Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-28 / 326. szám
1985. november 28., csütörtök Dunántúlt napló 3 — Tervek?- Ez az előadás már a hetvenegynéhányadik volt, Bábszínház után — bábcirkusz A HULAHOPP BÁBCIRKUSZ előadásának végén a gyerekek ajándékot kaptak, cukrot és „sztárfotót" kedvenceiktől. De az igazi ajándék mégiscsak az előadás volt. Hisz 50 percen át a szó legnemesebb értelmében szórakozhattak. Pavlik és Klukec olyan hősök, akikkel azonosulni lehet, akiknek kórusban szurkolni és akikért zsöllyébe lapulva izgulni érdemes, mert szeretnivalók. Kedves trükk- jeik, „lélegzetelállító" számaik, csibészes önzésük, hiúságuk és érzékenységük vidám, önfeledt cirkuszt varázsol a színpadra. — A Bóbita Bábszínház produkcióját láttuk? — kérdem Szabó Zsuzsától. — Nem. Ez az előadás teljesen független a Bóbitától, csak annyi köze van hozzá, hogy mindhárman, Újvári Janka (Klukec), Szabó Csilla (cirkuszigazgató) és jómagam is (Pavlik) a Bábszínház színészei vagyunk. De az előadás teljes egészében a Bóbitától függetlenül, általunk készült el - „külön beruházásként" — a díszlettervezéstől és -készítéstől a bábok megtervezésén, azok kivitelezésén, a rendezésen át egészen a zenéig, világításig. — Mi adta az ötletet? — A bábozás mindig többet kívánt, mint a „puszta” bábszínészkedést. Vannak hagyományai a polihisztorság- nak, annak, hogy a színész több dologban is részt vesz: játszik, bábokat talál ki és csinál, alakítja a díszleteket és ötletei voltak a rendezéshez is. Az effajta munkára való lehetőséget ke- veselljük a Bóbitában, így hát kárpótlást keresünk. A cirkuszi forma pedig igen alkalmasnak tűnik arra, hogy a gyerekek azonosulhassanak az állandó karakterű szereplőkkel, és létrejöhessen a játszók és a nézők között a párbeszéd, amelynek révén az előadás maga is változhat, fejlődhet. Ráadásul szinte mindenütt, szabadban is játszható. Eszéki képzőművészek kiállítása Pécsett Harminchét év - egy csokor virág A mostani tárlat a Pécsi Kisgalériában a testvérvárosi kapcsolatok jegyében született. Előzménye az 1979-es pécsi kiállítás, amelyen már némi fogalmat alkothattunk az ottani képzőművészeti életről, folytatása pedig az az eszéki kiállítás lesz, amely a pécsi művészeti életről igyekszik képet adni. A most látható anyag különösebb kritikai válogatás nélkül akarja bemutatni, milyen tendenciák érvényesülnek a mai eszéki képzőművészetben, s ezen keresztül talán azt is megsejthetjük, milyen hatásokat fogad be, részesít előnyben és sugároz ki egy mai jugoszláviai kisváros, egy dinamikusan fejlődő vidéki kulturális központ. A „sejtés" szót itt nagyon komolyan kell vennünk, hiszen senki sem vonhat le mélyebb következtetéseket az itt látható meglehetősen csekély és esetlegesen összeválogatott anyagból. Annyit azonban már első látásra megállapíthatunk, hogy a nagyrészt egészen friss művek közös vonása a festészet iránti vonzalom. Vladimir Dzanko impresz- szionisztikus pasztelljei vagy Predrag Goi kubista hagyományokat folytató akvarelljei tudatosan vállalnak fel egy európai festészeti örökséget. Az utóbbi években a „festészettel" jelentkező legfiatalabb nemzedék a jelenkori európai szellemi áramlatokból nyeri inspirációit. Branimir D. Kusik erőteljes, jól megkomponált grafikái ironikus