Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)
1986-03-15 / 73. szám
MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagában többek között Hatvani Dániel, Kodolányí Gyula, Mészöly Miklós, Ra- kovszky Zsuzsa és Telei Miklós verseit, Bereményi Géza Eldorádó c. regényének folytatását, Esterházy Péter A rózsa c. jegyzetét, valamint Hallama Erzsébet és Kaszás Máté elbeszéléseit olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok sorában figyelmet érdemel Kántor Lajos Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma c. írásának és Tüskés Tibor Pilinszky-monográfiájának befejező része. „Társadalomtudományi fórum" címmel új sorozat indul a számban. Az összeállításban ezúttal Enyedi György kínai útibeszámolója, Ormos Mária: Háború — forradalom — fasizmus c. írása és Csepeli György szociológiai jegyzete kapott helyet.A kritikai írások közül érdeklődésre tarthat számot Balassa Péter esszéje Esterházy Péter: A szív segédigéi c. regényéről, Lendvai L. Ferenc elemzése Száraz György tanulmányairól, valamint Sőtér István jegyzete Mészöly Miklós új elbeszéléskötetéről. Hatvani Dániel versei Körömszakadtáig Mi ez a levélrezdülés? Egy moccanás is leleplezhet. Megvallhatatlan bűneid tornyát építi minden kezdet. Méhen belüli szabadságod kint már fáradó véred csősze. Ütadnak irányt magasles szab: szádon sóhaj, dögleves gőze. Vígan legel a csillag-bárány, ha a farkas befelé ordit. Homlokod árkából só pörög s halottak vetkőznek le csontig. Fakadtál vétlen születésben tíezernyi halál nyomán. Sovány egyenleg tündököl a nagy computer homlokán. Abortalt gondolataidtól vacogsz, mig fogad el nem vásik. Testes csönded letapogatják s tagadhatsz körömszakadtáig. Fekete csillag örvényt örvényt hív elő hangjára vad zuhatagnak; poriadozó félelmeimnél a sziklák hatalmasabbak. Mennykő gördül, már nem lehet bélelt odúba visszatérnem. Fölöttem hullám csap össze s így ébren vagyok, ébren. Minden szó véres áldozat — felmutassam melyik istennek? Kárhozat lobban, szívemben fekete csillag reszket. Fi p Tamás Homályban Ágak súroltak, amikor idehoztak. Léggyökerek kutatták arcomon a lélek domborzatát. Egy kisisten kezdett figyelni odújából. Már ezer éve hiszi, hogy az ő szobra vagyok. S én meghagyom őt ebben a hitében. Fejem és karjaim már a fűben, s mintha húsból lennék való, hazahordanak a hangyák. Ingok a fény és pusztulás mérlegnyelveként, míg egy zölden lihegő gyíknak megadom magam. % S ahhoz már nem kell ezer év, hogy sárrá zabáljon a föld, hogy földaraboljanak a gyökerek. M ikor a gyík előbújt, már percek óta a borostyánleveleket bámulta. Valószínűtienűl tökéletesek voltak, kontúrjaikat mintha tussal húzták volna ki, zöldjük tömör, csaknem anyagszerű, függőlegesen feküdtek a kőfalon, szétterülve, rezzenés nélkül. Pedig a szél ott matatott a kertben, ha csak annyi erővel is, hogy a lehullott leveleket meg-meglódítsa egymáson, az avarzizegés semmihez sem hasonlítható szüntelen zajával, horzsolva a csendet, amely fogjul ejtette az asszonyt. A csend lüktetett, a lüktetés ö levelekből érkezett, amelyek, most olyanok voltak, mint erekkel hálózott, sötét szívek — mintha egy ezerszívű lény meredt volna meg a falon, egy végtelen, különös pillanatra. Az asszony nézte a kitakart szíveket a falon, ahol azelőtt sose látott mást, csak borostyánt, s lám, most találkozott megsokszorozott önmagával — ugyanaz a szín, az a feloldhatatlan árnyék. S akkor előjött a gyík, felsikíott egy kőre, rásimult és máris eggyé vált vele — a kő szép rajzolatú, iri- záló felszíne lüktetett és esiIKernstok Károly: Lovasok a vízparton Hallama Erzsébet A legkisebb mérték logott az őszi napon. Az asz- szony meglátta a kőre simuló gyík és a borostyánlevelék rokon-tökélyét, a magábanvaló szépséget, amely nem törődik az idővel. Vágyott rá, hogy egéízen behatoljon ebbe a világba, amely . látszólag az ő kertje volt, valójában egy másik bolygó, ahová nem vezetett út — megérintett egy borostyánlevelet, de nem történt semmi, a levél kemény volt, ellenállt, ő meg visszapattant róla megszégyenültem Letéphette volna, ahogy megzavarhatta volna a napozó gyíkot, de idáig még nem süllyedt. Visszament a házhoz, leült a lépcsőre. Ezért rá szoktak szólni. De most nem volt itt senki. Gondolatban mégi^ válaszolt: meleg a kő. Nem volt meleg, bár hideg sem. A szobákba nem volt kedve bemenni. Még nem múlt el a harmadik hónap azóta, hogy a kisebbik lánya is férjhez ment. A szobáját az asszony annak idején kitakarította, a tátongó polcokra derűs köcsögöket rakott, legalábbis olyanokat, amelyekről úgy vélte, hogy derűsek, bevitt két széket is és a faragott kisasztalt, ami addig az ajtó mögött állt. Mindhiába, a szobából így is süvített az üresség. Zárva kellett tartani az ajtaját, de az ember így is tudta, hogy a fal mögött egy elhagyott szoba lapul, amelyet nem lehet többé kifűteni. A tél pedig itt volt már előttük, mint egy bizonytalan kiterjedésű pusztaság, amelyen tetszik, nem tetszik, át kell kelni. Az asszony befúrta szemét az ólomszínű ködökbe, de nem látott át rajtuk. Nem hitte, hogy odaát még lehet valami, amiért az embernek érdemes nekirugaszkodnia. A homály ráült a jövőre, gomolygó ködnyelvei körülnyaldosták az asszonyt. Megborzongott, s újra hagyta előjönni a kételyt, hogy mindjárt vissza is parancsolja — nincs értelme foglalkozni vele, hiszen a kérdést már eldöntötte egyszer. Az a fáradtság viszont, ami a kételyt elébe vezette, most is ugyanolyan erővel húzta lefelé. Homlokát a térdére hajtotta, de szemei előtt továbbra is ott tátongott a végeláthatatlan lapály, amelyen átkínlódnia magát annyira értelmetlennek tűnt. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy, föl kell állnia és úgy kell viselkednie, mintha élne, pedig valójában már egy apró zugban kuporog, valahol a borostyánok és a kövek ha- sadékában, és annyi ereje sincs, hogy pislogjon. Igen, de majd unokái lesznek és a gyerekei számíthatnak rá, és az urát sem hagyhatja magára, most már nem, a gyógyszereket is kidobta, hát akkor legyen következetes. A kő hideg volt, már fázott, fölállt volna, de még nem érzett erőt hozzá. Pedig az imént elűzött kísértés után már mozogni kívánt, tevékenykedni. Milyen hamar váltok színt, gondolta heves öngyúnnyal, de rögtön érezte is, hogy nincs ebben semmi különös, mintha folyvást egy mezsgyén tartózkodna, ahonnan ide is, oda is leheletnyi a távolság. Felállt, de még tanácstalan volt, merre forduljon, mihez kezdjen, A borostyánnal benőtt kőfalra nézett, ugyanolyan volt, mint máskor, egy borostyánnal befuttatott öreg kőfal, ezerszer látta már, innen a konyha lépcsőjéről mindig ezt látni. Szeme a gyíkot kereste, de nem találta, ahhoz messzire állt. A kpfal balszélén egy vadszőlőinda kúszott a borostyán közé, levelei piroslottak. A nap már lebukott a szomszédos magas házak mögé, sápadt, gyenge fény derengett az udvaron, az egyik vadszőlőlevél mintha felizzott volna, de nem tudott már odanézni, mert a kert fogyó fényében valami megcsillant zöld malachitkő egy ezüst brosson apró levélkék közt gyémánttörmelék ragyog és a bross fölött át- meg áthúz egy száraz eres kéz akár egy röpdöső sirály valami vastag puha fekete szövet szálai a szájába érnek csiklandoznak és a nyelvével tolja ki őket de jó szaga van szomorkás ugyanakkor meghitt szaga és a szöszös szövet nedves valamitől érzi az arcán és egy másik fekete valami lebbenő fekete valami öblös nevetés és székcsikorgás és padlóropogás és megint szagok másmilyen szag nagyon édes és pezsdítő szag körte! nagy sárga körték gömbölyű hasukon pozsgás foltok kicsorog a levük ha beleharap az ember egy kék tálban domborodnak és a kék tálnak réz hattyúnyaka van A nagymama levetette bolyhos fekete kabátját. Ignác bácsi suhogó fekete szoknyájában a tálaló szekrényhez ment, kinyitott egy cifra ajtót és az asztalra tett egy rózsaszínű csiszolt üveget. Hegyes üvegdugó ült rajta, mint egy sipka. Ignác bácsi leemelte a sipkát és a rózsaszínű üvegből színtelen folyadékot töltött két kis rózsaszínű sokszögletű pohárba. A körték ott álltak a kicsi poharak mellett. Ne pittyogjál már, angyalom, mondta, a nagymama. Ignác bácsi nem esz meg-. Ignác bácsi pap, de ha nem lenne pap, akkor se enne meg. A körte leve később végigfolyt a csuklóján, közben szipogott, de nem mert szólipi, hogy taknyos az orra, -mert a nagymamaés Ignác bácsi nagy beszélgetésbe merültek, hanem lopva a ruhája ujjába töröké az orrát. A kezét meg, miután lenyalogatta, a kerek asztalról lelógó selyemterítő csücskéhez dörzsölte. Ezt nem vette észre a nagymama, nevetett most az asz- s/ony és megindult a kert végébe. Csak amikor odaért, jött rá, hogy a gyíkot keresi. De az nem volt s,ehol. Leguggolt, megsimította az egyik követ, talán azt, amelyiken a gyík napozott. A kő hideg volt. Akkor ébredt rá, hogy alkonyodik, késő ősz van már, rövidülnek a nappalok, a gyík otthagyta a kihűlt követ, akárcsak az imént ő, és bebújt a vackába. De neki még nem akaródzott menni. Állt a borostyános fal mellett és tűnődött. A nagyma- máék alighanem pálinkát ittak akkor. Talán körtepálinkát. A nagymama szikkadt, határozott kisasszony volt, egyedül nevelt föl három gyereket, beleértve Ignác bácsit is, aki pap lett és ez nem csekélység. A nagymama harcias volt, nem félt a kutyáktól, a fejét olykor mereven hátravetette, de hogy pálinkát is ivott, ez azért meglepő. A kertben most hangok hallatszottak. vad pirosak és sárgák és festéktől csillogó hajlatok sárkányok és mesebeli virágok és indák közben meg éktelen zaj kiabálás nevetés valami robaj és óriási felgyűrt sinek hegyek5 és lejtők mintha egy Tneglo- bogtatott szalag fagyott volna meg a levegőben a tarka csillogó kígyó ott siklik az óriási megdermedt sin- szalagokon messze fent és sikoly felér a tarka kígyó és a sikoly elindul száz torokból egyszerre szakad fel és neki felborzolod ik a haja és a fejbőre egészen hideg mintha kis jégkristályok nőttek volna rajta és azok merevítenék meg -minden egyes hajaszálát a nagymama száraz keze megfogja az övét de ő elhúzza és egyedül markolja a rudat az egyetlen biztos kapaszkodót de megremeq velük a föld és megindulnak és ő tudja, hogy a levegőben kifeszülő keskeny szalagokon fognak végigsiklani de nem hiszi el, nem meri elhinni és akkor jön az a doloq a torkába és a fülébe ezerszeresére nő a teste és majdnem megpukkad sikítsál angyalom ne tartsd vissza kiabál a nagymama élvezettel és megint jön az a dolog és óriásira duzzasztja kicsi testét és fölhajítja a levegőbe ahonnan nem tudhatni visszaesik-e épségben de még ennél is rosszabb, hogy mindenki vércsehangon üvölt zakatol a részegek vonata és a nagymama visítva kiabálja mellette sikicssál sikics- csál De nem sikított. Mikor kiszálltak, szikrák pattogtak a fülében és a lába nem érzékelte rendesen a földet, mintha rongyból lenne. És akkor, erre most pontosan emlékezett, azt gondolta, bárcsak halna meg a nagymama. Azt gondolta, most már tudja, ki ő valójában: Jancsi és Juliska banyája, aki gyerekhúson él. És ronda, egyáltalán nem szép, hanem ronda, már azt is tudja. Iszonyodott, de föl lesett rá: a nagymama elégedetten, győztesen szipogott, az ajka felé tartó legyezős ráncok mégjob- ban összegyűrődtek, szája két oldalán az alig látható világos szőrök le-föltáncoltak a szipo- gás ütemére, és az orra lyukában egy vízcsepp mozgott. És erőnek erejével megragadta az ő kezét, hiába rángatta, rettenetes volt. összeszorította fogát, hogy kibírja, és a gyomra hazáig hánytorgott. A nagymama pedig mindenkinek elmesélte, egyszer, kétszer, hússzor, hogy halljátok, milyen besza- ri ez a lány, én a vén fejemmel felülök vele a hullámvasútra, ő meg csak nyavalyog. Na, megint a nagymama. Elhallgat a nevetés és egy nyers, mégis kedves hang azt mondja: na gyere, te lyány, adok egy kis tésztát. Igen, emlékszik a tészta érintésére is: kicsit borzongató volt, ahogy a liszt reszelt a kezén, de aztán ahogy a tésztába markolt és kétkézzel széjjelhúzta, belül nyúlós volt, hólyagos, szálai szétszakadoztak, és mikor újra egybegyömö- szölte, az ujjúra ragadt. Gyúrjad, ne sajnáld, mondta Piroska néni és mostanra megint nevetett, megsütjük a te kicsi kenyeredet is, ha szépen megdagasztod. Besütött a nap az ablakon, aztán keményített fehér abrosz került a pihenő nyers kenyerekre, emlékszik rá mert odalopakodott és alája nézett, mit csinál az ő kicsi kenyere: az abroszon megfakult piros csíkok voltak, a csíkokon belül apró kockák és keresztszálok, amelyek némelyike már elkopott a sok mosásban. Micsoda hajfonatai vannak ennek a lánynak, kiáltotta Piroska néni, és könnyedén megemelintette, majd visszaejtette a mellére a füle mellett lógó vastag copfokat. A nap rásütött a vászonabroszra és ő úgy látta, hogy az abrosz dagadozni kezd. A kemencére már nem emlékszik, de a saját kisült kenyerére igen. Egészen sötétbarna volt és nem nagyon kenyérszerű, de megette. Az asszony mosolygott és keze lassan elindult. Kétfelől a füléhez nyúlt újjhegyei könnyedén megérintették a fülcimpáit, aztán lesétáltak a vállán és rásimultak a mellére., A copfok vastagok voltak, szorosan befonva, de a végük kinyílt és ellapult a blúzán, mint két sűrű selyemrojt, s néha egy- egy hajszál rátekeredett a gombjára. Micsoda hajfonatai vannak ennek a lyánynak, mondta Piroska néni, lyány, így szólította később is, amikor eljött, hogy megmondja, beköltözött a városba, aztán később, amikor egyszer-egyszer meglátogatták egymást. Az édeshúgom menye, a nagymama viszont így emlegette Piroska nénit, szeretettel, de a hangjában mindig volt egy árnyalatnyi lenézés. Az édeshúgom fia közönséges traktoros volt, Piroska néni közönséges falusi asz- szony, aki disznót etet, csirkét tart és beviszi a tojást a piacra. De amikor édeshúgom fia, a traktoros meghalt gyomorvérzésben, Piroska néni bejött a városba és nyugdíjas állást vállalt: évekig egy nagy irodaháza; takarított. Mikor legutóbb — tíz éve? kevesebb? — találkoztak, neki ígérte a családi bibliát. Csattos ám, te lyány, mondta, teli van régi beírásokkal, neked biztos tetsz'k majd. Egyik nap tényleg el kéne menni hozzá, gondolta az asz- szony és akkor vette észre, hogy a konyha közepén áll, mosolyog és nem létező hajfonatait simogatja. HÉTVÉGE 9.
