Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)
1986-01-11 / 10. szám
Parti Nagy Lajos rímként a nyár micsoda már a délután, micsoda már, a redőny leffedt legyező, ha akarom, félig feltekert madár, a strandon most csavarnám, épp most csavarnám ki fürdőruhám, kikerülném, de konokul csapódik ide rimként a nyár, micsoda már a délután, micsoda már, ülhetnék pilledten földszintes eszpresszók teraszán s podravka pivóval olthatnám szomjam talán, micsoda már ez a délután, micsoda már, válthatnék rímet, mint inget egy átizzadt fabulon-naptej és rexona illatú füredi mozi után, micsoda még a délután, micsoda még, no lám, no lám, mondhatni fölöttébb izzik a nap s mint egy benzinkút ég, s mondhatni, fű közül szemlélve kiváltképp mondhatni, selejtes tűzoltólétraként hasal a vizen a stég, afelé haladtam lassacskán s lám, nem válik sehogysem teljessé metaforám, micsoda még a délután s micsoda már, ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás, talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás, és piszok lassan hűvösödne és plédem alatt óvatos csomókba húzódna össze a gyep, s egy tévedésből útrakelt lángospapir zsírozná össze füzetemet szóval egészen enyhén estébe hajlana már, micsoda még ez a délután s micsoda már, napolaj-maradék, alig innen a bőrbe szivódás pillanatán, vagyishát estébe hajlana s égne a hátbőröm, karbőröm, ahogy az alkonyat ég, s hullnának vizcseppek, dalcseppek, haját ha fésülné száz táncház, száz discoték, no de ennyit a strandról, hiszen csak vershelyzet, eleve eleve kitalált, s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki akár e szövegből, túl a bőrbe szivódás pillanatán mi lehet még ez a nyár, s micsoda már. Erős Zsuzsa Miként teremtüvé jesua mintha belülről körbeér a hallgatás meghazudtól önmagad története gondolsz elgondolsz s miként teremtüvé jesua vagyok táncol benned öröm majd hirtelen a csend s a tettből gyűlölet nem tapasztalás csupán kétely száműz belőlünk kacagást miközben visszahullt öleléssel állunk föltérképezetlen táj előtt s csak a remény hogy végre mindez kiderül Meliorisz Béla Oázis Mértani szerkesztéssel szétáradó záporzajongású aszfaltútok autócsordák egyhangú vonulása és emberek, akik oly különbözőknek tűnnek hogy már egymással hasonlatosak meg csupa vasbeton meg csupa üvegelemek s egy ablakban fenn virágok izzása mintha csak Van Gogh napraforgói B eára emlékezett még a tavaszi próbák idejéből, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szerepelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy vilióznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor” úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét. Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggylikőrt eqyhajtásrn issza ki, idegességében kettétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis neszeszerét, amelyben öngyújtó után kaparász, szidja a villamost, majd a csoportvezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki — ő ezt bizonyosra veszi — kihúzta Valikát a kitüntetési fölterjesztésből, mert az osztályvezető asztalán ő még látta a névsorban, dehát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatást keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenyeret magától Vigh úrtól hozta. Pista fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert az igazgató azt szereti igazán ... Tíz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szakszervezeti titkár [jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoportvezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíjas évekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikéra természetesen, amennyiben ... Erzsiké, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odarikó- csolta neki: moslékba az ösz- szes szendviccsel, Erzsikém, a moslékba, de hamarl Állítólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét) Bizonyosra vette, hogy a kísértés amúgy sem lesz erős: megsértették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza a háromezer- hatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. És különben is: így sokkal köny- nyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?”, meg a „nézz már be egyszer” valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Klári, az utóda mégis levette a lábáról. Már az a va- gányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis pi* A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. dijat alkotása novella kategóriában. ros autója úgy pattogott a dágványos dűlőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, ka- nyargott, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfalazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Vali- kám, mert szükségünk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak . . . Tehát délutá- nosnak hívja. Igen, délutános- nak. Talán csoportot adjon? Pandúr József rajza Annus József Délután* Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket írt, egyre közeledett feléje. Ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, fölszabadulton tombol, fickándozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cumizgat, a másik csak kitöri! a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egvszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló szemű öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvónéni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg: — Ugye, Valika néni, te már nagyon öreg vagy, amiért ilyen ráncos az arcod? Ugye... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujja- kat, majd a reszelős tenyeret tartotta maga elé. — És itt is ... — mondta. Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szinte fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhez a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatoról, Pista első nap behozta dolgozni, ö köpenyt vett, az ura még ott téblábolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő restelkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnul, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasz- szony vagy, persze, de nem százéves: elmégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öthat év. Igen, igen, feleselt magával, a lélek rugalmassága még előhívható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét ... Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú mór ez a csöndes pihenő, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öt fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. Beát keresi. A kis szöszke ledőlt az apró vászon ágyra, fejét azonban félkönyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a he- verőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágranyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek elő. — Valika néni, tudom már... -- suttogja a kislány. — De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony... Ha megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysujtás . . . Ijedten löki el magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. BAGOSSY LÁSZLÓ A tenger találgatása hétfőn reggel Kis fehér szárnyasok csivognak feljebb csupa hullámzó érzelemszakácsat és fagylaltfák és limonádékertek miken a sós pára vihogva átcsap. Ez itt például Pepino herceg szegény festővásznát simítja furcsa színekkel miközben arcát gyürögeti a tény hogy tengervízzel nem festhető a tenger. Egy plakátról bájos nőcske kacsingat nem tudja hogy a tenger nagyon magányos és nem étvágygerjeszti a halillat mitől a strandokra menetel sok álmos ember mert e szabadságmetafora bódit és csak kölykük pisái a vízbe ha úgy adódik. A betyár kancsója NEIL BOYD-tól, a jónevű angol írótól már több fantasztikus történetet olvastam, nemrég pedig egy halált hozó székről, melybe aki belé ül, egy héten belül meghal. A falu öreg papja végül is hivatásbeli kötelességének tartotta a félelmetes babona eloszlatását, ezért (némi bölcs fondorlat után) maga vállalkozott beleülni a félelmetes székbe. Erről jutott eszembe Móróc kancsójának hasonló története Tádé atyával. No lám, az igazán jó történetek szinte többszörösen is bejárják a világot, még hozzá úgy, hogy az igazi eredetük gyakorta a felderíthetetlenség homályába is merül. Ezúttal sem tudnám eldönteni, hogy Neil Bovd ismerte-e előbb a híres „Makkhetes” kocsma morbid reklámját, a halált hozó kancsót vagy az öreg Móróc olvasta a neves író extrém történetét. Móróc a vidék utolsó betyárja volt — míg élt — Taddeus úr pedig, aki közönségesen csak Tádé-papnak neveztetett, a község kedvelt plébánosa volt, úgy a húszas, harmincas években. Több egymással, de némileg a papi hivatással is ellentétes természettel áldotta meg az isten ezt a Tádé urat. A legfőbb jótulajdonsága az volt, hogy szerette az emberi társaságot, nagyon kedvelte a tréfát és szerfölött imádta a bort. Elmaradhatatlan vendége volt a környékbeli vásároknak, lakodalmaknak, a híres „Makkhetes" kocsmában pedig gyakrabban megfordult néha, mint a saját templomában. A Makkhetesbe járt annak idején Móróc, az öreg betyár is, és szokása volt, hogy csak a saját korsajából ivott, amely mindig ott állt a kármentő sarkában, egy felirattal, hogy „Aki ebből iszik, az meghal." Móróc halála után a Makkhetes tulajdonosa egy külön kis polcon helyezte el ezt a közönséges cserépkorsót — reklámnak, heccnek igen jó célpontjául. A felirat: „Móróc betyár kancsója, aki ebből iszik, meghal”. Történt pedig egyszer, hogy fogadásból egy hetyke legényféle, ebből a korsóból ivott meg vagy egy pint (másfél liter) villányit, majd a motorjára ült és az utcasarkon halálra zúzta magát. Másodszor egy vásárosdombói lókupec vette a bátorságot, aki le sem tudta venni a szájáról a korsó csö- csit, ültő helyében, azon mód meghalt. Szívszélhűdést kapott. Most lett óm még csak nagy 'híre a Makkhetesnek I Volt aki csak azért is belépett egy jó italra, hogy meglássa e híres kancsót. Idegenek is gyakran. És bosszantották Tádé plébános urat, hogy ő sem mer inni a kanosából? Nem-e?! Dehogynem! Hisz ritkán volt teljesen józan. Nem egyszer megesett volt, hogy a szószékről is viccekkel traktálta hűséges híveit. Így jókedvéber, már kétszer megkísérelt az átkozott kancsóból inni, de a korcsmáros megelégelte a két halált, nem akart újabb rendőrségi, sőt egyházi ügyet zúdítani a nyakába, inkább haza „tanácsolta" a plébános urat. A papot azonban váltig cukkolta a nép a bizonyság- tételre, hogy babona az egész kitalálmány, míg Tádé úr fogta magát, elmotorozott Bakó- cára egy Sáfrány nevezetű, öreg gölöncsérhez, hogy vegyen egy pontumosan olyan kancsót. És szerencsével is járt, mert volt is készenlétben egy — szakasztott mása annak. Itthon aztán titokban kicseréltették a korcsmáros szolgálójával, az eredetit meg szenteltvíztartónak állította be a sekrestyébe. Másnap pedig, a legnagyobb forgalom idején, amikor szinte tömve volt a korcsma, feláll Taddeus úr, és a tőle megszokott ékesszólással, nagyhangon kijelentette, hogy ismét, immár még színjózanon is hajlandó inni Móróc korsajából. Nem is volt ennek már semmi akadálya. A tömegjelenetet csak a következő vasárnapi mise múlta felül, ahol atyát, fiút, szentlel- ket, mindent elfeledve ünnepelték a hívők nagylelkű papjuk szent tanulságtételét az átkozott babonaság ellen. Az exkluzív mise után pedig a férfi hívők a vállukra emelve vitték csodatevő papjukat a tetthelyre, ahol is — immár minden félelem nélkül — kézről kézre, illetve szájról szájra járt a levitézlett kancsó! És mindenki boldog volt a hit győzedelmeskedésében, mindenki örült, vigadott, csak Tádé plébános úr volt amolyan merengő és búvalbélelt, mint a szontyoli szűz. Pedig a nagy kitüntetés, mely jól fölért akár egy püspöki dicsérettel is, csak ezután következett. Meglátogatta másnap az öreg korcsmáros. És leborulva a papi hivatás nagysága előtt, töredelmesen meggyónta, hogy bizony a kancsó, amelyből őszentsége ivott, mór nem az eredeti Móróc korsó volt, mert ő azt a bakócai komájánál, bizonyos Sáfrány gölöncsérnél már hetekkel ezelőtt kicserélte a további bajok elkerülése végett. Tádé atya pedig csak most hűlt el igazán. Lám, az istenek útjai mily kiszámíthatatlanok! Mert ezek szerint ő az igazi átkozott kancsóból ivott. És még él is! De még mennyire hogy élt! Azt hiszem, a történelemben először fordult elő, hogy egy pap és egy korcsmáros a templomi sekrestyében, áldott miseborból együtt isznak áldomást mindkettejük további egészségére. Csikós Ferenc HÉTVÉGE 9.
