Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)

1986-01-09 / 8. szám

1936. január 9., csütörtök Dunántúlt napló 3 Fárasztó hivatás, de szép Palotabozsok körzeti orvosa „Nagyon szeretem Bachot...” A pécsi csapatban: széchenyista diákok Képűnkön balról Nagy Ernő tanár, Takátsy Boglárka, Erős Levente, Bősz Vilmos. Ma már ritkák a szakmai dinasztiák, amikor apáról fiú­ra, unokára száll ugyanannak a szakmának a szeretete. Még ritkább, hogy az orvosi hivatás iránti vonzalom öröklődik há­rom generáción át. Az meg szinte egyedi eset, hogy ugyanabban a körzetben váltja egymást orvosként apa és fia. Dr. Martos Jánosnak, a pa- lotabozsoki körzeti orvosnak az édesapja a szomszéd község­nek, Véméndnek volt a dokto­ra. 1925-től nyugdíjazásáig, sőt azon túl is gyógyította a község és a környék lakóit. Martos János itt nőtt fel, ő is orvos lett, és végzés után ugyanebbe a körzetbe, ha nem is ugyanabba a faluba — jött vissza orvosként. Egykori paj­tásait, később azok gyerekeit, unokáit gyógyította, és gyógyít­ja immár 31 év óta. Orvos lett a fia is, bár ő már nem a falut választotta. Dr. Martos János a dr. Dok­tor Sándor-díj tulajdonosa. Azt mondja, másfél éve van még a nyugdíjig, de ez nehezen hihe­tő szálfatermetét, fiatalos kül­sejét nézve. — Apám idejében egészen más volt a körorvosi munka, mint most. Mindent kellett csi­nálni. Komoly szülész- és se­bészorvosi munkát ugyanúgy, mint a foghúzást, ha szükség volt rá. Emlékszem, gyerekko­romban jött egy ember, kaszával majdnem átvágta a kezét, dőlt belőle a vér. Apám nem küld­te kórházba, ellátta, a seb tö­kéletesen begyógyult. Abban az időben ez természetes volt, ma pedig sokan ennél sokkal könnyebb sérülések ellátáséira sem vállalkoznak. Szerencsére, nekem, amikor annak idején kezdtem, még részem volt eb­ből a szebbik munkából. Ak­kor még az asszonyok itthon szültek, és másfajta problé­mákat is én oldottam meg. Ma mindennel beküldjük őket a városi szakrendelésre. — Úgy gondolom, a szak- rendelések tulajdonképpen önt segítik a diagnózis megállapí­tásában, a gyógyításban. — Kétségtelen, hogy sok­kal könnyebb most, mint ré­gen. Két nagyon jó segítőtár­sam is van, a körzeti védőnő és a körzeti ápolónő. Régen ez sem volt. Ez mind igaz, de a munkám egysíkú lett. Recep­tet írok, vagy beutalót, vér­nyomást mérek, jószerivel ez­zel ki is merül a ténykedé­sem. Csak ritkán adódik egy- egy érdekes eset. Könnyebb lett a munkám, de unalma­sabb. Nekem az hiányzik, amibe belenőttem, amit az apámnál láttam, és ami miatt én is falusi orvos lettem. — 1945-ben jelentkeztem a pécsi orvosi egyetemre. Akkor nem volt felvételi, csak kitöl­töttünk egy papírt, 250-en je­lentkeztünk, de csak 150-en végeztünk. Annak, aki körorvo­si munkára jelentkezett, köte­lező volt két év kórházi gya­korlat. Ezalatt a két év alatt minden osztályon meghatáro­zott időt kellett eltölteni. Ez nagyon sokat jelentett a kezdő orvosnak, hiszen mi a gyakor­latból semmit sem tudtunk. Nem ártana ezt ma ismét be­vezetni. Én Szekszárdra kerül­tem, ott ismertem meg a fele­ségemet is, aki diétás nővér volt, házasságunk óta pedig az orvosi írnok mellettem. — Harmincegy év óta él ugyanebben a községben, gondolom, minden családnak, a családok problémáinak is­merője. — Igen, és ez nagyon fon­tos. Könnyebben tudok segí­teni, ha tudom, hogy a fejfá­jása, álmatlansága mögött milyen igazi ok húzódik meg. — Milyen betegségek for­dulnak elő itt gyakrabban, milyen az itt élő emberek egészségkultúrája? — Nagyon sok a súlyosan reumás. A szív- és