumértéke volt e két produkciónak, amit a többivel együtt videóra és hangszalagra is rögzítettek. Klasszikus vagy mai szerzők, hazaiak és jugoszláviaiak darabjai is szerepeltek ezen a találkozón. Mai zágrábi szerző, Norma Serment művét állította színpadra a pécsi Horvátszerb Gimnázium csoportja, Kotlámé Aladzsity Monda vezetésével. A pomáziak Branimir Scepanovic: Goluzsa úr halála című novellájának színpadi adaptációjával, a jól funkcionáló díszletekkel, kellékekkel, az adaptáló, rendező, főszereplő Rockov András vezetésével egy abszurd dráma színrevitelé- re vállalkoztak. Mai abszurdot állított színre ugyancsak következetesen végigvitt szcenikai lépésekkel a szombathelyi Tanárképző Főiskola szlovén tanszékének diákcsoportja is. A kópháziak Csehov: Leánykérés című, ismert vígjátékát jelenítették meg. A darabot Ausztriában fordították le a burgenlandi horvátok nyelvére. Két klasszikus szerb szerző is jelen volt a fesztiválon: Bronislav Nusic darabját a deszki szerbek mutatták be, a főszereplő-rendező Borivoj Rusz vezetésével. A program legna-' gyobb közönségsikert aratott, leglátványosabb produkciója egy századeleji szerző, Borislav Stankovic sokszor játszott színpadi műve volt, Kostanáról, a szép cigánylányról; Ezt a budapesti Horvátszerb Gimnázium tanulói játszották sok zenével, dallal, tánccal. Gállos Orsolya Kós Lajos bábjai a Pécsi Kisgalériában Méreteiben is impozáns Kós Lajos eddigi életműve: a kiállítás katalógusában oldalakat tölt meg az általa tervezett, rendezett előadásoknak csak a felsorolása is. Nem kevésbé fontos tevékenységének sokszínűsége. Bábszínészettel kezdte, írt bábjátékokat, szcenikai füzeteket, technikai kézikönyvet, fejezeteket a hazai bábozás történetéről. Életművének legjelentősebb része azonban mégis a Bóbita Bábegyüttes általa létrehozott sajátos stílusa, amellyel — talán túlzás nélkül állítható — a magyar bábozás történetének új, fényes fejezetét teremtette meg. A hatvanas évek elején, amikor Pécsre költözött, egy már 10 éve sikeresen működő, amatőr bábcsoport vezetését vette át. Saiát megfogalmazása szerint ekkor kezdte összegezni és megvalósítani az addig tanultakat. Két év alatt kidolgozta a Bóbitás-stílust és fesztiválokon, a Magyar Televízióban, önálló kisfilmeken mutatta be a hazai és a nemzetközi közönség előtt. Kibontakoztak egv zenés gyermek—felnőtt, színházi és televíziós műfaj körvonalai. A sokéves alkotómunka eredményeként nemcsak a hivatalos élismerést jelző kitüntetéseket mondhatja a magáénak, hanem azt a korábban ebben a műfajban ismeretlen népszerűséget, gmely a Bóbita működését kíséri. Kiváltképp a hatvanas években, a televízió révén vált szokatlanul ismertté. Ami szokatlan, az az, hogy a Kosárbábok felnőtteknek szóló, kifejezetten intellektuális előadások is elismerést szereztek a Bóbita számára. A Bóbita a hatvanas" évek szellemi pezsgésének egyik jelképévé vált, túlnőve a helyi kereteken. Kicsit felemás helyzet bábokat galériában felfüggesztve szemügyre venni: épp a lényegüktől fosztja meg őket ez a némileg, kiszolgáltatott helyzet. A. mozgástól, a fények játékától, a zenétől és az emberi hangtól. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy a Bóbita a kezdetektől fogva hangsúlyozta, ha nem éppen főszereplővé tette az előadót. Alighanem ebben rejlik népszerűségének és modernségének egyik titka. így hát a most látható bábok, különösen a kezdetek műanyagdobozokból, flakonokból vagy vesszőkosarakból összeállított darabjai némi beleérzőképességet is kívánnak a nézőtől. Furcsa a bábokon látni, ahogy a hatvanas évek fesztelen. funkcionalizmusa . olykor már szinte hivalkodó „kereset- lenségével" a használati tárgyra való egyértelmű utalásokkal .uralkodik a .megfogalmazás módján. Úgy tűnik, mintha a korai idők keserű kedvét, biztos irányát, amely egyértelműen a művészi megoldásokat kereste, lassacskán felváltaná a kereskedői szellem, amely az eladhatóság szempontjait is figyelembe véve, igyekszik sikert aratni. Ez persze nem baj, csupán az idők változását jelzi. A Bóbita Show-ban nem ne- f héz felfedezni a Muppet-Show hatását, de sajátos színfoltként itt is megjelennek a felöltöztetett használati tárgyak. Az operettet daloló szemétlapátok harsány közönségessége iaazi Bóbita-poén. Az ilyesfajta felvillanások remélhetőleg sosem vesznek el Kós Laios munkáiból s vele együtt a Bótjjta műsoraiból, Kovács Orsolya a. A fájdalom és lemondás lírikusa Tóth Árpád születésének századik évfordulóján Tóth Árpád költészetét az irodalomtörténet a magyar líra * legegyneműbb teljesítményének tartja. „Uralkodó hangja kezdettől végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága" — írja egyik mo- nográfusa, Kiss Ferenc. A tüdőbaj és szegénység terheit hordozza egész életében A kényszerű lemondás gesztusai mellett azonban mindvégig jelen van a költő ragaszkodása álmaihoz. Reményeit táplálja a Nyugat nagyszabású szellemi mozgalma, másrészt az a gazdag belső erőforrás, amely jóságból, emberségből és szelídségből táplálkozott. Ezért 8. HÉTVÉGE volt képes a költő folytonos megújulásra. Aradon született ugyan, de már hároméves korától kezdve Debrecenben töltötte korántsem vidám gyermekkorát. A szülői ház nélkülözéseit súlyosbította a kézművesből szobrász rangra emelkedett, indulatos természetű apa művészkálváriája. Voltak azonban az érzékeny gyermeknek meghitt ünnepei is. Házukhoz, különösen a sikerek napjaiban, bejáratosak voltak a debreceni újságírók, írók és költők. A leendő költő érdeklődéssel leste az otthoni eszmecseréket. Hisz Ady Endre is megfordult náluk. Rajongással szól az emlékről később a költő: .......Apa szobr ász volt, én meg rajzoló csodagyerek, akiből festőművészt jósoltak, s így a szoborgyúró és képmásoló foglalatosságokat igen természetesnek találtam, ellenben annál ámulóbb tisztelettel gondoltam a verses könyvcsináló ismeretlenekre. Ady volt számomra az első ember, aki ebből a titokzatos, magasabbrendű fajtából elém került... Drága, büszke emlék.” Az Ady-él- ményből aztán versek is születtek, éppen a forradalom bukása után is mintegy biztatást remélve a nagy költő örökségéből: „Meghalt az Élet és elmúlt a Harc, — Figyelsz- e még a tespedt, tompa csendre? — A sír mélyéből, büszke, dacos arc, — Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?" Költészetének első korszakában mintha megadta volna magát Tóth Árpád a szomorúságnak: „Magam vagyok — Nagyon. — Kicsordul a köny- nyem. — Hagyom." — panaszolja közismert versében. De hírlapi cikkeiben már most is hadakozik az elmaradottság, a tunya vidékiesség ellen. A napi újságírás felkelti érdeklődését az ország dolgai iránt. Ráébred a természet meghitt szépségeire is, s reménnyel tölti el az élet apró mozzanatainak biztató üzenete. Csokonai, Fazekas botanizáló szenvedélye éled újjá lírájában. A bánat ugyan most is felhőzi a verseket, de a halálhangulatnak objektív indoka 1/an, s baljós háborús komorsággal telítődik. Nem azonosul a háborús propaganda hőskultuszával, majd tiltakozásai egyre szilárdabbak lettek. 19.47 márciusában írt Arany János ünnepére című költeménye igazi béke-vers: „Óh nem él igazán már, aki él is, vúÖMár- cius napja bíbor éjbe vész, — Fáj már nekünk az édes, ifjú szél is: — Kilehelt lelkek terhétől nehéz . ..” Legismertebb béke-verse, az Elégia egy rekettyebokorhoz pedig — Kardos László szavaival —- a „teljes reménytelenség halálvíziójával lázit a háború ellen." Noha a végső pusztulást, az „ember utáni csend"-et. idézi, a felderengő béke mégis szilárd elem a versben, mert a „miriád virág szelíd sajkájáénak ihletésében hinni tud a költő a „hó- színszárnyú Béke", az újrakezdés lehetőségében. A tízes évek mozgalmas időszakában, a belső feszültség kiélezettsé- gében meredeken ível föl a költő pályája, s az út egyenesen vezet a forradalommal való teljes azonosulásig. Nem véletlen, hogy Tóth Árpád írta a legszebb ódát, Az új Isten címűt a Tanácsköztársaság megszületésére. A forradalom bukása után lakolnia kell a költőnek. Elveszíti kenyerét, s azokat a lehetőségeket is, amelyek költészetét az új Isten eszmei szintjére emelték. Rövid életének utolsó évtizedében a történelem, a hazai táj vidékein keres anyagot költészetéhez. A pesti körutakon, s fénylő búzaföldek Térségein időz a legszívesebben. A barátok segítségével szervezett hegyvidéki üdülések sem tudják, megmenteni a tuberkulózistól súlyosan fertőzött életét. Fiatalon, 42 éves korában vitte el a súlyos kór. ötödik verseskötetét, az összes versek-et már nem tudta kiadásra szerkeszteni. Halála után ezt a munkát a hű barát és költőtárs, Szabó Lőrinc végezte el. Nemes István