Dunántúli Napló, 1985. december (42. évfolyam, 329-357. szám)
1985-12-07 / 335. szám
JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Nyers Rezső A szocialista politika és a reformok (részlet) A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának különlegessége, hogy teljes anyagát vendég- szerkesztőként Huszár Tibor akadémikus tervezte, szervezte és állította össze. A szám élén Orbán Ottó A hatvanas évek c. költeményét olvashatjuk. Ezt követi Nyers Rezső tanulmánya A szocialista politika és a reformok címmel, Marx György Korszakváltás és nevelés c. I írása, valamint Somlai Péter ! társadalomszociológiai esz- széje. Az első egység végén „Start" címmel Sára Sándor készülő dokumentumfilmjének részletét, egy Burgert Róberf-interjút közöl a fo- j lyóirat. A második rész a következő írásokat tartalmazza: Kul! ORBÁN OTTÓ csór Kálmán: A szociológia negyven éve Magyarországon (1945—1985), Gergely András: István nádor és a magyarok, Kovács I. Gábor: A látszólagos nyilvánosság kezdetei, Szabó János: Folyóirat és társadalomkép a leventeintézményben, Vida István: Az dmerikai diplomácia és a csehszlovákiai magyar kisebbség 1945—1947. A befejező részben Poszter György és Csepeli György esztétikai, illetve pszichológiai esszéje, Bart István Fénykép és történelem c. Írása, valamint Sükösd Mihálynak John Cheever regényét előző tanulmánya kaptak helyet. A számot a vendégszerkesztő Huszár Tibor Utószó helyett c. írása zárja. A hatvanas évek Könnyű utólag okosnak lenni és □ hatvanas éveket a naivitás évtizedének látni különben is akkoriban a legtöbben állhatatosan és erősen könnyeztünk hogy bele ne vakuljunk sugárzó eszméinkbe miközben egymás szavába vágva és orditozva késhegyig menő vitáinkat folytattuk valamelyik kávéházi törzshelyünkön ezt hallgassátok meg és mondtunk valami világraszólót és közben félszemmel a fekete égbolton átszáguldó lángpontot figyeltük hullócsillag nem szputnyik egy nagy frászt üstökös igen mert valahogy minden forrásban volt a nyomorult körülmények ellenére is és igaz hogy fiatalok voltunk de nem csak azért valami mást is fiatal volt a testtelen eröművész a képzelet mely könnyen kitépi a föld izzó szivét és ugyanolyan könnyen leszorítja az óceán tajtékzó szarvait és verseinkben isten helyett rigók röpködtek mert a képzelet legvadabb kalandja éppen ez volt az egyszerű érzékelés körülöttünk a földi történet a csiki-csuki börtönök a téeszesítés a hétköznapfolyó de homlokunk mögött homéroszi fényben egy harciszekérként dübörgő taliga vágtatott és a gyeplőt az egy héten egyszer borotválkozó szegénység fogta útban a történelem alól a jövő felé Ó ó mit bánom én hogy ma nem illik verset kezdeni így ha egyszer siratóéneket kezdek láttam nemzedékem legjobb elméit én is de nem az őrület romjaiban hanem filmgyári vágószobákban és tanstéki egérlyukakban kik szabod levegő voltak és a tehetség naprobbanása és nádszálderekú intelligens lázadás eljött értük a siker a ragacsos polip és szivükre tapasztotta undok szivóko- rongjait csak lassan lassan hogy ne fájjon ez volt a szörnyeteg trükkje mindig egy csöppel kevesebb vér egy csöppel kevesebb indulat egy csöppel több megalkuvás miközben zajlott az élet a gyereknevelés a válás a lakáscserék és a sok fontos közeli dologtól egyre kevésbé lát- i szott a távoli szemhatár I amúgyis felhőkkel leples j költészete egy reggel egy szivacsos arc néz vissza a tükörből ez lettem én hiába a pánikreakció a kétségbeesett nőügyek a vállra omló Rákóczi-fri- J zura a menő szöveg a műlezser farmerszerelés mindig egy csöppel több | hatáskör egy csöppel több I részesedés egy csöppel kevesebb remény a lavina ordítva zúdul a völgybe és egyremegy neki Philemon, és Baucis meg a Babiloni Szajha és a hegytetőről már egy újabb nemzedék nézi a minden nemzedék örök történetét és az égtájtól égtájig go- molygó füstből megszületik a Hatvanas Évek Mítosza tíz évnyi éden a madarak Beatlest fütyülnek és nincs szívizomelhalás Kevés dolog borit ki annyira mint a hatvanas évek ürügyén űzött sanda emléktárgyipar vesztett csaták mázsái helyett egy családi fotó a múltból és a napfénytől káprázó háttér a hatvanas évek csak kérdezze meg valaki hogy hát arra emlékeztek-e máris nyakig süllyed a rothadásnak indult történetek bűzös mocsarába és a ki nem mondott csattanó a hatvanas évek elég kifele sodródva a nyilt tengerre az eszmények nélkül didergő világtél jégtábláján forró tényekre van szükségem a túléléshez a hatvanas évek csak üres képkeret századunk ugráló filmjén egy örökké fiatal Faust járkál föl-alá és a Föld tüzes lombikját rázva fedez föl tízezer helyi és két világháborút a hatvanas években ö kezdi újra toprongya és zsargonja ugyan divatos de ő is csak az időtlen idők óta remélt végső harcot hirdeti meg egy vereséggel több mi az neki őrültsége az élet munka- módszere ezt tudhatom úgy is mint hivatásos költő a testemben működő sejtradar már jóideje jelzi a jeges halált de agyamban még szikrázva napozik a jövőidőre kifekvő igeragozás Gyakran felmerül a kérdés a hazai politizálás során, hogy lehet-e következetes gazdasági reformot megvalósítani politikai reformok nélkül, tudományosan kifejezve a problémát, lehetséges-e, hogy a társadalom gazdasági alrendszere lényegesen változzon a többi (a politikai, kulturális, jogi, jóléti) alrendszerek változása nélkül? Növekszik azok számára, akik szélesebb társadalmi re. formok keretében látják megvalósíthatónak a feladatot, sőt még tovább mennek, a szocialista elvek jobb érvényesítése érdekében is szükségesnek látnak bizonyos reformokat a többi alrendszerben. Ha az eddigi magyar tapasztalatokat vesszük sorra hosszabb időtávon, akkor a múltra nézve is igazolva láthatjuk a szélesebb reformfelfogást a szűkebbel szemben, joggal feltételezhetjük annak szükségességét a jövőre nézve. Nehezebb azt megmondani, hogy milyen tartalma legyen a szélesebb körű reformoknak, de annál fontosabb a lehetőség közös keresése. Helytelennek tartom azonban az olyasfajta felfogást, hogy Magyarországon mindeddig csupán gazdasági reform indult volna útjára, azaz politikában és a társadalmi élet más területein nem mentek végbe reform-jellegű változások. Véleményem szerint helyesebb és pontosabb úgy értékelni az események menetét, hogy a gazdasági és a politikai mozgások ritmusában visszatérően eltérések mutatkoztak, de mindkét mozgás előrehaladó 1957 óta. Sajnos csak rövid időre valósult meg a teljes összhang, hosszabb időszakban nézve a dolgot, időről időre az volt megfigyelhető, hogy miközben az egyik változik, a másik inkább merevnek bizonyul. Kétségtelenül igaz viszont az, hogy a hetvenes és nyolcvanas évtizedben a politikai intézményrendszer éppen úgy, mint a társadalmi élet némely területe (egészségszociálpolitika, közművelődési szféra, sport) még mindig lényegesen el van maradva attól, hogy a gazdasági helyzettel és a törekvésekkel megfelelő szinkronban legyen. A gazdasági reform 1968- ban nem indulhatott volna útjára, ha nem előzte volna meg a párt politikájában az a gyökeres fordulat, amely 1957-ben kezdődött, majd 1961—62-ben végleg győzött és megszilárdult. Ha fennmaradt volna uralkodó irányzatként a dog- matizmus és a fanatizmus a pártban, a valóság helyett elvont eszmékhez (néha bizony csak eszmepótlékhoz) való igazodás, akkor a pártdiktatúrát alkalmazó korábbi irányzattal szemben nem valósulhatott volna meg egy érdemi szövetségi politika, amelyben mégiscsak polgárjogot nyert szocialista alapon az eltérő vélemények kifejtése és képviselete, ami lehetőséget adott arra, hogy a létező ellentmondásokat hajtóerőként hasznosítsuk, hogy azok ne rejtett fékekként működjenek és akadályozzák az építőmunkát. A magyar kommunista mozgalomnak azt a történelmi önkritikáját, amit az 1956-os események tanulságaként gyakoroltunk, nem homá- lyosíthatjuk el önmagunkat- és az ifjabb nemzedék előtt, nem háríthatjuk el a világos válaszadást azzal, hogy egy másik kérdésre válaszolva arra hivatkozunk, hogy „a szocializmus épült az ötvenes évek elején is". Az 1957-es politikai változások valójában alapvető jelentőségűek voltak. Igaz, a gazdaságot egészében nem reformálták, csupán az agrárpolitikában és az életszínvonal-politikában jártak együtt reform- jellegű változással, de azok jelentősek, előremutatók voltak, a lakosság döntő többsége kedvezően, egyetértőén fogadta azokat, noha ellenzők akkor is bőven akadtak, mert a politikai apparátus egyrészében a revizionizmus veszélyét látták bennük, mások úgy látták, hogy a háztáji gazdaság, a fridzsi- der, majd később a gépkocsi elfordítja az embereket a közösségi élettől. Nem lett igazuk, a politikai élet fejlődése lett az eredmény. Nem felejthetjük el a külföldi utazás állampolgári joggá tételét a hatvanas évtized első felében, amit szintén félelemmel fogadtak az újításokkal nem rokon- szenvezők (ezek között sajnos majdnem annyi kommunista is akadt, mint nem kommunista) attól félve, hogy az ország nyitott határain keresztül majd özönlenek kifelé a dissziden- sek, befelé pedig az anti-kom- munista felforgató elemek. Ezzel szemben az történt, hogy kifejlődött az országnak egy új devizatermelő, sőt kultúraszélesítő ágazata, az idegenforgalom. Végül is tehát az 1957- ben elindult, majd a hatvanas évek elején győzedelmes politikai változások vezettek el oda, hogy 1968-ban már nem részleges, és nem a felületen mozgó gazdasági reform vehette kezdetét. Hosszú időre szolgál tanulságul az a szakszervezeti vezetők egy részére jellemző magatartás is, mely az 1968-as reform indulása után ingadozott a reformok ügyében és egyoldalúan a korábbi szocialista vívmányok általános védelmét tette a mozgalom stratégiájává (vagyis védte az elavult „vívmányokat” is), holott ép- penhogy új vívmányokért, a tömegek jobb életéért, jobb világgazdasági pozícióért, a termelés jövőt szolgáló hatékonyságáért indult akkor harcba a magyar kommunista mozgalom. Mindezek a félelmek végül is alaptalannak bizonyultak, de azért nem az a politikai következtetés adódik számunkra, hogy az események menetében figyelmen kívül hagyhatók a hasonló félelmek és aggodalmak, inkább az, hogy azokra is odafigyelve, de a reformokért bátrabban vitázva, síkra szállva kell küzdeni, nem hagyni azt, hogy a politikában a mindennapi gondok elhomályosítsák a holnapok igazságát. Sajnos mindmáig nincs mélyrehatóan elemezve az, hogy miért torpant meg a gazdasági reformfolyamat 1972 táján, miért veszítettünk majd egy évtizedet azzal a cselekvéssorozattal, mely a nyolcvanas években azután mégiscsak szükségesnek bizonyult. Tényleg meg kellett állítani a reformot politikai okokból, vagy inkább politikailag gyengék voltunk a továbbviteléhez? A reformerek előrehaladásától kellett félni vagy ellenkezőleg, a helyzetet félreismerők féltek indokolatlanul a reformoktól? A felelősség kibogozhatatlanul keveredik, annak megállapítását nyugodtan a történészekre bízhatjuk (ha képesek lesznek a tisztázásra). Bizonyos tanulságok megállapítását azonban a ma politikusainak kell tisztázniok, olyanokat, melyek a múltból erednek, de a jövőre is hatnak. Néhány tanulságot mindenesetre levonhatunk az eddigi reformfolyamattal kapcsolatban, úgy vélem a következőket: — Ha reformjellegű változást kezdeményezünk, a programot végig kell tudni vinni, mert ha félúton megállunk (mint az 1968-as reformfolyamat esetében), akkor a rendszer inkonzisztenciája következtében nem érhetjük el a remélt előnyök félét sem, csak sokkal kisebb részét, végül is a rendszer hatásfoka a kelleténél gyengébb marad. A reformcélok (a célrendszer) felé következetesen haladva képesnek kell lenni a társadalmi viszonyokban rejlő inercia leküzdésére, úgyszintén a felmerülő politikai nehézségek reform-konform módon való leküzdésére. A reformfolyamat sikeres vé- gigvitele különleges politikai aktivitást követel a ,,politikacsinálóktól'1, • és a sokkal szélesebb „politika-közvetítő” rétegtől, mindezt pedig a politikai intézményrendszer reform- konform továbbfejlesztésével lehet elérni. Ha a politika-közvetítés „felőlről-lefelé", vagy „alulról-felfelé” nem jól valósul. meg, akkor vagy a közvélemény, vagy a politikai vezetés zavarba kerül, de néha mindkettő: a közvélemény a vezetés indítékait és szándékait értheti félre, a vezetés pedig a tényleges közvélemény (a hangosabb és csendesebb vélemények együttes) érzékelésében tévedhet. A mi intézményrendszerünk bizony „csikorogva" működött a hatvanas években, a reform által felgyorsult politikai mozgások helyes szintetizálására nem nyújtott lehetőséget, ezért mentőlépésként adódott a reform befagyasztása. — A nemzeti közmegegyezés feltétlenül szükséges a sikeres reformokhoz, de nem akármilyen alapon való közmegegyezés. A szocializmus általános elvei aligha képezhetnek elegendő alapot, éppen azért, mert azokat mindenki elfogadja - Az Alkotmány alapján el is kell fogadja -, a konszenzust a vitatható kérdésekben kell elérni, annál is inkább, mert egy reform mindig a konkrét problémák sokaságát hozza felszínre, s a közmegegyezésnek ezek esetében szintén létre kell jönnie, mégpedig a reformok megvalósítása keretében. Ezért a köz- megegyezés csak világosan megfoaalmazott reformprogram alapján lehet igazán erős és hatékony. Enélkül a következő évek reformprogramját sem hajthatjuk végre sikeresen. — A belső reformok esetében múlhatatlanul szükséges a várható külső környezeti hatások (oda-visszahatások) alapos felmérése és prognosztizálása. Persze nem a várható eseményeké, hiszen azok többnyire nem láthatók előre, hanem a tendenciáké. Ma már jól felismerhetők, hogy a hetvenes években a magyar politikai vezetésnek mennyire pontatlan, sőt helytelen prognózisa volt a várható világgazdasági helyzetről