Dunántúli Napló, 1985. december (42. évfolyam, 329-357. szám)

1985-12-13 / 341. szám

1985. december 13., péntek Dunántúlt napló 3 Touabbra Ili! Termelékeny, jövedelmező építőiparé a jövő Jól kell alkalmazkodni a változó körülményekhez Előrejelzés a következő öt évre Önzetlenül a közösségért Pártonkívüli kommunisták Hogyan zárja a hatodik öt­éves tervidőszakot hazánk épí­tőipara és milyen kilátásokkal kezdik a hetedik ötéves tervet? Ez volt az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó kér­dés a minap Kaposváron, a Dél-dunántúli Építőipari Okta­tási Központ vezetői tanácsülé­sén tartott előadáson. Dr. Kovács Árpád, az Építésügyi és Városfejlesztési Miniszté­rium közgazdasági főosztályve­zetője előadása nyomán több résztvevő humorosan fogva fel a kérdést, a „leépítőiparként" emlegette saját iparágát. Az elképzeltnél is nehezebb tervidőszakot zárnak ez év vé­gén az építőipari szervezetek, jelentős mértékben csökkent a felhalmozási lehetőség, így a beruházási vásárlóerő is. En­nek viszont az lett az előnye, hogy a népgazdasági szinten egyensúlyba került kereslet és kínálat között megjelent a vál­lalkozás az építőiparban. Ez miért előny? Mert a jelentős megrendeléscsökkenés új helyzetbe hozta a korábbi helyzetben feltételeket diktáló, utasításokat végrehajtó, a munkák között kedvére váloga­tó lemerevedett építőipari szervezeteket. Az új körülmé­nyek belső átszervezésekre és új, létszükségletet jelentő gon­dolkodási módra ösztönözte az építőket. A beruházások csök­kenése mellett mindinkább elő­térbe kerültek a felújítások, a korszerűsítések, tehát a re­konstrukciós munkák és a jö­vőben a rehabilitációs munkák jelentik az újabb kihívást. Az ilyen munkákra is fel kell ké­szülni, alkalmassá kell tenni a vállalatokat, ehhez más tech­nikai, technológiai háttér, és a korábbiaknál is nagyobb és speciálisabb tudású szakember- gárda szükséges. Olcsóbban, de nyereséggel A vállalkozósi szellem va­rázsszava a hatékonyság. Úgy kell a vállalt vagy a verseny­tárgyaláson elnyert munkát elvégezni határidőre, jó minő­ségben, minél olcsóbban a vállalt összegért, hogy annak befejeztével minél kevesebb le­gyen a pénzt emésztő garan­ciális és helyrehozó - munka, tehát minél nagyobb legyen a munkán a kivitelező nyeresége. Jelentősen csökkent az ún. ha­tósági áras munkák aránya, ezt a „megfizetett" biztonságot mindinkább a piaci vagy a ver­senyár váltja fel és köztudott, hogy ez többnyire csak árlej­téssel érhető el. Tehát jobban, ésszerűbben kell tervezni, szer­vezni, újabb — még kifizető­dőbb — eljárásokat kell alkal­mazni olyan rugalmassággal, ami önmagában is garancia lehet jobb minőségre és a nyereségre. Az építőipar helyzete tovább romlott. Leromlott az állóesz­közpark állománya és színvo­nala, ezek több mint egyötö­de lényegében már nullára amortizálódott. A tervezett 16 ezres létszámcsökkenéssel szemben mintegy 54—56 ezer dolgozó hagyta el az építő­ipart. Igaz, hogy a munka is lényegesen kevesebb volt. Csökkent az állami lakások építési üteme és száma, eltoló­dott az arány a magánerős építkezés felé. A tervezettnél is kevesebb lakás épült iparo­sított technológiával. Ez a ko­rábban jól felkészült vállalato­kat hozta hátrányos helyzetbe. A vállalatok létszámcsökkené­sét az új kereseti szabályozók adta lehetőségek nyomán ki­alakuló helyzet — az elvégzett munkát igyekeznek megfizetni — sem állította meg. A felté­telek arányeltolódása is a kis­szervezetek, az új gazdálkodási egységek javára billentette a mérleg nyelvét az iparágon be­lül. Számukra nem jelentenek akkora féket a szabályozók, mint a nagy vagy nagyobb szervezeteknek, eleve többet tudnak fizetni az embereiknek és a több pénz kivédhetetlen szívóhatást gyakorol. Jó minőség és választék Az elkövetkezendő időszakra már megfogalmazódtak a kö­vetelmények az építőiparral szemben. Elv: jó minőségben és választékban elégítsék ki az állandóan változó fizetőké­pes keresletet, építsék meg a fizetőképes kereslet igényelte lakásokat, és a teljesítménye­ket a termelékenység növelésé­vel alapozzák meg. A körül­mények valamivel kedvezőb­bek lesznek, mint az előző tervciklusban, már ami c be­ruházási építést illeti. Viszont lelassul valamelyest a fenntar­tási, a magánerős, és a kisüze­mi tevékenység eddigi dinami­kája. Tovább mérséklődik az állami lakásépítés, várhatóan csökken az iparosított techno­lógiával épülő lakások száma. Jelentősen megnő a lakásfel­újítás és -fenntartás, a tömbre­konstrukció iránti igény és új feladatként jelentkezik a kor­szerű lakások felújítására való felkészülés. Az építőipar változatlanul létszámkibocsótó ágazat ma­rad. Ez új feladatokat ró az építőipari szervezetek vezetőire. Javítani szükséges a dolgozók szakképzettségi arányát, azon kell fáradozni, hogy minél na­gyobb legyen a szakmunkások száma, sőt minél több szak­ember szerezzen legalább még egy szakképesítést. Tehát — saját érdekükben — kénytele­nek lesznek felgyorsítani a képzés és átképzés eddigi nem túl gyors menetét. A csökkenő létszám mellett az a legfonto­sabb, hogy a maradók jól el­végezhessék a munkát. Ehhez viszont az is meghatározó, hogy a többletterhet vállalók mennyire találják meg anyagi számításukat. Több bért csak minőségileg jobb és több munkával lehet előteremteni. Ehhez tovább kell keresni, illetve ki kell ak­názni a szunnyadó hatékony- sági tartalékokat: a költségek csökkentése, az átgondoltabb szervezés, a nyereségre törté­nő összpontosítás, a veszteség- források és a tartaléklehetősé­gek feltárása is mind ezt ered­ményezheti. A leromlott álló­eszköz miatt jobban ki kell használni a jó gépeket és be­rendezéseket, meg kell tanulni a lízingelést, a gépkölcsönzést, a felesleges gépeket, berende­zéseket pedig el kell adni. A tervekben központi gépkölcsön ző és lízingelő szervezet létre­hozása is szerepel. Vállalkozás, rugalmasság A cél mindenképpen a ter­melőmunka hatékonyságának növelése az építőiparban is. Ennek velejárója, hogy a ter­melés alapján differenciálód­janak a keresetek. A szigoro­dó szabályozási rendszerben csak a rugalmasan tevékeny­kedni képes szervezetek marad­hatnak biztonsággal talpon, il­letve erősödhetnek meg. Az új típusú szervezeti, vezetési rendszertől mindezt joggal vár­ják el a tárca irányítói. Az új típusú igazgatási formát az or­szágban 1986. június 30-ig minden szervezetnél bevezetik, addigra elkészítik a vállalatok a VII. ötéves tervüket is, illetve ez éves terveiket. A visszanyo­mott árak fogják jellemezni az építőipart a következő terv­időszakban is, fokozatosan V ilágéletében munkás­ember volt Exner Miklós. Jól emlékszik arra a napra, amikor az édes­apja kézen fogta, s bevitte a Sopianába — akkoriban még a Hamerli család volt a fő- részvényes —, ahogy kitanulta a szakmát, ahogyan munkássá vált. Keveset beszélnek róla, de illik tudni: a gépgyár a szervezett munkásokat tömö­rítetté, s ez a munkásgárda kemény bérharcokban edző­dött. Fel sem merült, hogy Exner Miklós belép-e a szociálde­mokraták sorába. Természetes volt. Exner Miklós vidám alap­természetű ember, az elmúl! 75 év adta életbölcsességgel tekint a világra. Mozgását, egészségét a húszévesek is megirigyelnék. Mindig elfog­lalt, mindig siet. Most is, hogy a Váci Mihály utcai másfeles lakás nagyobbik szobájában beszélgetünk, időnként az órájára pillant. A pécsi ter­mészetjárók nyugdíjas egye­sületének szakosztályvezetője. — Negyvenhat évet dolgoz­tam esztergályosként — mond­ja. — Egyszer, egy rövid időre kiemeltek, de én csak a gé­pem mellett éreztem jól ma­gam. Biztonságot adott. Él­veztem a munkát. Fő vágyam mindig az volt, hogy ne szé­riafeladatokat végezzek, ha­nem egyedi, bonyolult mun­kát. Olyat, ami nemcsak ru­tint, hanem töprengést, gon­dolkodást is 'kíván. — Tizenöl éve nyugdíjas. Elégedett? — Elégedett ember va- gyok-e? Igen. Azt hiszem, igen. Nagy álmaim sose vol­tak, tudtam meddig ér a ta­karó. így aztán apró céljaimat elértem, ötször voltam kiváló dolgozó, megannyi egyéb ki­tüntetésem van. Két gyerme­ket neveltem fel: fiam szintén esztergályos lett, lányom a MAGÉV pénztárosa. Négy unokám, egy dédunokám van. Jól bírom magam, öt­ezer forintra felkerekedett a nyugdíjam. ötven év a párt szolgálatá­ban. (Az egyesülés előtti évek is beszámítanak.)- Akadt egy-két nehéz nap? A Zrínyi utcái székházban egy ízben mindenkit begyűj­tött a rendőrség, Exner Miklós is fennakadt a hálón. — Lekapcsoltak bennün­ket, bevittek, kihallgattak. „Miről beszéltetek" — kérdezte a kihallgatást vezető tiszt. „A történelemről” — mondtam, ami igaz is volt. Dózsa Györgyről tartott valaki elő­adást. „Majd adok én neked történelmet!" ... 25 pengőre megszűnik a jelenleg érvény­ben levő 8-féle árképzési rend- sze' és 1987-től várhatóan életbe lép a vállalkozói ár­rendszer, aminek viszont nem lehet árfelhajtó szerepe. A la­kást építő szervezeteket ösz­tönzik és a közvetlen piacra lakást építők is sok ösztönző kedvezményt fognak kapni, hogy egy szintre kerüljenek anyagi tekintetben minden más kivitelező és beruházó céggel. Tény, hogy az építőipar vár­ható kilátásai nem rózsásak. Hatékony munka- és üzemszer­vezéssel, a hatékonyság növe­lését megcélzó rugalmassággal és vállalkozó szellemmel képes csak a fennmaradását biztosító eredményeket elérni az ország építőipara. Ez viszont nemcsak számukra létkérdés. megbüntettek, hogy el ne fe­lejtsem a történelmet. Ma már kedves emlék: gyö­nyörű kirándulásokat szervez­tek, bejárták a Mecseket. Tá­vol a várostól vitatták a moz­galom kérdéseit, énekeltek másutt nem kívánatos dalo­kat. — A fiatalok mozgalmában ismertem meg a feleségemet is — emlékezik a szép ese­ményre. A háború alatt a Sopiana Gépgyár hadiüzem lett, 1944 őszén a munkásokat is el akarták vinni. (Harmincnyolc óta nős volt, Németország nem ízlett volna.) Ástak egy bunkert a Zsolnay-mauzóleum alatt a Ledinán, az elhagyott kőbányai részen. Akkora volt a bejárati lyuk, hogy éppen be tudtak bújni rajta. Ott vé­szelték át a nehéz időket, vagy 12-14-en. A gyár egy ta­lálatot kapott, mór a tél ele­jén dolgozni kezdtek. Exner Miklós néhány napig a repü­lőtér építésénél dolgozott, az­tán visszaállt az eszterga mel­lé. Most már szovjet hadimeg­rendelések jöttek. Cukorért, zsírért cserébe esztergált fél­tengelyeket . . . Elgondolkozik; az ember az életében sok másikkal talál­kozik, egyszer-többször, aztán elfelejti örökre. Volt egy pesti fiatal pár hétig náluk: Szálasi idején jött, a párt bújtatta. Róluk nyilvántartást vezetni nem kötelező, tagdíjat nem fi­zetnek, közülük taggyűlésen csak kevesen, és ritkán vesznek részt, óm ha a párttagoknak munkát osztanak, ők is kérnek maguknak, vagy az első szóra szívesen vállalnak a közösség­ért végzendő tennivalókból. Jó- ban-rosszban lehet rájuk szá­mítani. Ott vannak a dolgozók törvényes érdekeit okosan, kö­vetkezetesen védelmező szak- szervezeti munkásojt, a szünte­len kezdeményező, a választóit jó ügyért lelkesítő, jogos közös­ségi, vagy egyéni panaszok el­intézésének útját fáradhatatla­nul egyengető tanácstagok kö­zött. Szerényen és szorgalma­san dolgoznak a Hazafias Nép­frontban, az utca-, vagy lakó­bizottságokban, a szülői mun­kaközösségekben, a különböző Csak a fedőnevére emlékszik, Bélának hívták. Nem kérde­zett tőle semmit, ő sem be­szélt. Aztán egyszer elbúcsú­zott tőle és egy hajnalon visz- szament Pestre. Azóta sem tud róla semmit. Béla soha többet nem bukkant föl, pe­dig kutatott is utána. — Ma mi a kedvenc időtöl­tése? — Ez a jövés-menés. Amikor nyugdíjba mentem, eleinte hiányzott a gép, a munkatár­sak. Bejártam. De hallottam, amint hátam mögött össze­súgnak az emberek: ez az öreg mit akar itt? Ez az élet rendje, el kell fogadni. Töb­bet nem mentem dolgozni. Akikkel kezdett, már mind eltávoztak az élők sorából. Barát azért akad, nem is egy. — Terveim . .? Szép kirán­dulások, szép tájak megisme­rése. Sajnos, feleségem bete­ges, nehezen jár. Így több­nyire egyedül megyek. Egyszer a Rákos-völgyben éppen leült egy tönkre ebé­delni, amikor a rét túlsó ol­dalán vagy egy tucat szarvas jött ki az erdőből. Megálltak, szinte mozdulatlanul figyel­ték .. . Aztán megindultak, de látszott rajtuk, hogy egyik se fél... Kozma Ferenc társadalmi szervezetekben, egyesületekben. Ahányon, annyi féléik, ami a képzettségüket, tehetségüket, családi viszonyaikat, érdeklő­dési körüket, anyagi helyzetü­ket illeti. Viszont egyben telje­sen hasonlítanak egymásra: ön­zetlenül, lelkiismeretesen, ké­pességük szerint végzik társa­dalmi munkájukat, amint ere­jükből, idejükből telik, teljesí­tik a pártszervezet által közvet­lenül, vagy közvetve adott meg­bízatásokat. Munkájuk, közre­működésük nélkül halkabb len­ne a pórt szava, kisebb a te­kintélye, több, és nehezebb a kommunisták munkája, gyen­gébb a pártszervezet tevékeny­ségének a munka-, vagy lakó­helyre kisugárzó hatása. Napjainkban, amikor oly so­kan „hajtanak", hogy legyen, ha még nincs, és több legyen, ha már van, ezek az elvtársak, — akik szívesen veszik, ha így szólítják őket, — ha olykor csak jelképesen is, de többnyire iga­zán sokat fáradoznak a közös­ségért. Cselekedeteikkel na­ponta voksolnak szocialista ha­ladásunkra, a gazdaságunk ál­lapota miatt egyre nehezebb leckét adó, de mind sürgetőb­bé váló szocialista demokrácia erősítésére. Munkával adnak nagyobb nyomatékot a kétke­dőknek szánt érveiknek, amikor azok tőlük kérdezik: „hát ér­demes?” Nemcsak érdemes — szól tömör válaszuk, — ha­nem szükséges is, mert nem elegendő csupán deklarálni, és azzal jószívvel egyetérteni, hogy a szocializmus a pártonkí- vülieknek is épül. rÉtük, és ál­taluk is történik mindaz, ami ezt a hazát valamennyiünket él­tető, oltalmazó otthonává tehe­ti. A pártonkívüli kommunisták kezét is fogva kapcsolódik a párt oly sok szállal a tömegek­hez, akikkel barátaink közre­működése nélkül nehezebben tudnánk igazán eredményes párbeszédet folytatni. Ha oly hűséges és cselekvő hívei a szocializmusnak, mindig segíteni kész barátai a párt­nak, akkor miért vannak a párton kívül? önként adódó kérdés ez, de te jesen hiteles válaszért szinte minden esetet külön-külön kellene megvizs­gálnunk. A paletta oly sokszínű, akár az élet. aVn, akinek vi­lágnézete az a küszöb, ame­lyen nem tud még átlépni. Má­sok a párttagokkal szemben tá­masztott szigorú követelmények telejsítéséhez nem éreznek ele­gendő erőt. Akadnak, akik riadoznak attól, hogy a piros könyv birtoklását egyesek eset­leg karrierizmusnak minősítsék. Lehetnek, akik pontosan tud­ják, hogy a pártba való felvé­telt munkával, magatartással, sok-sok tanulással kell kiérde­melni. Úgy érzik, ennek a pil­lanatnak az elérkeztét nem ők hivatottak megállapítani. Nyilvánvaló, hogy a pártszer­vezeteknek ez utóbbiak sorsá­ra, fejlődésére indokolt a leg­nagyobb figyelmet fordítaniuk. Teljesen bizonyos, hogy a párt erejét növelő, minőségi össze­tételét javító embereket első­sorban közöttük lehet megta­lálni. S ha megleltük, akkor ne fukarkodjunk a bátorítással. A legjobbak kiválogatása, felké­szítése a mindenapi pártmun­ka tartozéka. Ne áltassuk persze magun­kat, a pártonkívüli kommunis­ták jelentős része — a már em­lített okok miatt is — esetleg soha nem lesz a párt tagja. De ha tapintatunk, türelmünk elegendő, akkor a hozzájuk fű­ződő barátságunk, együttműkö­désünk az eddiginél is gyü­mölcsözőbb tehet, különösen, ha önzetlen segítségükért illő megbecsülésben is részesülnek. Gyertyános Zoltán Murányi László Ötven év a párt szolgálatában Exner Miklós Negyvenhat év esztergapad mellett a Sopiana Gépgyárban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents