Dunántúli Napló, 1985. december (42. évfolyam, 329-357. szám)
1985-12-14 / 342. szám
„...Újra ext kezdeném** Benjámin László hetvenéves A felszabadulás utáni magyar költészet gazdag színképében is kitüntetett hely illeti meg Benjámin Lászlót. Közel öt évtizedes költői pályája az emberiség történelmének egyik legbonyolultabb szakaszával esik egybe, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nála történelem és költészet közvetlen kapcsolatban áll egymással. Költészetének szinte kizárólagos témája a lírai én létezési és cselekvési terepének a felmérése a változó történelmi szakaszokban. E téma lírai megragadása azért válhatott Benjáminnál jelentőssé, mert a társadalom fejlődésének a lehetőségeit feltáró, a lehetőségek befulladása ellen szót emelő költő. Világosan szólva: szocialista módon politizáló költő. Elkötelezettsége indulása pillanatától töretlen és egyértelmű: „Huszonhárom éves fejjel ez így fogalmazódott meg bennem: előttem az emberiség, a haza sorsa, napról napra ez forog kockán. Csak nem írhatok verset a virágos rétek szépségeiről. Akkor jelent meg első versem, amikor Hitler bevonult Ausztriába. Hajlamaimmal, vágyaimmal szembeállítottam a kötelességet, az osztályfegyelmet s átalakítottam magamat; azt mondtam, hogy csak a leglényegesebb dolgokról szabad írni." Benjámin László egész költői útjának, jellegadó költői magatartásának méltó ösz- szegzése a Vérző zászlók alatt című költemény (1962). A 17 strófás mű a huszadik század középső szakaszát átélő embert állítja a középpontba: a tragikus történelemmel szembesülőt. A helytállás pátosza épp e nehéz években mutatkozik meg, s ezért logikus, hogy a felidézett két történelmi kor a második világháború és a személyi kultusz ideje. A disz- szonancia, a feloldhatatlan ellentmondások élménye érzékletes, de fogalmilag is pontos képekben, korszakjellemzésekben tárul elénk. S időnként visszatér az Ara- gonra utaló refrén: bármilyen nehéz életút adatott is számomra — „újra ezt kezdeném". A vers utolsó harmadában a jelenhez érkezik a költő, summáznia kell egy bonyolult életút tanulságait. A munkásmozgalomban akkor már negyedszázada részt vevő költő átélte a mozgalom hanyatló és felfelé ívelő szakaszait, átélte a teljes kilátástalan ság és a jelenné álmodott jövő végleteit, — s mindezt felmérve, mindezt megértve készít számadást. Olcsó, megalapozatlan lelkesedésre többé nem nyílhat ajka. A keserűen tragikus hang szintén hamis lenne. Meg van győződve róla, hogy a megálmodott jövő megvalósítható, de ekkor már böl- csebb: tudja, hogy a cél nemzedékek munkáját követeli meg. Szükségszerűen lesz így az alapvetően rap- szodikus hangvételű vers lezárása elégikus: harcának eredményét a költő már nem láthatja. Mégsem véletlenül szövi be a versbe az Interna- cionálé gondolatát — „ez a harc lesz a végső" —, mert épp ez a tudat, tehát a megőrzött történelmi perspektíva tartja meg a szocializmus költőjének. Az elégikusság Benjámin László költészetének régi alaphangja. Költői korszakainak határai mindig a magyar történelem fordulópontjaival estek egybe, s hangváltásai is ezekkel párhuzamosak. így beszélhetünk 1938-—1947 közötti elégikus- tragikus, majd 1953-ig tartó patetikus-idillikus, 1957-ig tartó tragikus-patetikus, 1961-ig tartó elégikus és 1962 utáni elégikus-patetikus szakaszáról. Versbeszéde döntően fogalmi jellegű, s szimbólumait az életút, az etikai tartós tipikus volta, a lírai én lírai hőssé változása emeli valóban szimbolikus érvényűvé. A fogalmiság a versek medi- táló-tépelődő gondolati jellegét erősíti, s elősegíti azt, hogy minél pontosabban ragadhassa meg korának lényeges problémáit. Amit szocialista közéleti költő elmondhat az 1930 óta eltelt évtizedekről, azt jelentős részben Benjámin László írta meg kortársai közül. A fausti magatartás egész életútját meghatározza, és ez jogos öntudattal töltheti el: Megmaradtunk egésznek a kétségbeesésben, egésznek a lölemeltetésben, egésznek a lebukásban, egésznek a hitben: azért vagyunk, hogy rendet teremtsünk magunkban és a világban. (Szocialisták) Vasy Géza Kapások A temetőben éjszakáztak. Agyuk, párnájuk volt a föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Ismeretlen országban jártak, más volt a nyelv, a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábuk véresre tört, s csak tüskés bozótot találtak, vízmosást, legelőt és újra temetőt. A temetőben éjszakáztak. Ágyuk, párnájuk volt a föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Idegenek voltak a házak, idegen az ég, a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábuk véresre tört, s csak tüskés bozótra találtak, vízmosást, legelőt és újra temetőt. Osszenéztek akkor, megálltak, levágták a kapákat, szidták a vezetőt, a bozótot, a legelőt, az életet, a temetőt. — Elég volt a sírokon hálni, dologtalan főni, megázni, céltalan járni, járni, keresgélni, de nem találni, — a krumplit jöttünk megkapálnil Hol van hát az a föld? Benjámin László PARTI NAGY LAJOS nyár kiadó atomhajtású szállodák nyüvik, szelik az éjszakát, nyugszik az óriás gulyás, alábbhagyott a tunkolás, és ring a viz és ring a part, hínár és hullám odatart, ezüstlaméban ring a nyár, zálogcédulák oldalán, hold süt, zománcos tábla a tó: Zommer frey, nyár kiadó, sovánka csillagok fénye, mint a szövőnők vizisielése, oly messze van. fújtat, szuszog a jóllakott aréna, rezeg a víz, filléres mélye néma, halak és sellők pihennek hanyatt, rózsás, hajnalteremtő pillanat, megzökken kicsi kempingek álma, lebben a szeptemberi villanyszámla, epres palacsinták tutaján a rendes évi szabadság tovaszáll. járdányi aranyhíd ívében ott a jövő, kertész, éjjeles szobaasszony, bolgár úttörő szemléli szelíden. a harmatot a szomjas gyöp felissza, hát eljutottunk, kedves, Kuwaitba, hát eljutottunk, és a Kánaán öbleiben csak sűrűi a hínár, zihál a tó, legázolt reklám-póniló: nyár kiadó, nyár kiadó. GALAMBOSI LÁSZLÓ Csókjaimmal csillagozom Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet, csókjaimmal csillagozom simogató kezedet. Tündöklésed bájoló, aranylángú fénygolyó izzásában ölelkezünk, sose süvít be a hó. Mulattatom szivedet, mámorítom testedet. Tövisfogú fájdalomtól oltalmazom kedvedet. Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet, csókjaimmal csillagozom simogató kezedet. ERŐS ZSUZSA Kő Pál: Csontváry Fotó: Nádor Katalin IFJ. BAGOSSY LÁSZLÓ Játék a tavasz valami más valami szép-arcú őrült de legfőképp: iszonyú szélsuhogás berregő véres játék ha nézem s versenyre hív a tájon át: „tudsz-e mutatni nálamnál temérdekebb pusztulásra szánt csodát?" s mondhatnám: nem tudok — ha értené amit mondok — ha értenének a fák vagy a kövek vagy a napfényben táncoló harangok így hát virág-pecsétek nyomával a lányra is másképp nézek: tavaszi hó az arca s hajolván rongyos tócsák fölé legszebb mosolyát Körbeteker mint egy szerető ébredek hajnal verébcsicsergés benzingőz miféle órához igazítana csöndben hisz nem szabdalom zsebkendőnyi térré ölelkezéseim-közben ébredésem nyakamban hanyag elegancia csak a sál körbeteker mint egy szerető de nem melegít kezemben még nincsen pohár még elég nehéz vagyok ébren elviselni álmaink s hogy megbeszéljük néha azt szeretném pőrén és szabadon s ahogy egymás szemében elnyújtózkodunk mindez nem magunkmutogatás — Ide figyeljen, Antal! Ez rutinmunka. Az őrnagy nekídőlt a mosdókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé borostásnak látszott. — Megtaláljuk a tolvajt. A felesleges gyanúsítgatást el kell kerülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog. A keskeny arcú fiatalember elröhögte magát. — Nem így gondoltam — mondta az őrnagy és kipróbálta a vibráló lilás fényt sugárzó lámpát. - Ezek hivatalnokok. Csupa érzékeny ember. Majd belejön. Most csak nyissa ki a szemét. — És ha nem közülük lopta el valaki? A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis tanár volt az alsótagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmazták. — Meg lennék lepve — mondta az őrnagy. Tíz órakor helyezték el a láthatatlan festékkel megjelölt bankjegyeket az egyik titkársági íróasztalon. Tizenegykor a titkárnő már telefonált, hogy jöhetnek. A főosztály dolgozói az ajtó előtt várakoztak félig-meddig sorba rendeződve a hosszú folyosón. Elöl Sápy, a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie valami értekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető-helyettes, mögötte a beosztottak, nők és férfiak. Az őrnagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az érzékenység miatt is. A kis Fejér megint pattogott. — Tele van az ember munkával és akkor meg itt. . . — Maga mindig tele van, Tibiké — kuncogott a szép Ke- ményfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik. * — Hogyhogy mi helyett? - gesztikulált az alacsony ember.- Talán ki helyett? A társaság nevetgélt. Az osztályvezető-helyettes is elmosolyodott. Ez a Fejér! Született bűnbak. Csak Tériké, a hivatalsegéd, meg a gépírónő Klára nem nevettek. Fejér Tibor főelőadó volt. A vécéajtó kinyílt. — Tessék szíves lenni — mondta a vékonyhangú Sápy- nak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé. — Egykor értekezletem van.- És bement. A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérNógrádi Gábor T olvajt keresünk te, hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét. A folyosón Fejér hadonászott.- Mi ez tulajdonképpen? Miről van szó? Micsoda nevetséges dolog itt a női vécé előtt ... I De nem vették komolyan.- örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikém - kacarászott Keményfi Dóra.- Na! Maga mindig ... cuppantott Fejér. - Maga mindenből viccet csinál. A titkárnő sietett el mellettük. Nem nézett senkire.- Ilike! - állította meg Fejér. — Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyi munkája van. A titkárnő izgatottan suttogott,- Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kisebb, nagyobb összegek ... A Sápy kollégának például nyolcszáz forintja . . .- Na és? Megvan a tolvaj?- Most keresik - intett a vécé felé a titkárnő és elsietett,- Most? - bámult utána Fejér. - De mi közöm nekem ehhez?- Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz - fogta meg a férfi karját Keményfi Dóra. - Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki. A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsogva röhögött. A gépírónő is elkaccantotta magát. Sápy kijött a vécéből és fogta az ajtót, amíg az osztályvezető-helyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé.- Ránk világítanak — mondta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész.- Azt ismerem - harsogta Keményfi Dóra. - Ilyesmik vannak a diszkóban. A halványlila fényben az őrnagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját.- Köszönöm — mondta a rendőr. - Viszontlátásra! Dalányi megfordult.- Hoppá! - A vékonyhangú beharapta a száját. A férfi tarkóján aranyló foltok villantak, fel a lila lámpafényben.- Egy pillanat - az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visszanézett. - Ha megfordulna ... - És o két rendőr közelebbről vizsgálgatta az inggallér alá nyúló ujjnyomokat.- Mi az? — kérdezte az osztályvezető-helyettes. — Valami baj van?- Valaki ... — mormogta az őrnagy. - Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tarkójára tette a kezét? Antal kapcsolja fel a villanyt!- Hogyan? — húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a keze? - A tarkójához nyúlt és elnevette magát. - Nemigen. Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vékonyhangú érdeklődéssel figyelte Dalányit.- Hogyhogy a tarkómhoz? — dadogta a hivatalnok és elko- morodott. - Úgy értik, hogy véletlenül?- Lehetett véletlen is - bólintott az őrnagy. Az osztályvezető-helyettes riadtan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka.- Csak arra szeretnénk kérni - mondta halkan a nyomozó -, hogy javasoljon valakit a beosztottak közül, akit be kellene hívni. Dalányi homlokán apró ve- rítékcseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától.- A gépírónőt - suttogta és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt és megtörölte a tarkóját.- Nem látszik - mondta az őrnagy. A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a keze tele volt árulkodó aranyfoltokkal.- Nekem rendesen kellett öltözködnöm - sírta el magát. A két rendőr becsomagolta a lámpát és elköszöntek a diadalittas titkárnőtől. A résnyire nyitott párnázott ajtó mögül Dalányi kiabálása hallatszott.- Csak annyit kértem magától, Dóra, hogy tartsa a határidőt. Olyan nehezére esne egyszer? A lépcsőházban a vékonyhangú elnevette magát.- Vajon tudják, hogy a főnökük meg a gépírónő . . .?- Fogja két kézzel a lámpát és ne beszéljen annyit! Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni. HÉTVÉGE 9.