és a KGST- beli tendenciákról. Ezért nem egyedül a politikai vezetés a felelős, hanem a kormányapparátus és a tudomány is, de valamennyien együtt annyiban, hogy elfogadtuk az úgynevezett „kényes kérdések" létezését, belenyugodtunk azok nyílt tárgyalásának mellőzésébe, abban a hitben, hogy azokban a vezetés demokratikus véleménycserék, viták nélkül is képes jól tájékozódni. Sajnos ez nem bizonyult helyes vélekedésnek. A Budapest—Vidék szem- beállítása szellemi életünk megújulásra mindig kész öröksége: motiválhatja felsőbbrendűség i tudat (akárcsak annak ellentéte), önkényesen felállított presztízs- rangsor, vagy akár, nemcsak vélt, hanem valós hátrányok tudatosulása. Sokkal többről van tehát szó, mint tudati rekvizítumról, s az is bizonyos, hogy a sokszor bipolárisként jellemzett ellentmondás nemcsak a szellemi élet sajátja. A város és provincia ily módon való szembeállítása nem sajátlagosan magyar, s mégcsak nem is e tágabban vett térség sajátja, ám Budapest és a vidék ily módon való elkülönítése, tehát a városi jellemzőknek értékjegyekként, a fővárosstátus kiváltságaként való megélése már korántsem tekinthető általánosnak. Erdei Ferenc — aki e napokban lenne 75 éves — a harmincas évek végén így jellemezte a vidéki ember léthelyzetét: „külső ember a társadalomban, aki nincsen benne mindabban, amiben a teljes életet élő ember benne van, elmaradt, aki csak másodlagosan vesz részt abban, ami a társadalom fórumain történik és mégis városhoz tartozó ember, mert a város hatása alatt áll, vagy maga is bele akar kapcsolódni a város életébe”. A „kivülesés", az „elmaradottság”, és az „alárendeltség" ily módon a vi- dékiség jellemző jegyei, azzal a megszorítással, hogy a falusi ember gondolkodásában e kétoldalú viszony ellenpontja a város, a vidéki városlakóéban a főváros. Az elmúlt évtizedekben Magyarország településszerkezete is mélyrehatóan átalakult, s jóllehet új zárványok is létrejöttek a városodás és a városiasodás jelentősen előrehaladt, a vidéki- ség, mint értékjegy mégis tovább él, s nemcsak ott (vagy abban a vonatkozásban), ahol a körülmények, a település szerkezetében kivetülő társadalmi hátrányok objektíve indokolják. Mert van áttörés, például a Győri Rába, a jászberényi Lehel Gyár tervező mérnökei, munkásai — .produktumaik színvonala bizonyítja — nem provinciálisak, mint ahogy a pécsi vagy a győri balett, a kaposvári vagy a szolnoki színház sem minősíthető a települések rangsoráról kialakult képzetekkel. Miért éreztem szükségét annak, hogy e sokak számára közhelynek tűnő tényekről itt és e botcsinálta szerepben szóljak. Nos, azért, mert a pécsi Jelenkorról, amíg (...) el nem vállaltam e szám vendégszerkesztését, nekem is előítéletes képem volt e „vidéki" folyóiratról, amelyről több évfolyam vé- gigolvasása után kitetszett: országunk egyik legmodernebb, európai látóhatárú folyóirata. Sem szépíró, sem kritikus nem vagyok, s ezért nem is éreztem magam illetékesnek egy irodalmi folyóiratszám összeállítására. Hogy óckodásom ellenére mégsem mondtam nemet, annak magyarázata: tisztelet a Jelenkor szerkesztőinek szívós küzdelméért, amelyet a szellemi műhelyek kapcsolatának élénkítéséért folytatnak, azért, hogy a provincializmus ne helységet jelöljön, hanem — bárhol éljenek s publikáljanak is a szerzők — szellemi restséget, az egyetemes és a magyar progressziótól való leszakadást. HÉTVÉGE 9. Huszár Tibor Utószó helyett
