Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)

1986-02-08 / 38. szám

MÉZÖNTŐ Jött a néma szó ... A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlőskert felett. A hamvashúsú, zöld magok gyökérig meghajoltak. és átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak ... Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat és lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés aljába bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent... Az öblök fényes, nagy sajtárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott egy csónakos legény. A szőlős táj, mint tág, lépes keret fölitta mind a mézöntő eget... S az angyal lábait megint a fölnyilt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba. Ember és mű Takáts Gyula köszöntése Nem a megélt esztendőket köszöntjük, hanem a mun­kásságot. Mert nem is az esztendők köszöntik a költőt, hanem a konokon sorjázó művek. Másik világ, „messzi rend" idézői. E művek pedig sokrétűek: verseskötetek, prózai munkák, esszék, költői leírások, sajátos vallomások, rajzok és festmények. Mert sokoldalú alkotó a most 75. születésnapját ünneplő Ta­káts Gyula. Szemünk láttára beért termése már régtől je­lenkori irodalmunk javához tartozik. Egyedi arculatú e munkásság még abban a te­kintetben is, hogy a rá kü­lönösképpen nem figyelők is észrevehették, irodalomtörté­netünk hegyvonulatából egy­szeresek kiemelkedett a Be- cehegy. Váratlanul arra ocsúdtunk, hogy a költő ma­gasra, messzelátszóra, or­mokká, csúcsokká énekelte a szelíd dunántúli dombvo­nulatot, ahol már időtlen elődökkel időzik. Vagy talán nem is elődökkel, inkább társakkal. Velük kortyolgatja a bölcsesség nemes óborát. Ha keressük magatartásá­ra a legmegfelelőbb szót, az, talán, miként Leonardo is megfogalmazta: a szemlélő­dés. Igen, benne is ez rejlik. S milyen jellemző rá, amit A rejtett egész című verses­kötetének borítóján olvasha­tunk: ......mert a vers, akár­milyen elvont is, mégis min­dig csak a valóból kiröppent új és más világ”. Igen, Ta­káts Gyula, ha a balatoni tájon szemlélődik, egy kicsit mindig az egész világot lát­ja. Szicília partjainál éppen úgy, mint Suomiban, északi rokonainknál szemlélődve fölfedezi a Magyar Tenger kedves hajlatait. E rövid köszöntővel csak rácsodálkozni tudunk ember­re és műre. Mégis megkér­dezzük, miféle alkotó is Ta­káts Gyula? Nem tartozott mesterekhez tanítványként, éppen ezért aligha lehetnek tanítványai. Nem mutathat­juk ki munkáin egyetlen író, költő, alkotó közvetlen ha­tását, legföljebb azt állapít­hatjuk meg róla, hogy az egyetemes költészet honpol­gára: idejére nézve európai, s dolgát téve: magyar. Ha mégis közelíteni akarnánk műveihez, az aranymetszet szabályaiból induljunk el. Nemcsak a festő munkáira, de a versekre és esszékre is ott lelünk magyarázatot. Mintha egyedül is csoporto­sulást alkotott volna, noha tán a Balaton varázsa foly­tán Egry Józseffel tart láto- másos rokonságot... Azo­nos táj szülöttei, szellemi ik­rei ők, így hát műveik alap­vonásait mindketten e ked­ves, szép, megtartó szülő­tájtól kapták. Ez formálta a költőt, festőt. Miként Egry József fénylésein átszivárog­nak a festő tűnődéseinek alapjai, úgy aránylanak ki a képpé ragyogó gondolatok Takáts Gyula verseiből. E versek egyszerre lebegők és súlyosak, szerkezetük mint az öröktörvényű építménye­ké. S nem csitul e művek forrása! Lenyűgözően friss az értelem és a lélek össz­hangja hetvenöt évesen is. Teremti a műveket, s teremti ezáltal azok méltó ünneplé­sét. Görög, római költők hangján éppen úgy takáts- gyulás marad a vers; vere­tes, szabályos, mint például Berzsenyi égzengéseit idé­zőn. A magyar költészetben kevés ilyen folytonos átválto­zás csodája játszódott le. Mintha mindig más és más költőt olvasnánk, de végül arra ocsúdunk, hogy ugyan­az beszél. Változásaiban is meglepő a maradandóság. Zenekart képvisel, amelyben egy-egy hangszer néha külön szóla­mot játszik. E szólamokban sokféle a dallam, de mindig egy zene szól. S ez a nagy­szabású muzsika növeli lá- tomásossá a Becehegyet, és Somogyország, valamint a Kapós-környék lankáit. Em­ber és táj talált egymásra, simult össze egy lélegzetté. S ezt csillantják-tükrözik a versek. A súlyos gondolatúak is könnyedén áradnak, a megélt esztendőkre sem te­kintve. Ez Takáts Gyula szép tit­ka, ez az örökös, derűs ké­szenlét. Köszöntsük őt ünne­pén! Kiss Dénes Rudnay Gyula szellemében Egy művésztelep emlékére Negyvenéves a bajai képzőművészeti kör Baja város kulturális ese­ményeire, törekvéseire, művé­szeti életének sokszínűségére — „hasonló örül a hasonló- nak”-alapon — sokszor fölhív­tuk Pécs-Baranya olvasóinak figyelmét e hasábokon. Ez ve­zetett január derekán is, ami­kor hírül adtuk, hogy a város Rudnay Gyula Képzőművésze­ti Köre alakulásának 40. év­fordulóját ünnepli 1986-ban, s ebből az alkalomból kiállí­tássorozatot rendeznek a Jó­zsef Attila Művelődési Köz­pont kiállítótermében. A hír a sorozat első tárlatáról szólt, amely február 9-ig látható még, s amellyel a képzőművé­szeti ikör névadójának emléke és munkássága előtt tiszte­legnek. Okkal tett kíváncsi­vá: voltaképp mi is ez a kör; s milyen kapcsolat fűzi Baját Rudnayhoz? A választ a helyszínen ke­restem. Elsősorban a kör ve­zetőjének, B. Mikii Ferenc festőművésznek a segítségé­vel, aki érdeklődésemre min­denekelőtt egy idézettel vá­laszolt: „A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet. Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a maga külön világa, akkor meg kell lennie a ma­gyar piktúrónak is" -, vallot­ta Rudnay Gyula, a magyar népélet, a magyar táj egyik legkiválóbb megjelenítője, egész életművével: festészeté­ben s — a húszas évek elejé­től — a 'Képzőművészeti Főis­kola tanáraként egyaránt. Kiváló pedagógus volt. Ne­ves festők hosszú sorát nevel­te ki, de ezzel soha nem elé­gedett meg. Járta az orszá­got és járta a világot, hir­detve, hogy minden értékes művészeti irányzatot magunkba kell szívnunk, de ez — ne ön­cél, hanem — értékemelő és termékenyítő eszköz legyen a nemzeti művészet feladatai­nak teljesítéséhez. Soha nem szűnő hite abban, hogy amit Bartók és Kodály programként fövázolt a zenében, azt meg kell teremteni a magyar fes­tészetben iís, kétségtelenül ro­konszenves és szép gondolat. Ám a felszabadulást követő évek ellentmondásos légköré­ben Rudnay nézetei a nemze­ti művészetről mindinkább „nacionalistának" bizonyul­tak. A főiskola akkori vezetői s tanárai között sem kapha­tott helyet. Nyugdíjazták. Rudnay, aki az „Alföldi is­kola” egyik vezető alakjaként is ismertté vált, s aki nemcsak a vásárhelyiekkel, de a közeli Makón is szervezett nyári mű­vésztelepet már a húszas években, akkor vetette föl a gondolatoi: kellene — Nagy­bánya példájára - valahol egy alkotótelepet s mellette szabad iskolát, amolyan népi festőakadémiát alakítani. Ere­deti tehetségeket felkutatva, felkarolva, munkásfiatalok és a környező falvak parasztsága között. A VI. éves mesterképzős B. Mikii Ferenc, Rudnay tanár­segédje javasolta: hátha szü­lővárosa, Baja megfelelne er­re. Rudnay nem idegenkedett tőle. „Ha Tornyainak, Nagy Istvánnak megfelelt ott élni, alkotni, nekem is jó lesz . . A fiatal tanársegéd haza­utazott. A város akkori veze­tői támogatták, s a művészte­lep helyéül — a város szívé­ben álló - szép vonalú, klasz- szicizáló Voinich-kúriát jelöl­ték ki. Megnyerték a célnak Bak János, Kun István, Iványi Ödön festőművészeket is. Nem késett a hivatalos engedély sem. S 1946 novemberében a telep, 1947. februárban a sza­bad akadémia is 21 tehetsé­ges növendékkel megnyitotta kapuit. Rudnay is leköltözött Bajára, s nekilátott a munká­nak. Sokan a főiskoláról is lejár­tak Rudnay előadásaira. S még abban a tanévben mint­egy 15 tehetséges növendéket vittek fel Bajáról a főiskolára. Köztük Szurtsik Jánost, Cs. Nagy Andrást, Osváth Máriát, Udvardy Erzsébetet, Weitöger Adolfot, Novák Lajost s má­sokat. (Többen közülük ma már Munkácsy-díjas művé­szek.) Ám sajnos az engedélyt nem hosszabbították meg ... A művésztelep átalakult képzőművészeti körré a vi­zuális kultúrára nevelés el­sődleges céljával. Jelentős részben — előadássorozataival - a város képzőművészetet kedvelő közönsége számára (is). Rudnay Gyula neve, sze­mélyes jelenléte még négy-öt évig fémjelezte a bajai alko­tó-ismeretterjesztő kör műkö­dését: a mester 1953-ban köl­tözött vissza végleg Budapest­re. Emléke, szelleme ma is át­hatja a 40 éve egyvégtében működő bajai kör munkássá­gát. Ma 20-30 közötti a létszám, önálló helyiségben, nyáron pedig alkotótáborokban mű­ködnek Rudnay művészi-em­beri magatartása szellemé­ben. Ehhez méltó tiszteletadás a névadó mostani kiállítása, amit a tanítványok: P. Bak János, Iványi Ödön, Kun Ist­ván, B. Mikii Ferenc közös tárlata követ. Majd március­tól a bajai művésztelepről 1947—48-ban elindult alkotó- művészek tisztelegnek egyé­ni tárlatokkal Rudnay emléke előtt. Wallinger Endre Rudnay Gyula: Bábonyi utca c. festménye A klasszikus forma romantikusa Soproni diák korában még nincsenek költői ambíciói, s a nagyerejű ifjú büszkén hordozza a nemesi életforma „erényeit”. Matthisson érzel­mes dalainak olvasása is ezt az életformát építi. Kér­kedve írja levelében: „...én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lo­vat, embert, asztalt átugrani nekem játék volt. Soprony- ban magam tizenkét néme­teket megvertem és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt". Huszonhárom éves korában megnősül, s tizennégy éves asszonyával külön gazdál­kodást kezd. Kísért a horáci álom, a boldogító nemesi középszer: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal — Biz­tató földem: szeretett sza­badság — lakja hajlékom. Kegyes istenimtől — Kér­jek-e többet?" Indulatait le­Berzsenyi Dániel halálának 150. évfordulóján köti a gazdaság, ráérő ide­jében azonban olvasgat, s titokban ír. Amikor Kiss Já­nos, a nemesdömölki lelkész, egy márciusi délután rányit, „papírosok mellett" találja. Ám Berzsenyi elrejti, s csak napokkal később mutatja, amit ír. Felfedezője lelkese­dését kétkedő büszkeséggel és zavart örömmel fogadja. Csak a föld biztos és egy­szerű, a költészet veszélyes „kaland”. Mennyivel jobb lenne a kertben ollózgatni, mint kitéve a kérlelhetetlen kritikusok bírálatának. így védekezik a készülő viharok ellen: „En poétának sem elég gazdag, sem elég sze­gény nem vagyok. Gondjaim vannak, magamat megoszta­ni nem tudom." A költészet azonban most már dédelge­tett vágyálom. Végletek között hányódik, s mentő kérdéseire a bölcs Horatius válaszol: „Holnap­pal ne törődj, messze ne ál­modozz — Légy vig, légy te okos: míg lehet, élj, s örülj." De a gondok egyre nőnek, Niklán is a mindenség léleg­zik körülötte. A magány erő­szakos apával, vad testvé­rekkel és sógorokkal népese­dik be, elemi csapások, de­valváció, betegségek, a ne­mesi „arany középszer" illú­ziójának szétfoszlása rontják közérzetét. Kazinczynak pa­naszolja: „Vesződöm, mint Te, széllel, esővel, hideggel; hol a levegőben fellengek, hol a porban izzadok, és igazi helyemet sem itt, sem ott nem találom." A lélek mégis alkalmatlan a horáci békességre, a képzelődések országában is forr az indu­lat. Szemlélődni szeretne, mégis vizionál. Hiszi, hogy éneke „mint kis méhe csak itt a kis vizek körül" döngi- csél, de messziről szállongó hírek ingerük folyton készü­lődő lelkét: „Mit hallok! Ár­pád honja határain — Agyúk dörögnek! rettenetes veszély — Zúg, mint dagadt felhők morajjá — S Bospo- rusok zokogó nyögése." Ha Pestre látogat, rossz érzéssel tér haza. Mivel Pes­ten esetlen, Niklán marad. Lázadó és nagyravágyó lélek ugyan, de a 18. század végi vidéki magyar nemes világ­nézetével, beágyazva az osz­tályának és egyéniségének hagyományait őrző környezet kilátásta lanságába. Aztán híreket hall Szépha­lom és Európa felől. Magáé­nak mondhatja Kazinczy ba­rátságát. Kilép az ismeret­lenségből, s ha félszegen is, de tudatosan keresi az utat a közönség, a nyilvánosság felé: „Forr a világ bús ten­gere, ó magyar!" Új eszmék, új költői célok kialakításának igénye éledezik: örömök, nyugtalanságok, nagy neki­lendülések és megtorpaná­sok évei következnek. Kétszer egymás után is megjelenik verseskötete. 1812-ben Bécs- be is ellátogat, hogy könyve számára arcképet készíttes­sen. Most ismerkedik beha­tóbban a felvilágosodás eszméivel, új műfajokkal, új formákkal kísérletezik. Meg­írja felvilágosodott episzto­láit. Aztán nyomban el is köszön a „hasznos igazsá­gok" hirdetésének műfajától. 1817-ben éri Kölcsey kritiká­ja, amely valósággal meg­bénítja, megmérgezi. A Kölcsey-recenzió szét­bontja Berzsenyi maradék erejét. A kimerült lélek sok­szorozva érzékeli a sértést: a bírálat nemcsak őt érte, hanem a fordulóban lévő vi­lágot is. Felméri készület- lenségét, tanulni kezd, hogy méltó választ adhasson a bí­rálatra. Verset már alig ír. Tizenkilenc év telik még el védekezésben és gyűlölet­ben. A védekezés erejétől, s a gyűlölet nagyságától meg­döbben az ország, megren­dül maga Kölcsey is. Veze­kelnie kell, a nagy halott ravatala felett elégtételt kell adnia: „versei itt maradtak, s mi mindnyájan hová sül­lyedtünk a feledés tengeré­ben .. 150 év után magára a köl­tőre is érvényesek versének sorai: „Léted világit, mint az égő — Nap, de szemünk bele nem tekinthet." Nemes István HÉTVÉGE 9,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents