Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)
1986-03-01 / 59. szám
Pandúr József rajza Könyu Császár István Gyilokjáró NINO NIKOLOV Katonai temető Sírhalmok a síkon. Szürkén reszket a füst a lankák fölött elhalón. Csillagok. És korhadó keresztek. Halál! Túl kilenc hideg folyón. Első hó. Tévelygőn és riadtan. Honnan és miért épp ide száll? Halkan hull. Szokatlanul. Hivatlan. Vágányok közt fehérül a sár. Lapul a föld szürkés, hideg lepelbe. Gondok, s magok terhétől kövér. Felfénylik az alkonyég, amerre az erőtlen visszfény még fölér. Halott a szél is. Távolabb egy halvány és csúcsíves torony harangja zeng. Süket s vaksi az este, lehullván síkságot, sirhalmokat beleng. Mindegyre indulok. Majd visszatérek. Senki nem küld el, s be sem fogad. Hordozva kint, így változik a lélek: esőcsepp, hópikkely, vagy jégdarab. Pécs, 1957 Király Zoltán fordítása Pakolitz István Romlás Idővel minden Írástudó eljut abba az állapotba, amelyet József Attila úgy jellemez, hogy amikor verset ír az ember, verset nem írni volna jó. Nem egyszerűen szklepszis ez, noha arra is lenne éppen elég ok és indok, hanem valamiféle csömör. Mitől? Erre nem egyszerű válaszolni. A betűtől, a szövegtől, a fogalmazás kényszerétől és automatizmusától. Az írói „mesterségben" ugyanis az a fárasztó, hogy soha nincs benne szünet. A valóságot, az élményeket szinte már a születésük pillanatában feldolgozza az író, szelektálja, rendezi, sőt nem egyszer provokálja, manipulálja is az ábrázolás, az ábrázolhatóság kedvéért. Az íróság „mint olyan", s egyáltalán, a művészvilág lölki kínjai, belső ügyei mindenkor foglalkoztatták az írókat, de nem véletlen, hogy éppen az elmúlt évtizedekben szaporodtak el az erről szóló írások. (Lásd: Camus, Sartre, Styron, Below, Trifonov, Okudzsava, Kolozsvári G. Emil, Jókai Anna stb. stb.). Játákl is ez, de kényszer is. Kifejeződik az írástudók rossz közérzete, amely éppen a bizonytalanságból adódik. Kinek írnak? Kell-e az írás? A kérdések nem költőiek s nem patetikusak. Az írók kézzelfoghatóan is tapasztalják, érzékelik, hogy csökkent az irodalom presztízse, s ennek' csak az egyik, de nem a leglényegesebb oka a tévé, video stb., amire gyakorta 'hivatkoznak. A baj mélyebben van, mint ahogyan maga a válság is jóval korábban kezdődött (tehát iával a tévé előtt, iásd pl. Babitsék vitáját a regény „haláláról” stb.). Félreértés ne essék, ez az írás recenzió, tehát a fentebb mondottak is Császár István legújabb munkájáról szólnak. Amelynek igen nehéz meghatározni a műfaját, s ez nagyon is megegyezik a szerző szándékával. Törje csak a fejét a kritikus, a recenzens, hiszen a nyájas olvasót úgysem érdeklik az ilyen apróságok. Császárnak tökéletesen igaza van, amikor Rév Zolinak „regényhősének’’ a szájába adva gú- nyorosan, csipkelődve ír a kritikusokról, s egyáltalán az irodalmi életről „mint olyanról”. A dolog sajátossága és pikantériája azonban esetünkben is az, hogy ezekre az utalásokra, nyílt és burkolt célzásokra csak az „vevő", aki benne van az 'irodalmi nyüzsgésben, ismeri azt. Durvábban fogalmazva: ez a könyv is kicsit a szakmának szól. Ez azonban nem baj. Időnként söpörjön az irodalom rs a maga portáján, mert kívülről ugyan most hiába várna segítséget ehhez. Ki ez a Rév Zoli? Civil foglalkozását tekintve kazánfűtő, akii megelégelve az íróságot, az irodalmi beltenyészetet, amely a Hungária Kávéházban váltotta a világot, főtt saját keserű levében egyszerűen „kivonult". Azaz nem ír többet, noha első (és egyetlen) könyve alapján nagy jövőt jósoltak neki. Császár iróniája itt már két, sőt több irányban is csíp. Mert abba lehet-e hagyni az íróságot? Rév Zoli is becsapja önmagát, mert noha életformát változtatott, önmagát azonban nem tudta. Csak Münchhausen bárónak sikerült a saját hajánál fogva kirántani magát a mocsárból. Mert igaz, hogy nem ír, azaz nem publikál ez a Rév Zoli, de állandóan fogalmaz, az észjárása, temperamentuma az íróé, a megjelenés kielégülése, feloJdódá'sa nélkül. Nem kell erőltetni a be- lemagyarózást, hogy Rév Zoli kicsit Császár István is, s nemcsak abban az értelemben, ahogyan Flaubert azonosította önmaqát Bovaryné- vall. Császárnak ez a forma arra kell, hogy szabadjára engedhesse csúfolódásos kedvét, nem kímélve önmagát sem. Olyannyira groteszknek látja a világot, hogy szinte már definiálni, ábrázolni sincs kedve. Leszámol azzal a romantikus ábránddal, hoqy az irodalom (a művészet) formálni tudja a világot, de rosszkedvű is ettől a csalódástól, mégse tud belenyugodni. Ha nem lehet hurrá optimistán, akkor jön a heroikus pesszimizmus, a pom- peji katona, a halaknak, madaraknak prédikáló Assisi Ferenc gesztusa. Mert nem mondani nem lehet, ha mór megsejdítettük az igazságot. Iqy aztán meg is érti Rév Zolit, a révzolizmust, de vitatkozik is vele -r önmagával —, mint tesszük ezt mindany- nyian a magunk posztján. Az ellenkező beállítás — azaz, ha Rév Zolit sikeres írónak ábrázolná — lenne a hazugság. Szeretne hinni, ápolgatja is a hitét, óm a durva valóság minduntalan lehűti, kijózanítja. Ne higayük, hogy ez az életérzés és gondolat új. Voltaire Candíde-ja is a kispolgári idillbe menekül kényszerű kalandjai után (műveljétek meg a kertjeiteket). Csakhogy ez soha nem elégítette ki az író—művész embert, ezért ironizál Császár is - Rév Zoliról, Rév Zoli szavával — erről a mentalitásról. Horpácsi Sándor Gergely-féle naptát szerint Palmarem van, azaz Virágvasórnap, egyik gyönyörűséges szava zengő anyanyelvűnknek. Tíz óra körül jár az idő, szép napsütés ajnározza a part menti fákat-bokrokat. Odahaza már javában harsog a kisiskolások Passió-recitálása: „Másokat megmentett / / Magát nem tudja megmenteni / / Ha Isten Egyfia / / Szálljon le most a keresztről //És hiszünk neki!" ... Ha ugyan az oroszok megengedik a templomozást. Dologtalanul lézengünk; sutyorogják, hogy hamarosan kijavítják a szivattyút, aztán irány a trollervbergi front. .. Baudelaire könyvével a hónom alatt, föltelepszem a Csörsz naszád tatján terpeszkedő ágyú csövére. A Szolg- szab kifejezetten nem tiltja ezt, de én se tagadom, hogy célzatosság nélküli lenne mi- velkedetem. Mert hát akárhogy vesszük is: inter arma leledzőnk —, hogy a reterát dőlne ró erre a veszettfejsze- háborús miskulanciára, hiszen az üdvösség utáni 1945. év márciusát írjuk .. . Most veszem észre: valamelyik marha katona három szál barkát dugott az ágyúcsőbe. Zsomboky kapitány úr, a Duflafejű csosz- rog végig a ferdeken. — Olvasgatunk, karpaszományos, olvasgatunk? És mit olvasgatunk? — Alázatosan jelentem, Bau- delaire-t. Sülthalszeme kigúvad; nyakamat teszem rá, fogalma sincs, kiről-miről van szó. Segít magón, még egyszer tudakolja. Ügy segítek rajta, hogy a kötet címét mondom: A romlás virágai. Parancsnokom megismétli, jól megnyomja a rom- fós-t. Inkább csak éberségből, a ,,romlás”-ra való utalásképpen érdeklődik. — Te ilyenesmiket olvassz, karpaszományos? Mi vagy te civilben? Válaszolni kell, bár legszívesebben belerúgnám a Dunába. Ezt azonban kifejezetten tiltja a Szolgszáb. Még jó, hogy idejében lepattantam, azaz lemásztam az ágyúcsőről, mert cifra dolog lett volna, ha ültőhelyemben kedélyesen eldiskurálok a Csörsz parancsnokávalI Valahogy így: Mit szólsz hozzá, atyafej, falusi tanító vagyok, a nemzet napszámosa, egyike a tengernyi napszámosnak ... Haptákom az elégségesnél jobban sikerült; különösen erőteljes lön a tanító nyomatékos ejtése. Duflafejű kioktatott: jobb helyet is találhatnék romlásos mániámnak. A barkát sürgősen kiszedette velem az ágyúcsőből. Látszott a fizimiskáján, hogy a barkót: a virágot mindenképpen összefüggésbe akarja erőltetni a könyvvel. A kettő elegyét pedig semmi módon sem tartja alkalmas bátorításnak, pláne hitvallásnak a végső küzdelemre ... Széchenyi emlékezete c. költeményében ezt mondatja Arany a Legnagyobb Magyarral: „Elvész az én népem, el- vész, kiálta, // Mivelhogy tudomány nélkül való!" Rudolf Bó'lint főgépész úgy vélekedik, hogy ebben nyilván igaza van a Vörös Stefinek; (ugyan honnét ösmeri a főgépész úr ezt a nevezettet?!) de abban a másikban, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz” — melléhaji- gált, lett légyen akármilyen okos ember is, gróf létére. És Széchenyi után teljesen szabadon, nyilván az ősmagyar kishitűség, rezignáció, valamint az eleve- elrendelés alapján, imigyen billentette helyre a hungarus-vi- lágegyetemet: — Magyarország nem volt, de nem is lesz, soha a büdös életben! Ez a Duflafejű nemigen bír engem. Szilvesztertől, a naszád zászlósától tudom, morgott is már az öreg miattam: „Mit keres ez a karpaszományos a tiszti kabinban?!" Csáki Béla főhajónagy, újonckori ismerősöm, sosem kifogásolta ottlétemet. A hajónagyot, szintén lu- dovikás, eddig nem volt vele találkozásom, Soltésznak hívják, Soltész Lórántnak. Szimpatikus, csinos gyerek, mindjárt így kezdte: „Szólítsál nyugodtan Lórinak, csak arra vigyázz, meg ne hallja az öreg!” Szilveszter, de genere Straub, tömörebben aposztrofálta a kapitány urat: „Léván!" És fejjel intett Zsomboky kajüt- jének ajtajára. Legalább öt percig röhögtek, mikor közöltem, hogy Duflafejűnek kereszteltem el a kapitány urat. Zsomboky kabinja a tisztiszobából nyílt. Duflafejű ki nem állhatta a bratyizást, ez rendben van; minden félhülye azt hiszi, az ilyen hóbortossággal tekintélyt tud tartani. Jó, hogy nem tudja, időnként destruktív hangú verseket idézek, mert az‘ még csak hagyján, hogy olvastom- ban rajtacsípett; de hát én terjesztem is a romlást, sőt bele- kapcóskodom az irodalomba, ami már több a soknál. Ami azt illeti, Csáki főhajónagy ugyancsak kifogásolta rímfaragói tevékenységemet; vélekedése szerint, aki írásra adja a fejét, nem lehet igazán becsületes magyar ember. Az még civilnek se jó, nemhogy katonának. No, nem is veregette meg a vállamat pl. az alábbi versindításomért: Ha még sokáig tart e bolhacirkusz, // Alighanem stratéga lesz belőlem... Az a tökkelütött Szilveszter, ha már elkunyerálta a pepita irkába rótt verseimet, legalább ne mutogatná másoknak. Tiszttársainak. Amilyen széltoló, képes lenne Duflafejűnek is fölolvasni háborúellenes zöngemé- nyeimből I Csáki főhajónagy nem titkolja rosszallását: — Vigyázz, Prokotics, megütöd a bokádat! A helybéli magyar újságban közzétett versed, az a szamaras-jézusos, még csak elmegy valahogy, bár itt a nyakam, ahhoz se kértél engedélyt a Hadtestparancsnok- sóqtól I Szilveszter, a ló intimebb anatómiai alkatrészét emlegetve fölvihogott: — Majd marha lesz engedélyt kérni az ilyen bolhacirkuszos rigmusaira! Csáki a katonai esküre hivatkozott. Erre én olyasmit kezdtem fejtegetni, hogy a kikényszerí- tett eskü jogilag érvényes ugyan, de erkölcsileg nem kötelező. Ki-ki fölmentette magát már akkor, midőn az eskü szövegét suppogta. „Viszont ettől még nyugodtan főbe lehet lőni a pasasokat!” — jegyezte meg Csáki Béla. Szilveszter zászlós szerint az esküszegőket a töküknél fogva akasztják föl. És röhögött nagy elmeélességéhez, akár egy jobbmodorú víziló. Csáki főhajónagy marad a „vonalban" s ingerülten kérdi: — Mért nem léptél le?! — Mert a szökött katonának sehol sem lehet tisztessége. Meghát féltem is. Éppen elégszer láttam szökésben elkapott katonákat szarházi nyilaskölkek kíséretében ... Nem maradt más hátra, hagytam magam ci- peltetni a „csurmával”, végig az aknásított Dunán. Parafaúszóval a derekamon. Talán a jeges vízbe ugrottam volna a ferdékről?! Csáki Béla semmit se szólt, csak sejthettem, mit gondol. Valahol a lelke mélyén bizonyára érzi, cirkusz ez az egész. Bolhacirkusz. És oly nevetsége- sen-keserű, ha ráadásul köhög is a bolha! Szilvió zászlós úr az asztal alatt enyhén bokán rúgott: most már elég! A főhajónagy felállt; annyit mondott még, hogy a szerelemről írjak, ne a háborúról! „A katona ne politizáljon!” — s otthagyott bennünket. Lóri eddig se mukkant meg, ezután is hallgatott nagyokat. A zászlós úr pediglen rátért a tárgyra. Talált vala egy jótét mecénást bizonyos Patricia személyében, aki fülig beleesett Soltész Lóriba. „A leányzónak — ecsetelte Szilvió — még testvérek között is óriásra méretezett keble és fara van, de ez téged egyáltalán ne zavarjon — fordult hozzám rihegve —, ha Lórit nem zavarja! A vaskos domborulatokhoz ugyan kevésbé illik a nemeskócsag-jellegű Patrícia név, amit ez az amazon, — lévén romantikus hajlandóságú — nyilván egy Jó- kai-regényből kaparászott elő. Szinte biztosra lehet venni, a hölgyet nem erre a névre keresztelték, de hát minden jobb sorsra érdemes ferdesarkú is- tenteremtménye ad valamit a jóhangzású nevezetre. Mivel gyengécskén beszél magyarul, s az ilyes gyatrácska nyelvtudóssal legföljebb henteregni lehet, de épkézláb módon szerelmet vallani nem; megbeszéltem vele, kerítek egy fűzfapoétát, aki szerelmi vallomást fog írni. Természetesen versben." Szilvjó úr egyszuszra mondotta el tirádáját. Lóri somoly- gott, én feszengtem. Diákkoromban sok-sok dolgozatot írtam más helyett, de más nevében szerelmeslevelet csupán egyszer rittyentettem, nem is lett semmi komolyabb dolog az ömlengő episztolából. Lóri csak riheg-röhög, hogy Patrícia pont ráakaszkodott; holnapután úgyis itt hagyjuk a várost, addig hadd járja bolondját a megkergült fehércseléd. És hozzáteszi: — Meg aztán ti is kiszóra- kozzátok magatokat. Szilveszter ismét átveszi a dirigensi pálcát. — Patrícia kikötötte, hogy a vers minél hosszabb legyen és olyan szerelmes, amilyet még nem látott-hallott a világ. Oktatólag buzdított: — Tehát kösd föl a gatyád, a jóistenedet! Kapsz a Patrícia- megígérte kövérlibából; természetesen a pénzt, vagyis a honoráriumot illetően sem lesz smuciq. Amúgy sincs már cse- lák Koronánk, ezért se maradhatunk szégyenben! A versezet elkészült, kereken 120 struflivá terebélyesedett, elképesztően nagy lopkodások- kal, holtaktól és élőktől, klasz- szikusoktól és dilettánsoktól, beérkezettektől és kezdőktől, külhoniaktól és a hazai népköltésből, valamint a slágerekből merítve egyaránt; megtűzdelve iszonyatosan e'koptatott rekvizitumokkal, mint annak a rendje! Szilvió kifogásolta, hogy kevés benne a zaft, nemigen lehet rajta röhögni, egykét helyen nem ártott volna holmi kincstári fordulat, őrmestermódra. Mért ne, hát pont a Patrícia fogja érzékelni-érteni azt, hogy „szerelem fészke” az ölem?! Aztán az a jóféle „baka-bunkó” szintén hibádzik a verses vallomásból. Végül is megegyeztünk abban, hogy utólagosan beiktatjuk, „elrejtvén az versfőkbe’' ama bizonyos szerelmes cselekedetnek nyelvünkben általánosan ösmert variánsát, ajánlással. Nekem ugyan változatlanul jobban imponál a Bibliából ismert körülírás: „bészólítván feleségét hálókamorájába, esméré őt”. Bár abban igaza lehet Szilveszternek, hogy az ilyen csupa domb-völgy felépítésű, nagyehű nőstény, mint ez a Patrícia, konkrétabb megfogalmazást vár a szerelmi lázban, mint az álmatag ízű-hangulatú „esmé- rés”. Meglett a hatás így is; Patrícia csaknem elájult a gyönyörűségtől, bár jó, ha felét-har- madát értette összehabrigyált elmeszüleményemből. Jobban mondva lopkodásimból. Lóri javasolta is, változtassam meg a nevemet Prokoticsról Lopko- witzra. Patrícia, a Nemtő, nem sordíjat fizetett, hanem átaljá- ban: pontosan 200 Korona honoráriumot kaptunk Szilvivel, amit a légitámadások alkalmával istenesen el is vertünk a Tűnél sarkán árválkodó kocsmahivatalban. Ha még sokáig tartott volna a „poplak”-os időszak, fia pénzünk se marad, aminek a seggire verjünk. Nem is szólva a kiadós hasmenésről, amit a Patrícia-tömte-hozta kövérliba idézett elő, Zsomboky-Duflafejű csak azért tűrte az egész marhásko- dást. mert telezabálhatta magát libamájjal; szíve szerint persze legalább szeretett volna belecsípni a leány majd-kicsatta- nó fartő-húsába, de ehhöz nem adatott őkelmének elég kurázsi; s különben is, az ebből származó esetleges konfliktus jócskán gyengíthette volna a naszád tisztikarának egységét. Ha uqyan egyáltalán volt valaha is ilyen egység. Két nap múlva elhangzott a vezényszó: „Farkötelet eldobni!” — és máris iszkoltunk Mária Terézia Anyánk hűséges nemeseinek patinás városából. Patríciát le kellett fogni a parton: mindenáron velünk óhajtott jönni, akár a harcba is, csak hogv Lóri mellett maradhasson. Úgy látszik, komolyan vette a dolgot. Szilvió úgy tudja, útban van a gyerek; ám a leendő kisklambó semmiképpen nem lehet a Lóritól való, hiszen „annyi" ideig nem állomásq- zott naszádunk a városban. Patríciától viszont könnyen ki- tellik az ilyen megalapozatlan ráfogás. Mindesetre, maratho- ni méretű verselményemben a gyerekről egy árva szó sem esett. Mindenki a fedélzeten van, levett satyakkal integetünk, sapkaszalagunkat ripegeti a szél. Szilveszter zászlós úr intonáljo a nótát: „Megüzenem a szeretőm anyjának. Ringó bölcsőt csináltasson lányának; Ringó bölcsőt, rácsos legyen a széle — — Miért, te?! — Hogy a kicsi jakumó ki ne essen belőle!” HÉTVÉGE 9.