gesztusok: portré a Nyakkendőről és a Csokornyakkendőről. A nagyon fiatal Krunoslav Stipesevic közvetlen kapcsolata az „új szenzibilitással" nyilvánvaló. Hatalmas felületeket munkál meg különös érzékenységgel. A kusza vonalakból álló bonyolult szövevények egészen sajátos optikai és érzelmi hatást keltenek. Egészében véve az itt kiállított művek persze, nem tartoznak az élvonalba. Ez nyilvánvalóan a dolog természetéből következik: a vidéki városok általában nem a legkiválóbbak gyűjtőhelyei Jugoszláviában sem. De jól példázzák az ottani művészek tudatosan vállalt törekvését, felvállalni a közös, európai múltat és bekapcsolódni a legfrissebb szellemi áramlatokba. Az ottani heterogén kulturális közegben heterogén kulturális hagyományok mellett, viszonylag rövid festészeti múlt örököseiként ez nem kis feladat. Kovács Orsolya- Mi a keresztneve?- Minci — néz rám megütközve, mert tudja, hogy tudom: mindig mindenütt így szólítják, így emlegetik, de mintha ő maga is elfelejtette volna, hogy a Minci a Hermina becézése.- Az első elemista bizonyítványomon már úgy állt, hogy Urkövi Minci — tűnődik el a név eredetén és ezzel együtt felidéződik az édesapja, aki Homorúd első tanítója volt. — Nálunk a családban is minden a tanítás, az iskola körű! forgott. ülünk a napfényes, János utcai lakás beszélgetősarkában, ahonnan átlátni az egybenyitott három szobát, az egész falat beborító, zsúfolt könyvespolcot, a zongorát és a tengernyi virágot, amivel munkatársai búcsúzóul elárasztották a nyugdíjba vonuló Gábriel Józsefnél. íróasztalán nagy halom dísztávirat, levél. Egy üdvözlőkártyán akad meg a szemem. Ez áll rajta: „a tanítók tanítójának”. Csöngetnek.- Biztosan a gyerek - csillan fel a szeme, de nem a gyerek jött, hanem valaki a fehérhegyi iskolából. ízlelgetem magamban a kifejezést: a tanítók tanítója. Egy egész tanítógeneráció nőtt fel a keze alatt. Huszonnyolc éven keresztül szakfelügyelőként tartotta szemmel Pécsett az alsó tagozatos oktatást, nevelést. Hatezer órát látogatott és értékelt. Vezette a továbbképzéseket. Új módszerek kipróbálását szorgalmazta és kísérte figyelemmel eredményeit. Konzultációkat tartott a kaposvári képző levelezőseinek, a Pécsi Tanárképző Főiskolán pedig módszertant és pedagógiát adott elő. Országos szaktekintély. Új tankönyvekről, tantervekről mindig kikérték a véleményét. Nevéhez fűződik Pécsett az iskolaelőkészítő tanfolyamok és a korrekciós osztályok működésének megszervezése. Mindemellett egyetlen helyen, a Bártfa utcai iskolában tanított harminchat éven át. Csokor virággal meg egy képzőművészeti albummal a kezében tér vissza:- A fehérhegyi iskolából küldték. Ugyanis sehova se mentem külön elköszönni — magyarázza. — Egész évben búcsúztam magamban. Végigjártam Pécs valamennyi iskoláját. - Nem mondja, de kitalálható: nem akarta ünnepeltetni magát. Kollégái azonban így is megtalálták a módját, hogy kifejezzék becsülésüket, szeretetüket.- Ezeknek örülök - rendezi vázába a friss virágokat —, ezekhez semmiféle érdek nem fűződik. - Szomorkás árnyék bújkál a mosolyában.- A szakfelügyelőség eléggé hálátlan munkakör, ön mégis népszerű. Egy munkatársam szerint azért, mert mindig mindenkihez emberként közeledett — jegyzem meg.- Miért? Lehet másként is? — kérdi. — Egyébként könnyű dolgom volt. Pécsett nagyon sok a jó pedagógus. Ha mégis kifogásolnom kellett, igyekeztem érvekkel alátámasztva meggyőzni, elfogadtatni, nem hatalmi szóval ... - elakad. — Hatalom?! - ismétli aztán kis iróniával. - Miféle hatalmam volt nekem? Az egyéniség hatalma — gondolom, de nem mondom, mert fellengzősen hatna.- Szerencsés ember vagyok - állapítja meg egyszerűen. — Mindig a legnagyobb szeretet- ben és egyetértésben dolgozhattam. Konfliktusom talán nem is volt. Vagy alig. Sohasem kérdőjelezték meg a munkámat, minden elismerést megkaptam. Elégedett emberként megyek nyugdíjba. Aztán berobog „a gyerek", az öt unoka egyike. Iskolaköpenyesen, hátitáskával a nagymama nyakába csimpaszkodik. Nem hámozza le magáról azonnal, noha a kislány válla fölött a szemével elnézést kér tőlem a zavarásért, de most fontosabb, hogy a harmadikos kisdiák megkapja a neki járó szeretgetésada- got, amivel aztán elégedetten távozik a saját birodalmába leckét csinálni. Rezes Zsuzsa A tanárképző kari ének tanszék tanárainak hangversenye Hiába bátorítják ezzel a kedélyes, minden valódi meggyőződést nélkülöző mondattal kinevezői, jó (?) akarói. Pistámnak középszerű szak- szervezeti káderként elege lesz a középszerű feladatokból, a középszerű fizetésből, a szürkeségből. Nem utolsósorban agilis és gyakorlatias (csak te vagy mindig a jó hülye, de ebből nem lehet megélni) felesége késztetésére felkeresi roppant magsrangú barátját s ötölve-hatolva felelősebb feladatot kér, meg persze felelősebb fizetést. Éppen akad ilyen a kegyes adományok zsákjában, hát kap is hősünk egy gyárigazgatói állást, bár az illető termék gyártásához, sem a vezetéshez magához nem ért. Gazdag és talán valóban gazdag tapasztalatairól kiderül, hogy éles helyzetben nem sokat érnek, megfoghatatla- nok. Nem hanyag, nem korMajd belejössz, Pistám rupt, nem hatalmaskodó. Nemcsak a pénz, nemcsak a pozíció érdekli, de a vállalt feladat, a munka is. Valóban tenni akar, korszerű lenni, valóban jól akarja csinálni — csak nem ért hozzá. És nem érti, miért nem. Tönkre is megy. Tönkre is teszik. Akik felemelték. felbiztatták, belezavarták, amint kiderül alkalmatlansága, el is ejtik. Különben is már fújnak, lengedeznek az új szelek, a nem fényes, de praktikusak, jön a pályázati rendszer. Pistám eltűnik, de nem tűnik el az az elvtársias uram- bátyám-mechanizmus, melynek játékszabályai szerint színrelé- pett (bár balekként), s mely sürgősen nyugdíjba küldte, amint használhatatlanná vált. S ez a szemlélet a filmbéli jövőt illetően sem kecsegtet sok jóval, s az évtized közepének „majd belejösz, Pistám"-ja talán épp itt kéne hogy kezdődjön, szóval, a pályázni igyekvő „ifjú dolgozók", bár szakértelmükkel megváltani látszanak gyárat, gazdaságot, országot, aligha járnak majd jobban, reformelképzeléseik vagy az urambátyám-pálya- rendszer sínjein futnak mellék- vágányra, vagy ezt keresztezve karamboloznak előbb-utóbb. Aktuális történet, mai történet, „ízig-vérig", mégha a nyolcvanas évek elején ilyenfajta felvezetése időszerűbb is lett volna. Van itt minden, egyetemi felvételi elintéztetése, kivételezés, összekacsintás, fától erdőt és erdőtől fát nem látó optika, fúrás, szabálytalankodás, nyegle, rossz modorú, így pulóveres fiatal, aki viszont remek szakember és nem is karrierista, nyakkendős, jó modorú fiatalember, aki viszont karrierista a javából. Mondhatni: minden „szakasztott olyan", mint az életben. Ott is tartja a képernyő előtt a nézőt a ráismerés jó érzése, hogy a konfliktusok ismerősek a mindennapokból és adják is magukat”: a töprengést a felvetett problémákon rég elvégezte a napi publicisztika. Szimpátiáját a néző nem tudja megtagadni a hőstől, pontosabban Avar István tál, aki ki tudja hányadik káderszerepét formálja meg az előzőek gazdag és abszolút hasznosítható tapasztalatából s tölti meg élettel Balázs István gyárigazgató írói lag nem éppen bonyolult, nem túlzottan egyénített figuráját. Olyan rokonszenvet kelt, hogy a néző nemcsak egyéni tragédiáját, de közemberi bukását is igazságtalannak érzi, holott annak csak módja ad okot felháborodásra, ténye szükségszerű. Kár, hogy mint a mai tárgyú, aktuális, időszerű stb. tévéjátékok nagy többsége, Félix László filmje sem tudott ellenállni az „állatorvosi ló”-effektusnak s így csak a fikciós publicisztika egy közepes és közepesen megcsinált darabjára emlékezhetünk s arra, hogy az író, Erdélyi Sándor, „papíron" keményebb, izgalmasabb. Parti Nagy Lajos Zavarban lehetett kedd este az a pécsi zenekedvelő, aki el akarta dönteni: a Pécsi Szimfonikusok kamaraegyüttesének Muzsikáló Kávéházál hallgassa-e, vagy inkább a Janus Pannonius Tudomány- egyetem TK Ének Tanszéke tanárainak koncertjét - az előbbit a Nádor Kávéházban, az utóbbit a Liszt Teremben. Nemcsak az azonos esemény, hanem a korban, stílusban nagyon is illeszkedő műsor hívja fel a figyelmet újólag a minimális összehangoltság hiányára: Bach Kávékantátája és Chachonne-ja, Cimarosc kisoperája nagyon jól megféri volna ugyancsak Bach, továbbá Händel és Schütz - igaz, más fogantatósú, indíttatású - műveivel. A pécsi tanintézet tanárai, muzsikusai előadóművészkénl is jól mutatkoztak be, bizonyítva, hogy az oktató, nevelő munka célja sem más, mini a hallgatóság előtti teljesítmény, a produkció. Az önálló kórusszámokból, áriákból, opera- és oratórium-részletekből álló műsor mindkét félidejének legjavát az énekes szólisták szolgáltatták. B. Kiss Tünde különös csengésű líra: szopránja éretten, nemesen és árnyaltan szólt, s bár a szünet előtti Höndel-duettber. - színvonalban, magabiztosságban - nem zárkózott még fel mellé Bukszár Márta drámai szopránja, annál színvonalasabbat nyújtott szünet után: három Bach-áriával bizonyította, hogy legalább olyan kvalitású énekes, mint bárki, akit e műfajban Pécsett az utóbbi időben hallottunk. A JPTE Női Kamarakórusának, illetve Vegyeskarának közreműködése — Jobbágy Valér, illetve Tillai Aurél vezetésével — nem volt ennyire sikeres: az előbbi a Schütz-műben még a kezdés zavaraival küzdött, az utóbbi a Magnificat- beli Suscepit Israel-ben erősen bizonytalankodott. Ebben részes volt a technikailag nyilván nagyon rossz állapotban lévő orgona is, s ugyanez tette értékelhetetlenné Mis- kolczi Katalin különben érett és muzikális orgonaművészi teljesitményét. A zongorakíséretek gazdái közül Bernáth László tűnt ki fegyelmezett, pontos és nagyszerűen alkalmazkodó közreműködésével. V. J. úgy látszik, sikere van, tehát már egy következő, ugyanilyen stílusú Bábcirkuszon dolgozunk ugyanezekkel a szereplőkkel. Kocsi László