érrendszeri betegségek itt szerencsére nem olyan gyakoriak, mint a városokban, azonban aggasz­tó méreteket öltött a fiatalok alkoholizálása. A másik nagy probléma az időskorúak ma­gára maradottsága. Hiába laknak egy faluban, sőt sok­szor egy házban a fiatalokkal, az ő életükből kirekesztődnek az öregek. Szerencsére a sze­mélyi higiénia területén nagy a változás. — Mi nagyon szeretünk eb­ben a községben élni. Három gyereket neveltünk fel, és az egyetlen luxus, amit néha megengedtünk magunknak, az utazás. Szolgálati lakásban lakunk és most, nyugdíj előtt a vágyunk egy kertes kis ház ... Azt hiszem, ha még- egyszer kezdhetném, ugyanezt választanám. Fárasztó hiva­tás, de szép. Johann Sebastian Bach szü­letésének 300. évfordulója al­kalmából országos vetélkedőt rendezett 14—20 éves fiatalok számára a Lapkiadó Vállalat. Jórészt középiskolások jelent­keztek. A megyei fordulókat a Magyar Televízió által is köz­vetített országos döntő követ­te. Ebbe a végső fordulóba két fővárosi és négy vidéki kö­zépiskolás csapatnak sikerült bejutnia. Pécsről a Széchenyi István Gimnázium csapatának kedvezett a szerencse és segí­tette őket a tudás. A szoros küzdelemben ötödik helyezést értek el, de a második csa­pattól mindössze két ponttal maradtak le. — Végig keményen együtt dolgoztunk a gyerekekkel — emlékszik vissza Nagy Ernő, a gimnázium tanára. — Minden­nap rendszeresen foglalkoztam velük, s erre az idő sürgetése miatt is szükség volt. Csak szeptemberben jutott el hoz­zánk a felhívás, és október végén már javában tartott a megyei selejtező. Alaposan fel­készültünk, bár sok volt a bi­zonytalanság. Mindezek elle­nére úgy érzem, sikerült helyt- á Ununk. A csapat tagjai harmadik osztályosok, akik önként je­lentkeztek a versenyre, pedig egyikük sem fog zenei pályán továbbtanulni. Pályázatot hirdetünk a pécsi Diákkabaré műsorszámaira. Tervek szerint ebben a tanév­ben Diákkabaré néven, első­sorban a tizenéveseknek szóló, de természetesen az élet min­den területét érintő, siker ese­tén rendszeresen jelentkező, programsorozat beindulásának lehetünk tanúi, a pécsi Ifjúsá­gi Ház öntevékeny csoportja­ként, nyilvános előadásokon. A pályázaton bárki részt ve­het, kivéve a meghirdető szer­vek munkatársait. Február 15­— Tizenegy éve zongorázom és nagyon szeretem a zenét — mondja egyikük, Takátsy Bog­lárka. - Eddig is szerettem Bachot, de most, hogy még tájékozottabb lettem életművé­ben, bármi, ami vele kapcsola­tos lesz — akár zenemű vagy ta­nulmány — mindenképpen örö­möt okoz nekem. Úgy gon­dolom, az az ember, aki sze­reti és érti a zenét, netán tud is valamilyen hangszeren ját­szani, gazdagabb lehet má­soknál, más szemmel nézi a világot, és más az emberekkel való kapcsolata is. — Mit éreztek, amikor meg­tudták, hogy tovább jutottak és ig várjuk a 2—5 gépelt oldal (egy oldal 30 sor, egy sor 60 leütés) terjedelmű humoros ka­maradarabokat, paródiákat, humoreszkeket, villámtréfák, adomák gyűjteményét, bökver- seket, blődliket, zenés tréfá­kat (utóbbiakat hangszalagon vagy kottával), és minden olyan írásművet, amelyet az egyéni pályázó vagy — cso­port, — együttes úgy ítél meg, hogy a tizenévesek körében sikert arathat. A szakemberek­ből álló zsűri csak olyan írá­sokat értékel, amelyek a rá­dióban, tévében nem hangzot­tak el, országos vagy megyei lapban nem jelentek meg. Előnyben részesíthetők azok a színvonalas pályaművek, ame­lyek a szakmunkásképzősök, szakközépiskolások és gimna­zisták tanulmányaihoz, min­dennapjaihoz is kötődnek. A pályaműveket február 15- ig, a következő címre várjuk: Dunántúli Napló, Pécs, Hunya­di út 11., 7601. A borítékra ír­jók rá: „Diákkabaré”. Leve­lükben jelezzék, ragaszkod­nak-e ahhoz, hogy saját ma­guk adják elő a produkciót. Kérjük, tüntessék fel nevüket, lakcímüket és személyi szá­mukat is. A pályázatot meghirdető szervek: a Pécs Városi Tanács művelődési osztálya, a KISZ Pécs Városi Bizottsága, a pé­csi Ifjúsági Ház és a Dunán­túli Napló garantálja, hogy a díjnyertes pályaműveket a Diákkabaré műsorára tűzi. Megfelelő mennyiségű és minőségű munka beérkezése­kor a pályadíjak: I. díj 4000 forint, II. díj 3000 forint, III. díj 2000 forint, valamint lesz­nek különdíjak is. Egy pályázó több pályaművel is indulhat. A pályázathoz sikeres mun­kát, jó kedvet kíván, a szerve­zők nevében: szerepelni fognak a tv-ben? — kérdezem Bősz Vilmost.- Nekem nemcsak az je­lentett örömöt, hogy szerepel­hettem a tv-ben, hanem az is, hogy tanulhattam. Nagyon szeretem Bachot, és nem is gondoltam volna, hogy így el tudok mélyülni egy olyan va­lamiben, ami érdekel. — Tíz éve trombitálok a gyárvárosi fúvószenekarban — mondja Erős Levente. — Szá­momra a zene nagyon fontos. Megmutatja, mi az, ami hiány­zik belőlem, és kiragad a hét­köznapok szürkeségéből, segít, hogy megismerjem önmagam. Németh Anita Tavaly 23 millió könyvet adtak el Az Állami Könyvterjesztő Vállalat tavalyi eredményeiről, s idei terveiről tájékoztatta a sajtó képviselőit Török Ottó igazgató szerdán, a vállalat budapesti központjában. Elmondta, hogy az ÁKV rendkívül sikeres évet zárt, a vállalat forgalma több mint 100 millió forinttal növekedett 1984-hez képest Ebben nem­csak a könyvtárak emelkedé­se, hanem a vásárlók számá­nak növekedése is közreját­szott. összesen 23 millió köny­vet értékesítettek: a kedvez­ményes áron kínált, régebben megjelent kötetekből 70 mil­lió forint bevételt könyvelhet­tek el. Könyvjelző szolgálatuk, amely egyebek mellett a meg­jelent művek vásárlási lehe­tőségeiről ad tájékoztatást az érdeklődőknek, 46 ezer tele­fonhívást fogadott. Tavaly lét­rehozott könyvküldő szolgála­tuk, a Könyvfutár pedig 13 millió forint értékű könyvet •kézbesített. A sajtótájékoztatón az ÁKV Reprint sorozatáról is tájékoz­tatást adtak. Kollin Ferenc, a sorozat főszerkesztője elmond­ta, hogy 1982 óta 28 művet jelenttettek meg, 33 kötetben. Az idén további 16 kötet ki­adását tervezik. Már január­ban megjelenik Csánki De­zső—Fekete Nagy Antal Ma­gyarország történelmi föld­rajza a Hunyadiak korában című ötkötetes munkája. A későbbiekben egyebek mellett közreadják Csikvári Jákó A közlekedési eszközök történe­te, Drescher (Szentkúty) Pál Régi magyar gyermekkönyvek 1538—1875, Rupp Jakab Bu­da—Pest és környékének hely­rajzi története, és Tolnai Si­mon A bűvészet könyve című írását, valamint Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. szá­zadban című munkájának 2. és 3. kötetét. A sorozat utolsó, ötvenedik műve pedig az el­képzelések szerint Alfred Brehm Az állatok világa című 10 kötetes, gyűjteményes mun­kája lesz. Sarok Zsuzsa Miénk a szilveszter if£Í|pÍ|i|p: *mt i. Közhely, de nagyon is igaz, évről évre igazabb, hogy minden év legjobban várt, legtöbb elvárással ter­helt, azután meg legtöbbet szidott televíziós estéje az utolsó, a december 31-i. Nincs még egy este, ami­nek beharangozására, rek­lámjára ennyi energiát pa­zarolna a tévé, a szilveszteri műsor előtte és utána be­szédtéma, mellesleg úgy, •hogy jót nem nagyon „illik” mondani róla. De nem hi­szem, hogy a legnézettebb lenne. Az a gyanúm, hogy főként kellék, mint a pezs­gő, a papírtrombita, a ma­lac. Az ország mulat, jól ér­zi magát és inkább csak oda-odanéz a képernyőre, közben iszik, beszélget, tán­col, mittudomén, s másnap legyint és ítélkezik. Talán •meg se tudná mondani, mit is vár ettől a jeles estétől, csak hogy valami nagysze­rűt, sosevoltat, mókát, kaca­gást, szórakoztatást. S ki­mondhatatlanul azt, hogy a televízió felülmúlja önmagát hogy „végre" kitegyen ma­gáért. A televízió pedig min­den évben nekigyűrkőzik, hogy most vagy soha, jó szándékban, jó erőkben nincs is hiány, s az ered­mény a legnagyobb jóindu­lattal is csak közepes. Miért is lenne lényegesen jobb, mint az egész évi „szórakoz­tatás”? Egyébként a leg­utóbbi gyűrkőzés lényege­sen rosszabb volt, mint a te­levízió átlagszínvonala. Ed­dig nem tudtam, mi is hiány­zik nekem ezekből a televí­ziós szilveszterekből. Hát ez a csuda-díszllet! Épp ez a díszlet, ez a villogó, patkót vagy mit imitáló reprezenta­tív izé. Hiszen talán épp emiatt, ennek a hiánya miatt voltak az eddigi szil­veszterek szürkék, jellegtele­nek. De idén, idén ez az operetthajó, vagy békebeli korcsolyapályát idéző micsp- da a Kongresszusi Központ­ban, hát ez igen. Ahogy ott ragyog. Komolyra fordítva a szót, azt hittem, sokáig azt hittem, hogy ez a fantaszti­kus díszlet ironizál. Hogy egy jó poén, mely viccelő­dik a helyzetünkkel, a hely­zetünkön, és egyáltalán. De nem. Komoly volt. Miénk a szilveszter. Az alapötlet jó volt, \hogy a nézők ötletei alapján készüljön műsor, mutassák meg, ők, az ama­tőrök, hogy mit tudnak, ne csak szidják azokat a pro­fikat. Hát nem mutattak so­kat. A terem földszintjén nem fizető nézők ültek, mint eddig, hanem azok, akik vicceikkel, ötleteikkel váltot­ták meg belépőjegyüket. Csak remélhetni, hogy job­bakkal, mint az elején meg­szólaltatott hölgy vicce, mely régi volt, gyönge volt, de mottója lehetett volna az egész produkciónak. Pró­bálok visszagondolni valami emlékezetesre, valamire, ami megmarad, de a Kongresz- szusi Központból, talán én •néztem rosszul, de csak a díszlet lebeg a szemem előtt, fenn az ernyő nincsen kas. És az, hogy bár nem annak szánták, ez volt az egyetlen „nagy” poén. Ami ettől függetlenül az egész szilveszter-estéből mégis megmarad, amiért mégis érdemes volt ott maradni a tévé előtt, az alighanem a Koncert, Hofi Géza magán- produkciója. Jegyzetíró nem feltétlen híve Hofinak s an­nak a „szerbusz nép”, „ide­figyelj nép" attitűdnek, mely műsorait általában jellem­zi, de az kétségtelen, hogy Hofi a nagy, az elementáris n evettetők közé tartozik, azok közé, akik egy-egy gesztusukkal, fintorukkal többet mondanak, mint akárhány nehézkes, poros humoreszik, régi vicc. Hofi a maga jelenségvoltával ne­vettet, azzal, hogy utánoz­hatatlan. Sokszor amit mond, kevésbé fontos an­nál, ahogyan mondja. Ta­lán, és ebben a műsorában is, túl sokat bíz erre a ké­pességére. Egészen biztos, hogy voltak keményebb, ne- vettetőbb, jobb szövegei is régebben, volt már keve­sebb üresjárata, de hogy elemi színészi-komikus! te­hetségéből régen adott eny- •nyit, az valószínű. Az üres­járatokról pedig, mégha kár is értük, meg kell állapítani, hogy nem mindegy milyen színvonalúak, nem mindegy kinek az üresjáratai. És az egész szilveszter estét nem lehet ezért neki elég hálás a televízió, mégiscsak Hofi „mentette meg” a nagyon gyors és végleges feledés­től. Parti Nagy Lajos I. díj négyezer forint Pályázati felhívás a pécsi Diákkabaré műsorához Bozsik László Ilefélkedll Három generáció

Next

/
Thumbnails
Contents