Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)

1986-01-18 / 17. szám

JUENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor januári száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi és esszéanyagában többek kö­zött Csajka Gábor Cyprián, Kukorell y Endre, Mészöly Miklós, Pákolitz István és Tolnai Ottó verseit, Beremé- nyi Géza Eldorádó c. új re­gényének első részletét, Mándy Iván hangjáték-szö- vegét, Ottlik Géza Babits- köszöntőjét, valamint Balas­sa Péter és Eseterházy Péter esszéjét olvashatjuk. A tanulmányok, jegyzetek sorában figyelmet érdemel Csűrös Miklós írása Berták László költészetéről, Radnóti Zsuzsa új magyar drámákat elemző írása, P. Müller Pé­MÉSZÖLY MIKLÓS tér pécsi színházi szemléje, Tarján Tamás filmlevele, va­lamint Tüskés Tibor Pilinszky Jánosról szóló munkájának harmadik részlete. A kritikai rovatban Parti Nagy Lajos ír Csajka Gábor Cyprián új verseskötetéről, Radnóti Sándor Márton László prózai munkájáról, Kis Pintér Imre és Erősiné Hajdú Marianna pedig Ba­lassa Péter tanulmányköteté­ről. A szám illusztrációi — egy hosszabb sorozat kezde­teként — a pécsi Modern Magyar Képtár rajzanyagá­ból adnak válogatást tár­kony/ György összeállításá­ban. Fejfák rebarbara erdőben ébred a fiú trópusok szár-lándzsái közt piruló husáng megkövesedett láng keresi kráterét a megnyílt ég sebébe merülve de ez a lány sziluettje már és elvégeztetik a hamis teremtés * hangtalan vágtában a rét lerogyott buckák közt köd-maradék lovas szeléből a pengeélnyi légszomj ágvégen fönnakadt sikoly szederjes bogáncson gyémánt harmat valaki vágtázva sírt itt késő * már keskenyednek az utak a csorda bőg a túlparton névtelen állomás rettenet közönye lehet kiszállni I majd figyelmeztessetek rá — ó, egyszer pásztorok * virágzó föld, sivatag híd vastraverzeiből egyetlen túlélő fűszál otthonom, te drága) boldogságom kiheverhetetlen melankóliája * s majd mondhatod magadének, mit elmulasztottál többé senki nem veheti el tőled PÁKOLITZ ISTVÁN Bizonyosság — Bertók Lászlónak — Ki életre-halálra dalba fog, Nem lehet soha nyugodt érkezése, Hogy latolgassa a talentumot: Elsokalltatott-é a Kegyelem? Beérhetné a szerényebb-kevéssel? Úgyis megüdvözül, ha kell, ha nem? Facta loquuntur! így nyerhet jogot Töredék helyett a teljes Egészre; Nem a Véletlen s nem a Szerencséje Segélli a csúcsra-kapaszkodót! Ki nem sumákol, nem érthetik félre, kiválasztottak közt vagyon helye: Megszenvedett-megharcolt érdeme A Bizonyosság aranysugár-fénye. erek vagyok. Átlépem a lakás küszöbét, és # az udvaron találom magam, erős napfény támad fentről. Felismerek mindent a sugárzásban. Tíz ajtó, tíz ab­lak, tíz szobakonyhás lakás az udvar két oldalán, a végében a közös vécé barna aitaia, szemközt vele a nehéz kapu. Egyik szárnya kitárva, kint egy hatalmas piac lórmózik. Itt nevelkedtem eddig. Most még­is szokatlan minden. A torkom­ban van valami. Köhögtet. Ránqat, lökdösve kergeti a le­vegőt belőlem, és nem engedi, hogy visszavegyem, nem enqed semmi mást, csak rémületes hanqokat, amik visszaverődnek az udvarunk fölé emelkedő szomszédos bérkaszórnya füg­gőfolyosóiról. Majd elenged. Csönd lesz, és én léleqzem. Senki sem iött elő az ajtók mögül a zaios köhöqésre. Talán minden lakó a piacon van. Oda indultam én is. Kimegyek a házból. Út­közben a torkomban érzem, hogy beteg vagyok. A piacon szombati tömeg, vásárolnak és eladnak. Meq- óllok a kavarqó felnőttek kö­zött, lócitromokon verebek uq- rólnak a hőségben, a szünet nélküli lármában és büdössé- qében az eldobált dinnyedara­boknak, amiken legyeket látok futkosni és megtorpanni hirte­len. Valameddiq állok a pia­con, aztán visszafordulok. A naqyszüleim standjához akar­tam eliutni, de nem sikerült. A lakásunkig talán még elme­hetek. Már torzít a látásom. Nem élvezem. Csak félelem nélkül veszem tudomásul. Egy isme­rős macska vezet vissza a ház­ba, látom, amint besétál a ka­pun és bentről nyuaodtan, né­mán hátratekint. Állatszemmel nézünk össze. Most aliq tudok maqamról. Megint fuldokolni kell. Ez nem olyan durva, mint az előbbi roham, rövidebb, csak emlékeztetni akarhatma- gára az a valaki, aki ezt csi­nálja velem, méq azt is meg- enqedi, hoay közben a kapuig lépkedjek. De amikor ismét le­vegőt kapok, mindent kicserél­ve találok, ami volt. Mintha álomban haladnék az udva­runkon, vaqy emlékek közt. Pél­dátlan játék folyik velem. Eqy óriás kezébe kerültem. Délután van, most veszem észre a bait, pedig reggel óta nem csinál­hatom azt, amit akarok. Nap­közben olykor elszédültem, máskor kinyújtott kezem nem érte el azt, amit meg kíván­tam fogni. Nem tudtam akkor, hogy ezek előjelek, és már nem én játszom, és időközben is­meretlen szabályok lettek. Egy- szercsak benne találtam ma­gamat az udvaron valahol. A földszintes ház kapuja visszanyel, távolodik a ricsaj, a piac. ütemes sziszegés van a fülemben egy ideje. Halk mozdony. Megint meg kell áll- nom. Hallgatom a távoli moz­donyt, és egy képet kezdek látni hirtelen. Saroképület, ala­csony, sárganapfényes épület. Földighúzott hullámos vasre­dőny, ablakok nincsenek a fi­nom, lassú zakatolásban. Nyu­godt, közönyös kép. A beteg­ségem akarja, hogy ezt lás­sam — gondolom. Közben pe­dig a házunk hosszú udvarán álíok. Bármelyik ajtón bemehetnék itt. A környék leggazdagabb, nagytekintélyű házaspárjának az unokája vagyok. Ráadásul kedves gyerek, akitől vidámak lesznek a felnőttek, ölükbe, karjukba kapják. Talán most is hívnak az egyik ablakból ujjongva és becézve, de nem hallom. A fülemet betölti a zakatolás. Lenézek a lábamra. Magas­szárú cipőimet fordítva vettem fel ma reggel, mint az egymás­nak hátat fordító kiflik, szét akarnak szaladni a térdem alatti mélységben. Elindulok a cipőkkel. Már nagyon nehéz a visszaút az ajtóig. Halkan hö­rögnöm kell, hallanom a moz­donyt és látni azt a belső ké­pet a hullámos redőnnyel a saroképületen. Sok. Puha macs­kák üldögélnek a lábam köze­lében, az egyik az oldalán fekve emeli fel kerek fejét, rámtekint. Nem is én kerülöm meg őket, hanem az udvar, mozgó, lassú kövezete szállítja ívben a hátam mögé a lusta csoportot. Az ajtónk nyitva áll. Fel kell lépnem a rézcsíkos küszöbre, közben az egyik fordított cipő sarokvasa beakad. Kapkodva, tépő zajjal szabadulok. Kony- hakövön megyek a szobába. Sötéten áll a vaskályha az amúgyis homályos üregben, amíg megtalálom az utat mel­lette, aztán a szoba szőnye­gekkel borított fapadlójára ér­kezem. Nyitva az ablak az udvar felé, előtte fehér függöny leng befelé dagadva. Rögtön le kell ülnöm az ágyra, ami az ajtó mellett van. Ezen a díványon szokott aludni Annamari, a nővérem. Nagynehezen felné­zek, közben hallom a moz­donyt. A nővérem is itt van a szobában. A nagy tükör előtt állítson a díványról. Mindenki játékszere vagyok. A nővérem hozzám szorítja az egyik lány­ruhát, karnyújtásnyiról néze­get, közben dúdol. Babázik ve­lem. Másik ruhát illeszt hoz­zám. Belül még látom olykor a saroképület képét, kívül a szobát, nagyszüleink egymás­hoz illesztett hatalmas ágyait a tükör és a szekrények kö­zött. Nem félek, nem is köhö­gök most. Az érzéseket is va­laki adogatja ide nekem, és ő most azt akarja, hogy zson- guljak, forró legyen az arcom. A nővérem a tükörhöz vezet, szoknyát ad rám, lányt csinál belőlem, és mögém áll dúdo­Bereményi Géza Eldorádó (részlet) áll, háttal nekem. A tükör olyan mélyre szívta be a szo­bát, hogy én is benne vagyok hátul, amint a díványon ülök. Annamari rámnéz a tükör­ből, azután oldalra hajlik be­lőle. Nyitott bőröndben van az összes holmija. A nővérem egy embert vár, aki megbeszélt időpontban, mindjárt jön, és elviszi magához őt. A másik nagyapánk ez az ember. „Apá­toknak az apja vagyok” — em­lékeztet minket, amikor a meg­beszélés volt. „A Vízivárosban lakom" — mondotta. El is ne­veztük Vízivárosi Nagypapá­nak Annamarival, hogy meg­különböztessük a másiktól, Nagyapánktól. Nagyapánk el­lenségesen nyugodott bele, hogy Annamarit elviszik tőlünk. Dehát a nővérem hétfőn kez­di az első osztályt, és Vízivá­rosi Nagypapa elmagyarázta a megbeszélésen, hogy neki több ideje lesz tanulni vele. Nagyapánk bólintott erre, az­tán maga elé nézett. Nagy­anyánk hallgatott. Ma reggel Nagyanyánk csomagolta bő­röndbe mindazt, ami Anna- marié, aztán a férje után ment a piacra dolgozni. Látni se akarta, hogyan megy el a nő­vérem, ezért vagyunk most ket­ten a lakásban. És ezentúl úgy lesz, hogy az egyik szom­baton Annamari jön ide láto­gatóba, a másik szombaton én mehetek el hozzá játszani a Vízivárosba. Ez volt a megál­lapodás. Nővérem izgatott a költözés­től. Megint rámnéz a tükörből, testéhez szorítva egy piros ru­ha. Én a hangomat hallom, de olyan távolról, mint az andalí­tó zakatolást: — Egy mozdony van a fü­lemben, Annamari. Annamarit nem ez érdekli sajnos. Közeledik hozzám a ruháival. Engedem, hogy fel­rászva megnézni. Dicsér, mi­lyen gyönyörű lány vagyok, Ví­zivárosi Nagypapáé^ örülnek majd nekem. Mintha én köl­töznék, nem ő. „Szépséges kis- unokám van" — mondja, mint­ha ő volna a nagypapa, nem az, aki útban van idefelé. Ar­com vörös a tükörben, szemem nagy és fényesen kék. Aztán a fejemben eqy keményen érez­hető rándulással távolodni kez­dek mindentől, amit eddia lát­tam. Köhögök, kinézni próbá­lok az önkívületemből. Olykor sikerül. Támolyoqva hagyom, hogy levegyék rólam a szok­nyát, Annamari pedig azt hi­szi, hoay neki enqédelmeske- dem. Goromba félreértésében bábunak néz, minél távolabb­ra szakadok tőle, annál élén­kebben rángat és lökdös, szól­nék hozzá, de csak kínosan kö­högök. Erre ő is köhög. Utá­noz. Elvisz a tükörtől. Ugrál a szobában, tárgyakat szed ösz­sze. Aztán a kezembe ad, a fejemre tesz valamit. Hátra­lépve megnéz, és mondja, hogy szerinte mi lett belőlem ezáltal. Máskor is játszott ve­lem így. Leültetett már sokszor, homokból ebédet adott játék­lábasokban nekem, sorbaállí­tott székeket nevezett ki isko­lapadnak, engem pedig egy egész osztálynak ültetett oda, hogy tanítónőként járkálhas­son előttem, parancsolgatva és szómonkérve. Azt hiszi, hogy a tájékaiban kerültem most is. Sietősen boltost játszik velem. Orvossá, sofőrré, levágott csir­kévé változtat gyorsan, hiszen bármelyik percben jöhetnek ér­te és talán több ilyen alkalma nem lesz. Végül már ott tart, hogy minden dolog szolgálhat minden más dolog helyettesí­tőjéül, csak rá kell mondani. Templomnak nevez, óvodának. Leültet, felállít, tehetetlensége­met élvezve elfektet a padlón. Rippl-Rónai József: Lazarine fon Közben ő is átváltozik olykor, de siettében nem öltözik át, tárgyakkal se látja el magát, csak elnevezi. Rendőr lesz, vá­sárló, óvónő. Egyszercsak a szememre szo­rítja a tenyerét: „Vak vagy!” Visszahúzza a kezét, latol­gatva néz, hogy alóla most mi is bukkan elő. Aztán kitalálja: „Te vagy a Szem." A számat takarja el: „Te vagy a Néma.” — Annamari — mondom ne­ki a tenyere mögül. — Nagyon beteg vagyok. — Nem hallak! — nevezi el magát is a nővérem. Néma vagy. — Beteg vagyok. — Néma vagy. Otthagyom, és még képes vagyok eljutni a tükörig tőle. A fuldoklás rövid szünetei­ben belátok a tükörbe. Ilyen­kor az arcom színeváltozásán tudom követni, hogy lesz tö­mény a torkom útját elvágó halál. Torokgyíkom van. A dif- téria járvány most Budapesten. Köztudott, hogy sorra halnak meg belé a gyerekek. Mielőtt hevesen fulladozva elesnék, el­ragadtatottan bámulom a tes­temen megjelenő színeket, fé­nyes szemem, hajamat. A bőrö­met sötéten ragyogni látom, ruházatom legkisebb ráncát is káprázatoson mélynek, és cso­dálkozom. mekkora nagy a fe­jem, rajta hatalmas vörös száj, amiből most, a végén korcos hang bújik elő egyre-másra, Tágul felém a tükörképem, mintha egy összecsapódáshoz közeledne, szoruló torkomból egvre nagyobb hangokat kell kiöklendeznem, és közben még hallanom lehet, hogy a nővé­rem labdát dönget az ud­varon. A Vízivárosi Nagypapa az udvaron találta Annamarit. Megcsókolta kihevült nővére­met, és siettette az indulást. Amikor a bőröndért a szobá­ba mentek, engem a padlón fekve találtak. A magas férfi lehajolt hozzám, életjeleket ke­resni. Láttam is őt valamennyi­re, még a mögüle kíváncsisko­dó Annamarit is. A mozdony eltávozott a fülemből, hangta­lan sötétségből néztem ki rá­juk. A nevemet mondva akar­tak visszahívni onnan. Némi­leg hallottam. De a szavaik semmit sem jelentettek. Ott, ahová egyszercsak bekerültem, minden elvesztette a nevét. Én is, bár valami halvány emlé­ket még mintha megőriztem volna magamról. Tőlük viszont annyira elszakadtam, hogy még emberek sem voltak, ha­nem lények. Két lény a lények közül. Aztán eltűntek. Elko­pogtak onnan, távolodtak. Én is tőlük. Sötétben sodródtam, szemnek áthatolhatatlan kö­zegben, de hallani hallottam benne. Sőt, mintha a haladá­si irányomat zajok szabták volna meg. Szerintük és irán­tuk távoztam csaknem egyen­letes surrogás kíséretében. Közben az, amit az önmagam emlékéből megőriztem, nem halványult tovább. Valaki tá­volodik. Az a lény leginkább én lehetek a lények közül. Em­lékszem rá, hogy én lehetek az távozóban. Vízivárosi Nagypapa a piac­ra ment Annamarival. Felis­merte a torokgyíkot, egyik vízi­városi szomszédjánál tapasz­talt már ilyen gyerekhalált. Mint később sokszor elmondta, Annamari kezét szorongatva próbált sietni a szombati vá­sárlók tömegében, a lármá­ban és a ■ hőségben, hogy anyai nagyszüleimnek megvi­gye a hírt. Annamari kérdez­gette, mi bajom. És addig kér­dezte, míg Vízivárosi Nagyapa megmondta: „Nincs sok hátra neki." Tudta, hogy az orvosok­nak nincsen ellenszere a be­tegségemre, ezért határozot­tabban is felvilágosította a nő­véremet: „A fivéred meg fog halni, Annamari." És még örült, hogy a lányunokáját el­viheti a fertőző környezetből. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents